Pravoszláv templomok
Urunk Mennybemenetele templom (Crkva Svetog Vaznesenja Gospodnjeg)
Írásos források szerint a mai központi templom helyén kis, kékre festett kápolna állt, fatetős borítással
Az új templomot 1723/26 között építették, szilárd anyagból. Több változást eszközöltek rajta, (1766, 1804, 1910), így eredeti barokk stílusa módosult és diszkrét szecessziós homlokzat és díszítés is jellemzi.
Régi ikonosztázát a sándori pravoszláv templomnak ajándékozták, mert ide újat készíttettek.
Utólag derült ki, hogy az elajándékozott alkotás az értékesebb, még 1766-ból származik, látható rajta a templomépítés valószínű évszáma.
Teljes befejezésére 1927-ben került sor, az új ikonosztáz felszentelése négynapos ünnep keretében történt. Az utolsó nagyobb felújítási munkálatokat 1977-ben végezték.
Édesapánk pravoszláv vallású volt, de vasárnaponként velünk járt a Kistemplomba, katolikus misékre.
Év közben ritkábban látogatta saját templomát, ahonnan apró, megszentelt kenyérkockákkal tért haza, amiket áhítattal fogyasztottunk ebéd előtt.
Nagy ünnepeken – karácsony, húsvét, Slava (családi védőszentje ünnepe Szent Mihály arkangyal napja, november 21-én volt) – természetesen kötelezően megjelent a szertartásokon és anyu mindig elkísérte.
Búzaszentelőkor koszorút font a friss búzából és megszentelve haza hozta. Védőszentje képéhez, vagy a bejárat fölé illesztette, védelmül a család számára.
Sokáig nem jártunk az ő templomába, mert a régi rítus tiltotta az idegen templomba való belépést.
Aztán a szabályok lazultak.
Húgom a pravoszláv kórusban énekelt és magam is rászoktam, hogy be-betérjek.
Ilyenkor megcsodáltam az aranyfényben csillogó ikonosztázt, a mennyezet kék boltívét, ami égboltként borult a falakra és csillagok ragyogtak rajta.
Rövid ima után két szál gyertyát vettem és meggyújtottam őket élőimért és a távozottakért.
Aput pravoszláv szertartás szerint kísértük utolsó útján és a negyven napos gyász után a „parastos” -t hagyományosan vörösborral megöntözött, megszentelt kaláccsal, mézes búzával tartottuk meg a templomban, majd kimentünk a sírhoz, a temetőbe.
Szent Dömötör templom (Crkva Svetog Dimitrija)
A templom Sándorban van, értékes ikonosztázáról hallottam, de személyesen nem láthattam.
Ejinai Szent Nektáriosz templom (Hram Svetog Nektarija Eginskog)
A város harmadik pravoszláv temploma a Prozivka városrészben épült fel hagyományos görög-bizánci stílusban. Egy kupolája és külön harangtornya van. Kívül-belül fehér színű. Fő ékessége a Háromkezű Istenanya, a hilandari ikon hű mása. Beltere még berendezésre vár. Ezt a templomot sem láttam.
Protestáns templomok
Hajdan a református és evangélikus egyház összetartozott, mert nem volt számottevő hívőközösség.
(1805-ben nyolc református és öt evangélikus lakósról beszél a fáma.)
1894-ben külön felekezetekre bomlottak: ágostai evangélikusok és reformátusok (kálvinisták).
Református templom
Elődje imaház volt, a Zárda (ma Zmaj iskola) udvari épületében.
A magyar éra idején terv született a templom megépítéséről, a Piac tér és a Kakas iskola közötti szabad területen. A terv csak terv maradt, megvalósítására a háború befejeztével már nem kerülhetett sor.
A mai Református templom (imaház) a Zombori út elején, közel a Nagytemplomhoz, díszes kapubejárat mögött, nagy kert közepén épült fel az 1960-as években. Személyesen nem jártam ott.
Evangélikus templom
A lélekszám ma ezerre tehető.
Templomukat 1899-ben emelték a várostól kapott telken, a Wesselényi úton. (Braće Radić út)
1913-ban a templom előterében a keramitkockákat aszfalt járdára cserélték, hogy az ott elvonuló lovaskocsi forgalom zaja ne zavarja az istentiszteleteket.
Kolléganőm meghívására egy ideig részt vettem heti délutáni programjaikon, amik imaórákkal egybekötött teadélutánok voltak, egy külön teremben.
A templombelsőt nem láttam.
