Földi Erzsébet: Ratio Educationis – Szabadkai változatok (II.)

Földi Erzsébet

Ratio Educationis – Szabadkai változatok (II.)

Szabadkán a zenei életnek régi és jelentős hagyományai voltak. Előfordult, hogy kis házi zenekarokat alakítottak és a társasági összejöveteleken amatőr alapon zenélgettek és énekeltek.

Az egyházi zene leginkább a templomokhoz kötődött, míg a világi elválaszthatatlanul hozzá tartozott az élet egyéb területeihez.

Az életöröm leghatásosabb kifejezője talán öröktől fogva a zene volt. Éppen ezért szerepelt ünnepeken és hétköznapokon, különböző helyszíneken, ahol a hallgatóság a zene örömére vágyott.

Koncertek, színházi előadások, bálok, a szalonok elegáns világa, a zenés szórakozóhelyek, az iskolai ünnepségek, a vallási rendezvények kísérője volt, de nem maradt el a hétköznapokból sem, hiszen gyakran felcsendült akár munkavégzés közben Dalolva könnyebben ment a kukoricafosztás, színesebb volt a szüreti mulatság.

A Zenede hangversenyterme ma is mély benyomást gyakorol a látogatóra. Egyszerre intim és magasztos.

Neves zeneszerzők mellszobrai sorakoznak a falak mentén és a közönség elfogódottan tapasztalja: a hangszerek zenéje varázslat, kitárja Csodaország kapuját és a lélek fényes szárnyakon oda repül, ahol minden tiszta, átlátható, érthető.

Éppen ezért felejthetetlen emlék számomra, amikor – már tanár koromban – egy elsős diáklányom meghívott évzáró zongorakoncertjére. Megjelenése a színpadon egyszerre volt ünnepélyes és magabiztos. Emlékszem csipkegalléros, sötétkék ruhájára, szőke tincseire, s hogy aláigazították a széket. Kicsit kivárt, amíg felkészült az első ütemekre s aztán játszani kezdett. A zene szétáradt a teremben és betöltött minden zugot, de leginkább a közönség áhítatos figyelmét ragadta magával.

Befejezés után a kislány egyik kezét a zongorán nyugtatva meghajolt, így köszönte meg az ünneplést és a kapott virágot. Igazi művész volt, irinyó kiadásban…

Később több ilyen öröm-koncerten vettem részt, és mindig valami könnyed, felemelő érzéssel a szívemben léptem ki a Zenede kapuján.

Sok neves művész kezdte- és folytatta itt a pályafutását…

A tanárok, karnagyok illetve igazgatók Lányi Ernő, Molczer Mátyás, Pekár Tibor, Basch Mária, Huszár Elvira, Lévay Aksin Laura…

A neves növendékek Lévay Szilveszter, Kinka Rita, Jasminka Stančul…

A régi kereskedelmi iskola megnyitására később került sor, s a Kakas iskola után ők is albérletekben dolgoztak, többek között a Munkásegyetem termeiben, legújabban pedig a volt Női kórház épületében.

Átlagos szintű középiskola volt, de akadt olyan időszak is, amikor divatiskolának számított.

Az iskolarendszer változásai kapcsán nevet változtatott. Ma Közgazdasági Középiskola.

A későbbiekben különböző szakirányítású műszaki középiskolák nyíltak, (gépészeti. villamossági, építészeti…), de velük kapcsolatban személyes érdeklődésem csekély volt, így leginkább csak a helyszíneikről tudtam, az ott folyó munkát vagy az általuk nyújtott távlati lehetőségeket csak hallomásból ismertem.

Az 1950-es évek végén megnyílt az egészségügyi középiskola is.

Szándékosan hagytam utoljára a legrégibb, legpatinásabb, legelitebb és számomra a legkedvesebb középiskola múltját és „közelmúltját” …

A Gymnasium…

A gimnázium kezdetei Szabadkán 1747-re tehetők, amikor a Dalmáciából ide érkező ferencesek megkezdték a latin nyelv oktatását. Az eredetileg négy osztályos, úgynevezett „kisgimnázium” tantárgyai a következők voltak: latin nyelv és irodalom, vallástan, történelem és földrajz, alapfokú aritmetika, valamint anyanyelv (magyar és bunyevác). A munka eleinte a kolostorban folyt.

A 18. század végén az oktatást a ferencesektől átvették a világi tanárok, a szerzeteseknek csak a hittan maradt.

1796-ban öt osztállyal dolgoztak a régi (2.) városháza melletti közben, földszintes, kisablakos épületben, ami a Hal tér, illetve az Oskola utca felé nézett. Kis tornya volt s a toronyban harang jelezte a tanítás kezdetét.

1818. április 16-án zene- és mozsárágyúk dörgése közepette Vermes főbíró végezte az új gimnázium alapkőletételét. Ugyanez év novemberében már kétszázötvenezer téglát építettek be az épület Hal (Csokonai) tér felé tekintő részébe, ugyanis egy emelettel bővítették. Az Eötvös (ma Strossmayer) utcai ágat később emelték.

1862/63-ban teljes nyolcosztályos gimnázium létesült.

1895-ben ez az épület is szűknek bizonyult és döntés született új gimnázium építéséről. Sem az állam, sem a katolikus egyház nem vállalta a kezdeményezés patronálását, a feladat a városra hárult.

1896-ban a régi gimnáziumot kilakoltatták a városháza mellől.

1899-ben Reichle Ferenc tervei alapján felépült a két emeletes új gimnázium.

1899. augusztus 1-én történt a beköltözés és – kisebb szünetekkel – állandó jelleggel itt működik.

A nyolcosztályos gimnázium négy alsó- és négy felső tagozatból állt. Volt idő, amikor külön fiú- és leánygimnázium működött, de az új idők magukkal hozták a koedukált (vegyes) változatot.

Ezen kívül megkülönböztettek klasszikus és reál gimnáziumot. Az elsőben a nyelveken – elsősorban a latin – és a társadalomtudományokon volt a hangsúly, a másik esetben pedig a matematikán és a természettudományokon.

A gimnázium a legpatinásabb középiskola volt, ahonnan a polgári társadalom elitje került ki: leendő orvosok, mérnökök, ügyvédek, tanárok, művészek.

A tanév folyamán a diákok szigorú szabályok szerint élték napjaikat. A tanórákon kívül egyéb képességfejlesztő foglalkozásokban vehettek részt. Legnépszerűbb volt az önképzőkör, ahol saját írásaikkal szerepeltek.

Egyenruhájuk és simlis sapkájuk volt. A sapkán ezüst, illetve arany csíkok száma jelezte az évfolyamot.

Privát szórakozáson csak szülői engedéllyel vehettek részt, legkésőbb este nyolc óráig.

Négy év után kisérettségit, nyolc év után nagyérettségit tettek.

Érdekes szokás volt, hogy a nyolcadikos fiúk ekkor sétapálcát kaptak és fiákeron bejárták a város utcáit.

Ballagásukat a Gaudeamus igitur örökszép dallama kísérte…

Ismert tény, hogy Kosztolányi Dezső a szabadkai gimnázium diákja volt. A család egy időben a gimnázium épületében lakott, lévén az édesapa a gimnázium igazgatója.

KD az Aranysárkány című regényében eleven képét adja a gimnáziumi életnek, tanárok és diákok viszonyának, különösen szívközelbe hozza az érettségi előtti drukkot, majd a sikeres záróvizsga utáni szépséges bankettet a Városerdőn. A háttér a történésekkel Szabadka régi képét körvonalazza…

Az utolsó év számára nemkívánatos eseménnyel zárult. Az önképzőkör tagjaként vitába szállt tanárával, felülbírálta annak ítéletét. Ennek okán kicsapták a gimnáziumból és az érettségit később magánúton tette le, Szegeden.