Muhádzsír Dzsámi (Kivándorlók imaháza)
A Bajai úton épült fel kupolával és minarettel az iszlám vallású lakósok temploma.
Szabadkán az 1991-es háború előtt alig pár tucat iszlám vallású hívő volt (főleg pékek, cukrászok), de a koszovói harcok miatt sok menekült érkezett. Manapság létszámuk kb. ezerre tehető.
Érdekességek a dzsámival kapcsolatban, hogy a Kárpát-medencében az egyedüli aktívan működő dzsámi, illetve, hogy a városi hatóságok azzal a kikötéssel engedélyezték a működését, hogy az imám nem zavarhatja a lakosság nyugalmát hangos imáival a minarett erkélyéről.
Az imaház beltere és a hívek vallási szokásai számomra ismeretlenek.
Zsinagóga
A zsidóság Szabadkán is hosszú utat tett meg a megtűrt lakossági státusztól az elfogadott, elismert és megbecsült társadalmi pozícióig. Kezdetben nem kaphattak letelepedési engedélyt, nem rendelkezhettek ingatlannal, de kitartásuk, törekvésük, szorgalmuk és egyéb adottságaik árán egyre inkább felzárkóztak. Leleményes, ügyes vállalkozókként, befektetőkként elérték, hogy a város legdinamikusabb, legműveltebb rétegét képezték. (Hasonló volt a helyzet az Osztrák-Magyar Monarchiában is.)
Eleinte a csekély létszámú hívőközösség kis imaházat látogatott az Erdő utca környékén.
A későbbiekben a lélekszám megnövekedett, a 19. és 20. század fordulóján 3000–4000 izraelitát tett ki.
A századfordulón már nagyobb templomra volt szükség, így került sor a Zsinagóga megépítésére.
1902-ben Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készült el a magyar szecessziós építészet egyik legszebb alkotása. (A tervek eredetileg a szegedi zsinagóga-pályázaton második helyezést értek el, ezek után kerültek Szabadkára, ahol viszont nagy lelkesedéssel fogadták a lehetőséget.)
Az épület hatalmas főkupolája a zsidó egyetemesség jelképe, csúcsán a lanterna, illetve a hatágú csillag (Dávid-csillag) az Örökkévalóval fennálló és meg nem szűnő kapcsolatot jelenti.
A négy mellékkupola a négy világtáj szimbóluma.
A külső és belső díszítőelemek a magyar szecesszió jegyeivel összhangban elsősorban virágdekorációk: tulipán, stilizált rózsa, liliom, pávatoll.
Az ólomüveg ablakok (opálos Tiffany-üveg) vitrázsai Róth Miksa budapesti műhelyében készültek, míg a homlokzaton és a tetőzeten Zsolnay-selyemcserepeket alkalmaztak.
A beltér sátorszerű kiképzése az ószövetségi időkre utal.
Egymással harmonizáló, finom színei szimbolikus jelentéssel bírnak. A földszint okkerbarnája Júdea földjét idézi. Feljebb haladva rózsaszínné omlik, majd a karzatokon már áttetsző kékbe irizál.
A kupola mélykék, a távoli égbolt színe, amit aranyos napkorong zár le.
Ezt a színskálát kiegészítik a sötétzöld padok.
Az alkotók a gazdag és változatos színek, valamint az aranyozás alkalmazásával egyrészt a hívek örömérzetét szerették volna fokozni, másrészt pedig kiemelni a zsidóság szellemi gazdagságát.
A kupoláról leereszkedő csillár eredeti feladatán kívül a gyönyörködtetést is szolgálja.
A beltér Szentélyében helyezkedik el a Frigyszekrény a Tórákkal (Szentírás-tekercsek), két oldalán menórákkal (hét ágú gyertyatartók), felette pedig a Táblákkal.
A Szentély feletti héber nyelvű felirat jelentése: Mindenhol az Urat láttam magam előtt.
A földszint és a karzatok között (bal és jobb oldalt) a feliratok magyar nyelvűek és a két főparancsot tartalmazzák: Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet – Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.
(Szent Pál levelében is ezt olvashatjuk: A szeretet a legfontosabb…)
A Zsinagóga hatalmas belterében ezerhatszáz férőhely volt, a földszinten nyolcszázötven a hithű férfiak, a karzatokon ötszázötven a hithű nők számára.
(Ma a földszinten 360, a jobb és bal karzaton 202-202, középen 216 ülőhely van, 980 személy számára.)
Az ünnepélyes átadás 1903. szeptember 17-én történt. A hitközség akkori elnöke dr. Milkó Izidor orvos és író volt, aki sokat tett a templom felépítése érdekében.