Nos, ezek a karcolatok már éltek bennem, amikor gimnáziumba indultam…

Édesanyám elkísért a beíratkozásra. Miközben a bizottság végezte a dolgát, megjelent egy tanár, aki felismerte anyámat.    

– Kit hozott, Rózsika? – kérdezte mosolyogva. 

– A lányomat – mondta anyu.

A tanár hozzám fordult.    

– És milyen a bizonyítványod?    

– Két négyes földrajzból és történelemből, a többi ötös.  

– Pont földrajzból? Az én tantárgyamból? Hát majd jobban ráfigyelünk… – és elmosolyodott.

Kicsit elpirulva köszöntem el leendő tanáromtól, ugyanakkor a lámpaláz elmúlt belőlem.

Hiszen nem teljesen idegen ez az iskola! Lám, máris van egy ismerősöm, aki anyut a kenyérüzletből ismerte. Kovács Iván volt.

A Zmajból többen jelentkeztünk a gimibe, reméltem, hogy közülük valakivel egy osztályba kerülök és nem lesz minden és mindenki új, idegen.

Az első, még nem tanítási napon az elsős osztályfőnökök felolvasták diákjaik névsorát.

Mészáros Mária magyar tanárnő vezette az I.a-t és kiderült, hogy ide rajtam kívül egyetlen „zmájos” sem került. Kicsit csalódott voltam.

Másnap már órarend szerint készültünk. Nem sokkal csengetés előtt érkeztem. Egyetlen padban volt csak szabad hely s leültem az új osztálytársnő mellé. Szerencsém volt. Négy évig ültünk együtt és nagyon jó barátnők lettünk.

Az első tanítási napon egy lány tőlem is később érkezett, s mivel több szabad hely senki mellett nem volt, ő egész évben egyedül üldögélt az utolsó padban.

A névsorban negyedik voltam, de mivel a két első tanuló hiányzott, máris hetes (ügyeletes) lettem. Nagyszünetben ketten voltunk a társnőmmel, a többiek lementek az udvarba.

Az egyik fiú benyitott.

Hetesi minőségemben rögtön közöltem vele, hogy menjen ki, mert szünetben az ügyeleteseken kívül más nem lehet a tanteremben.

A fiú engedelmesen megindult kifelé, amikor megszólalt a csengő. Erre természetesen sarkig tárta az ajtót és széles mosollyal belépett, hiszen a tilalom véget ért, ő nyert.

A vesztes olykor hirtelen és helytelenül reagál.     

– Hülye! – mondtam meggondolatlanul, illetlenül, de lakonikusan, majd elfordultam.

Az intermezzo következménye egy randíra hívó levélke lett, amit a kabátom zsebébe csempészett.

Az első napos szimpátia úgy kísért végig, hogy ebből szűk kilenc év múlva házasság született…

Másodikban döntöttük el, hogy társadalmi vagy természeti szakirányt választunk. Első esetben a nyelveken, a másodikban a matematikán volt a hangsúly.

A nyelvi tagozatot választottam. Az osztályból távoztak a „temészetisek”, viszont új társakat kaptunk a többi osztályból. Mi lettünk a II.a, Mészáros Mária vezetésével.

Már voltak „zmájosok” is köztünk, és olyan kedves ismerős is, akivel régi családi ismeretség, barátság kapcsolt össze. Az osztály rövid idő alatt kompakt társasággá alakult, s az összetartás csak erősödött a következő évek folyamán.

Végül mi lettünk az a IV.a, akik először tíz év után, aztán ötévenként, a negyven éves után pedig évente szerveztünk találkozót. Idén volt az 58 éves…

Anno… az órák rendben folytak. A tantárgyak és a tanárok iránti viszonyulásunk természetesen nem volt egyöntetű, de mindezt személyes szimpátia vagy az elért eredmények befolyásolták.

Elsőben a matek számomra világos volt, második-harmadikban viszont igencsak tébláboltam az anyagban. Negyedikben visszatért az elsős tanárnőm és bár újra kitisztult a horizont, már nem kívántam matek pályára lépni.

A magyar nyelv és irodalom egyre inkább elvarázsolt. A nyelvtant értettem, az irodalom pedig bőven ontotta kincseit. Szívesen olvastam, jól fogalmaztam. Irodalmi pályázatokon sikeresen vettem részt, amit a könyvjutalmak bizonyítottak.

Tagja voltam a csapatnak, amely a nagy KD Ki mit tud-on vett részt, Dévavári Zoltán vezetésével.

Nem volt önképzőkör, viszont tanultunk filmesztétikát és havonta színházlátogatás is szerepelt a programban. Anyu két ruháját átalakította számomra, hogy alkalomhoz illően tudjak megjelenni.

Emlékezetes egy Bánk bán előadás, amikor az izgő-mozgó, félhangosan beszélgető, figyelmetlen közönséget a felvonások szünetében Pataki László színművész a függöny elé lépve figyelmeztette: gimnazisták vagyunk, viselkedjünk ehhez méltón.

Ezek után pisszenés nélkül néztük végig és szívből ünnepeltük az előadást.

Mint nyelvi tagozat, latint, szerbet és német nyelvet tanultunk. Fakultatív két éven át angol órákat is látogattam.

Volt tantárgy, amit órán felfogtunk és volt, amit tanulni, esetleg magolni kellett.

Előfordultak vicces pillanatok. például, amikor bioszból valaki a libatop helyett lúdlábat mondott, vagy más, aki a súgásból Van Gogh nevét Van Gongnak ejtette.

A művészettörténet képző- és zeneművészetből állt, ugyanaz a tanár adta elő, Winkler Imre. Egy papírdoli alkalmával tévesen De Bussy-nek írtam a zeneszerző nevét. 

 – Erzsi megnemesítette Debussyt – s az ötös mellé egy kedves mosolyt is mellékelt.

A gimiben kaptam a Böbe becenevet, mert abban az időben utánozni tudtam a rajzfilmes Böbe baba hangját. Igen hamar már csak így szólítottak nemcsak a társaim, hanem a családom is.

Egyébként népszerű volt az a tény is, hogy közel laktam az iskolához. Nagyon sokan feljártak hozzánk. A lányok leginkább barátságból, de sokszor pótlás miatt. Órákon lemaradtak az írással, én pedig megtanultam gyorsan, rövidítésekkel írni és kisegíthettem őket.

Jöttek a fiúk is. Néha pótolni, többször a jó társaság miatt, előfordult persze, hogy szimpátiából…

Ha valaki születésnapi zsúrt tartott, mindig feljött hozzánk, hogy édesanyámtól illendően elkérjen.

A beat-zene korosztálya voltunk, de kedveltem a magyar tánczenei műsorokat. Itt mindig szerepeltek a legújabb magyar slágerek. Gyorsan írtam, a szövegeket sikerült papírra vetnem, a dallamokat megtanultam hallás után. lyukas órán rendszerint megkértek, énekeljek valamit a repertoáromból. Szívesen megtettem, szerettem énekelni. Egyik nagy kedvenc volt a Jobban fáj… című dal.

A gimiben nem volt kórus, ami hiányzott nekem, mert az általánosban megszoktam és szerettem ezt a foglalkozást.

Itt két alkalom adódott, amikor kórust kellett alakítani és engem is beválogattak.

Az első alkalom Winkler Imre tragikus halálakor történt, amiről sajnos ő maga döntött.

Nagyon sajnáltuk, mert tanárunk fizikai szépsége és finomsága lelki értékeit tükrözte, és ezek az ismérvek utaltak művészete árnyalt gazdagságára.

Szeptember volt, az egész gimnázium kivonult a temetésére. Már IV. a-sok voltunk, osztályunk haladt közvetlenül a koporsója után.

A másik kórust év végén a végzősök teljes csapata alkotta. A Gaudeamus igitur-t gyakoroltuk, előbb osztályonként, majd mindannyian, felsorakozva a második emelet hosszú folyosóján…

A négy év során a tanítási órákon kívül több iskolán kívüli tevékenységben részt vettünk.