A régi imaházból baldachin alatt hozták át a tórákat az új palotatemplomba. Köszönetet mondtak a régi imaház szolgálatáért, majd közös imádságok és zsoltárok kíséretében érkeztek az új Zsinagógáig, ahol a hívők már megtöltötték a templomot, de a téren jelen volt kb. ezer ember, tekintet nélkül vallási vagy társadalmi hovatartozásukra.
A templombelső fényárban úszott. Ismét beszédek hangzottak el, orgonamuzsika és dalárda tette még meghittebbé az ünnepet, amikor a tórákat elhelyezték és meggyújtották az örökmécsest.
Szabadka új csodával gazdagodott, amire a városlakók büszkék voltak
Az Zsinagóga udvarához még négy épület tartozott: a gondnok háza, a kóser mészárszék, a Hitközség épülete, valamint a Zsidó iskola.
Sorsom úgy rendelte, hogy a Zsidó iskola épületében jártam az elemi iskola első három osztályában.
Gyönyörű, szívmintázatú kovácsoltvas kerítésén volt egy nagykapu bejárat, de mi a kisajtón léptünk az udvarba. A hosszúkás épületnek két lépcsőfeljárója volt a folyosóra, ami mögött az osztálytermek az utca felé tekintettek.
Szünetekben az udvaron játszottunk és sok mindent felfedeztünk a templomépülettel kapcsolatban.
A főhomlokzatán három bejárata volt, a középső szélesebb, a mellette levők keskenyebbek.
Az ajtók szépen megmunkált fából készültek, felső részükön díszes üvegablakok voltak.
A három főbejáraton kívül volt még két oldalsó bejárata is, s az ajtókig lépcsőkön lehetett feljutni.
Kisiskolás korunkban a lányok legkedvesebb játéka a „lépcsőzés” volt, amikor „sasszézva” ugrándoztunk lentről felfelé, vagy fentről lefelé.
Volt alkalmunk meglesni a Sátoros ünnep egy-egy pillanatát. Ilyenkor nyitva álltak a templomajtók, de csak a küszöbig mertünk felmenni, hiszen számunkra idegen templomba belépni tilos volt.
A küszöbről megcsodáltuk a hatalmas, szikrázó csillárt és az egybegyúlt ünneplő tömeget.
A templom oldalában sátrat állítottak fel és a ponyva résein bekukucskálva láttuk a hosszú, hófehér abrosszal megterített asztalokat, rajtuk a finom porcelán étkészletet, csillogó evőeszközöket, a finom üvegneműt. Bizonyára még szebb és finomabb volt az ünnepi menü, amit ebédre felszogáltak.
A háború után a holokauszt megritkította a szabadkai zsidóságot is, (alig maradtak 200 -250-en), önerőből nem tudták a templomot karban tartani, s amit nem ápolnak, lassan tönkre megy, romosodik.
Állami tulajdonként még kevesebbet foglalkoztak vele és a rohamos hanyatlás jelei egyre inkább mutatkoztak rajta.
Ezen felül egy időben színházként használták és a méltatlan darabok, viselkedésformák teljesen lealacsonyították, megszentségtelenítették az egykor a város kincsének számító csodálatos palotát.
Évtizedeken át zárt helyszín volt, nagyritkán egy-egy koncertet tartottak falai között. Ekkor csak rejtett csodák, szépségek látszottak, porosan, pókhálósan, mintegy ködbe burkolózva.
Aztán sok évtized múltán megtörtént a nagy restauráció…
Befejezése után hamarosan meglátogattam.
Ámulva néztem. Mintha Csipkerózsika-álmából ébredt volna, ott volt a Csoda.
Végig jártam a földszintet, a karzatokat, olvastam a feliratokat, néztem a vitrázsok színpompáját, a padok ívelését, a kézi festés aprólékos művészetét, a kőpadlók mintázatát, és minden talpalatnyi hely úgy hatott rám, mintha varázslat részese lennék.
Könnyekkel a szememben jöttem ki és bár nem volt mellettem senki, félhangosan, magam elé beszélve mondtam ki, amit nem tudtam megnevezni, mert csak érzés volt, megfoghatatlan formája valami megfoghatónak:
– Itt nincs egy négyzetcentiméternyi hely, amit nem emberek lelke és művészkeze állított helyre…
Talán ezzel próbáltam megtisztelni mindazokat, akik munkájukkal, szívvel és ésszel visszaadták a Városnak a Zsinagógáját…
Vége
A publicisztika előző két része a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