Tanulmányi kirándulásunk volt biológiából Palicson, ahol az állatkertben élő fajokról csoportonként informálódtunk, majd a begyűjtött adatokból beszámolót kellett írnunk.

Belgrádban könyvkiállításon jártunk

Két munkaakcióra emlékezem. Egyiken fenyőfacsemetéket ültettünk Palicson. Valaki kitalálta, hogy versenyezzünk a mellettünk párhuzamosan dolgozó szerb tagozattal. Sokáig tartottuk a lépést, de végül egyszerűsítettünk az ültetés módján és mi győztünk. Vajon mindegyik csemete rendben felnőtt-e?…

A másik akción szép őszi napon szüretben jártunk. Sok szőlőt leszedtünk, sokat meg is ettünk, de a legszebb az a felejthetetlen hangulat volt, ami belőlünk áradt. Vidám nap volt, szüntelen kacagás.

Gyakorlati munkát a Partizán kerékpárgyárban végeztünk. Csoportokba osztva három héten át egy-egy munkanapot töltöttünk az üzem különböző részlegeiben és nagyjából megismertük a kerékpárok megalkotásának teljes folyamatát.

Harmadikban mi búcsúztattuk az érettségizőket és ebből az alkalomból este tíz óráig kaptam kimenőt.

Egy szabadkai zenekar játszott, a legismertebb beat-számokra ráztuk magunkat teljes kapacitással.

A következő évben mi búcsúztunk. Az osztályt rózsákkal díszítették, padjainkon egy-egy szál rózsa és idézet várt bennünket. Az ugyancsak rózsákkal díszített folyosókon vonultunk, végestelen végig, mi, a ballagók. A lányok fehér blúz, fekete szoknyában, a fiúk fehér ing, fekete nadrágban.

És zengett a Gaudeamus… Minden osztálytermet körbejártunk, ahol társaink felállva, kicsit meghatottan vártak bennünket. Húgom elsős volt, legtöbb osztálytársát ismertem, náluk – ha lehet – még inkább éreztük a velünk ünneplő szeretetet…

Akkor, a még a régi, kopott lépcsőkön lefelé haladva arra gondoltam: hány generáció haladt át itt előttünk… Hány nagyszerű ember járt ide iskolába, ült a padokban, tanult, felelt, aztán folytatta tovább, egy másik úton… Köztük volt KD is… Öröm és büszkeség töltött el, de kis szomorúság is, hogy vége a diákkor legszebb négy évének, íme, elválunk… Tanáraink kísértek minket, s amikor kiléptünk rózsalugas-kapun át az utcára, „köröttünk már az élet lüktetett” …

Az esti búcsúztatóra kis, fekete ruhát kaptam, fehér, csipkés gallérral és manzsettával.

A gimitől végig a városon büszkén énekeltük a csak sajátunknak érzett, nagyon szeretett búcsúdalt.

Az üzletek előtt a személyzet kint állt az utcán és hallhattuk a megjegyzéseiket: – Gimnazisták… Ballagnak…

A záróest után várt ránk az érettségi. A házi dolgozatokat már átadtuk. Magyarból érettségiztem. Témámul József Attila proletárverseinek költői eszközei-t választottam. Tetszett, mert aprólékos, elemezgető munkát igényelt.

A következő lépcső az iskolai írásbeli volt. „Te gyönyörű béke, bontsd ki szárnyad, adj békességet a világnak” …

Mindezek után szóbeliztünk. Esetemben a házi dolgozat megvédését egy JA vers elemzése, valamint a humanizmus és a reneszánsz összefoglalója követte. Sikeres végzés volt…

Az osztály már előbb úgy határozott, hogy a bankettet a záróvizsga után tartjuk meg.

Helyszínül a csantavéri Károly Pincét választottuk és busszal utaztunk ki Szabadkáról.

Mivel első bálasnak éreztem magam, fehér ruha mellett döntöttem. Modern, trapéz vonalú ruhácska volt, szintén trapéz vonalú, hosszú ujjakkal. Egy koráll nyakék és karcsat egészítette ki. Salamander szandálom nagyon menő volt abban az időben és a hozzá tartozó irinyó táska úgyszintén.

Felszabadult, boldog hangulatban telt az este. Vacsora közben is énekeltünk, meg táncra perdültünk és tanáraink egyenrangú félként bántak velünk. Ők korábban elbúcsúztak, de mi kitartottunk és az első hajnali busszal, öt órakor jöttünk haza.

Hosszú nyár következett, ami mégsem volt gondtalan, hiszen ott volt a nagy kérdés: Hova tovább?

Szerettem volna Újvidéken, a Magyar Tanszéken folytatni tanulmányaimat, de erre az anyagiak miatt nem volt lehetőség.

Osztályfőnöknőm, aki kivételes módon a jövőmmel is foglalkozott, frappáns ajánlatot tett. Minden követelménynek megfelelek, hogy Szegeden felvegyenek a színházrendezői szakra.

Csábító ajánlat volt, de ugyanakkor kötődéseim a családhoz, a városhoz és egyéb érzelmi szálak befolyásolták ezirányú döntésemet.

A szabadkai felsőoktatási intézmények száma szerény volt: Közgazdasági Egyetem, Műszaki Főiskolák és az Építészeti Egyetem.

A Közgazdaságit eleve elvetettem a matematikai háttér miatt. A műszakiak iránt hasonlóan éreztem, egyedül talán az építészetet tartottam elfogadhatónak.

Aztán váratlanul minden kérdés megoldódott.

Kiderült, hogy azon az őszön Szabadkán megnyílik a kétéves Pedagógiai Főiskola, három szakiránnyal: matematika, kémia, valamint szerbhorvát és magyar nyelv, mint nem anyanyelv.

A magyar nyelv és irodalom jelenléte a főiskolán eldöntötte a dilemmámat. Szabadkán folytatom és tovább foglalkozom azzal, amit legjobban szeretek. Beíratkoztam a nyelvi tagozatra.

Első nap a Főiskolán sok mindenre fény derült: tantárgyak, előadók, órarend, hallgatók.  Megtudtuk, hogy nem lesz saját épületünk. A közös tantárgyakat a Közgazdasági amfiteátrumában fogjuk hallgatni, a szaktantárgyakat pedig a Gyakorló Iskola tantermeiben.

Eleinte nagyszámú jelentkező vett részt a beinduló előadásokon, de számuk napról napra csökkent.

A hallgatók között csak egy-két ismerősöm volt, a többiek mind idegenek. Az igazibb – és akkor sem teljes – beilleszkedéshez hosszabb időre volt szükség, különösen azért, mert a gimis kohézió hiányzott.

Persze, azért kialakult egy kisebb csapat, akik együtt jártunk előadásokra és hazafelé, útközben pedig a közös témák megteremtették a közelebbi kötődést.

Ezen kívül itt más, új volt a munka menete. Előadásokra jártunk, de a számonkérés rendszeressége elmaradt. Időnként kollokviumok, beszámolók és vizsgák helyettesítették.

Tulajdonképpen a második évfolyamon váltunk igazi főiskolásokká.

Ekkor saját amfiteátrumot kaptunk, az előadások mellett gyakorlatokra jártunk, óralátogatásokon vettünk részt, majd magunk is odakerültünk a katedrára.

Második évben tanulmányi kiránduláson voltunk Zágrábban. Ellátogattunk az akkori híres Guberina Nyelvintézetbe, ahol a nyelvtanulás sokféle profiljával foglalkoztak, kisgyermekkortól az egyetemistákig. Utóbbiak külföldi hallgatók voltak, akik rövid pár hónap alatt elsajátították a szerbhorvát nyelvet és nehézség nélkül vettek részt választott egyetemük előadásain, gyakorlatain és rendre vizsgáztak is.

Guberina professzor leendő kollégáinak nevezett minket, mindannyiunkkal kezet fogott, s mi ezt a gesztust tisztelettel és büszkén fogadtuk.

Megnéztünk egy színházi előadást, majd bepillantottunk a város éjszakai életébe. Egy zenés bárban töltöttünk pár órát.

Keveset aludtunk, mert elég korán indult a vonatunk Szabadkára.

Saját vizsgáimra lehetőleg becsületesen felkészültem, de minden alkalommal úgy köszöntem el anyutól:

– Nem tudok semmit!

Anyu kikísért a lépcsőházba és egy pohár vízből keveset utánam loccsantott. Ez jelezte: – Sok szerencsét!

Aztán hazatérve mindig azzal a hírrel érkeztem: – Letettem!

Nálunk a főiskolán lehetett önként jelentkezni, hogy elsőként feleljünk. Szerettem élni az alkalommal, mert nem volt szigorúbb az elbírálás, mint később, s ha én túl voltam a vizsgán, már nyugodtan ottmaradtam, hallgattam a társaimat és konstatáltam, hogy nagyjából a kihúzott kérdéseik mindegyikére tudom a választ.

A magyar irodalom és a magyar nyelv voltak a kedvenc tantárgyaim, de rajtuk kívül szerbhorvát nyelvből, pszichológiából is a legmagasabb érdemjegyet kaptam

A záróvizsga több részből állt. Mindkét nyelvből házi (szemináriumi) dolgozatot kellett írnunk, majd iskolai írásbelik következtek, végül pedig a szóbelik.

Magyar irodalomból Madách Imre: Az ember tragédiája volt a témám, szerhorvát nyelvből pedig a Genitiv deklinációs esete. Mindent összevetve 8,33-as átlaggal fejeztem be, amiért ajándékkönyvet kaptam: Antologija svetske ljubavne poezije.

Diplomaosztásunkra később került sor, 1970 decemberében, amikor már többen dolgoztunk.

A főiskola befejezésével újra adódott a kérdés: Hova tovább?

A Tanárképző Főiskola első generációjának első végzősei voltunk és a „nem anyanyelv” profil keresett volt az általános iskolákban, ahol többnyire tanítók tanították ezeket a tantárgyakat.

Gimis osztályfőnöknőm tudta, hogy diplomaközelben vagyok és ismét felkínált egy újabb lehetőséget.

A Zsidó iskola épületében technikai középiskola működött, ahol férje igazgató volt és máris középiskolában kezdhettem volna a pályafutásomat. Mivel a titulusom általános iskolai tanár volt, szerettem volna a fiatalabb korosztállyal kezdeni a munkát.

Ezek után figyeltem a pályázatokat. Volt, ahol már betöltötték az állást, és volt, amihez nem volt kedvem.

Ám akkor megjelent a csantavéri iskola hirdetése: két friss diplomás embert kerestek a Néphősök Általános Iskolába.

Egy évfolyamtársnőmmel jelentkeztünk, azonban egy-egy vizsgánk még hiányzott. Ígéretet kaptunk, hogy ha szeptemberben letesszük a vizsgákat, megvárnak bennünket, 1970. október 1-től kezdhetünk.

Így is történt.

Öt évig dolgoztunk Csantavéren, szerhorvát nyelvet tanítottunk felsőben, és lassan megértettük, hogy az iskolai munka nemcsak órákból áll, pláne, ha osztályfőnökséget is kapunk. Volt adminisztráció, egyéb aktivitások, akciók, s mi a tetejébe minden nap utaztunk, a városból ki és vissza.

Sőt! Egy évben az esti iskolát is rám bízták. Délelőtt diákokkal foglalkoztam, délután felnőttekkel, ez pedig kétszeres oda-vissza utazást jelentett naponta. Akkoriban a szombat is munkanap volt.

Közben sok minden történt:

Például férjhez mentem. Esküvő után szüleimnél volt a fogadás, Csantavéren a vacsora.

Felejthetetlenül szép volt az odaérkezésünk, mert a diákjaim mind ott vártak a ház előtt és virágot szórtak a lábunk elé.

Egyébként a Borovo utcai lakásban laktunk, onnan jártunk dolgozni. A generáció, akiket ötödiktől vezettem, már nyolcadikba járt, de májusban átvette őket a kollégám, mert vártam a fiamat.

Boldog kismama-szabadságom augusztus végéig tartott, ugyanis szeptemberben teljes munkaidővel folytatnom kellett a munkát.

Hamarosan felkérés érkezett a Zmaj iskolából: A szerb alsós tagozatok magyar tanítására volt lehetőség.

Mivel szerettem Csantavéren, egy hét után, a második hívásra jelentem meg. 

 –Jöjjön, jöjjön! Úgy várjuk már, mint a Messiást! – fogadott az igazgatóhelyettes.

Így kerültem vissza az iskolába, amelynek nemrég tanulója voltam, most pedig tanára leszek, kollégája a még aktív, egykori tanítónőknek, tanároknak. Számomra kicsit furcsa helyzet volt, de szépen fogadtak.

A gyerekek úgyszintén, bár nagyrészt sugárúti tiszt-csemeték voltak, kicsit távol a magyar nyelvtől.

A következő lépésben alsóban a szerbhorvát nyelv tanítását is rám bízták. Két évig a fiam „tanító nénije” is lehettem. Ebben az időszakban az iskola minden alsós tanulóját ismertem.

Utolsó és leghosszabb feladatköröm a szerbhorvát nyelv tanítása volt, elsőtől nyolcadikig. Több generációnak osztályfőnöke voltam.

Számos mintaórát tartottam szülők és a szakaktíva előtt. Egy alkalommal húsz tagú svájci delegáció nézte végig az abban az időben divatos, húsz perces órákat, magyar- illetve szerbhorvát nyelven.

Kíváncsiak voltak, hogyan működik az ilyen jellegű kétnyelvű oktatás. Szép órák voltak!

Jó nevű iskola voltunk, rengeteg aktivitással, akcióval. Legnagyobb hármas ünnepünk november végén volt, Iskolanap, Köztársaság nap és pioníravatás.

Az iskola Évkönyvét évtizedeken át vezettem. Szerettem ezt a munkát, mert rövid szövegekkel, sok fotóval, újságcikkel és applikációval díszítve rögzítettem az iskolás tanévek leforgó történetét.

Szépséges pályám volt, mert napról-napra fiatalok között voltam és nemcsak én adtam nekik, hanem ők is nekem: jó szót, hitet, kiváló eredményeket és rengeteg szép emléket.

Utóirat:

A régmúlt és a közelebbi múlt iskoláit, tanintézményeit felölelő összefoglalóm itt befejeződik.

Visszapillantva úgy érzem, sok személyes vonatkozású történetet szőttem a sorok közé, holott nem volt szándékomban életrajzi jellegű írást alkotni.

Mentségemre szolgál, hogy nyolc év elemi-, illetve általános iskolai tanév után négy év gimnázium, majd két év főiskola következett. Tizennégy évig diák voltam, a tanári asztallal előterében.

Ezt követően tanárként átkerültem az asztal mögé, szembe a diákokkal, s az első, falun töltött öt év után a többi harmincat a Zmaj-ban töltöttem. Összesen negyvenkilenc év az iskolában. Majdnem fél évszázad.

Olyan közegben, ahol sokan vannak és mindig történik valami.

A tabló hatalmas mozaik és minden apró kockája egy-egy emlék…

Utólag sajnálom, hogy harmincöt éves tanári pályám során nem vezettem az összes diákom névsorát,

akkor tudnám, hányan is kerültek ki a kezem alól…

Emlékeket őrző füzeteimben minden egyes tanítómról, tanáromról rövidebb-hosszabb megemlékezés található. Ők már mindannyian csillagutakon járnak.

Róluk itt nem írtam. Őrizze őket tovább a még élők emlékezete.

Nyugodjatok békében!

(Vége)

Földes Erzsébet publicisztikájának első része a Szöveten:

Földi Erzsébet: Ratio Educationis – Szabadkai változatok (I.)