Földi Erzsébet: Ratio Educationis – Szabadkai változatok (I.)

Az asztallap elmozdítását kíváncsian vártuk, mert a belső üregben múltbéli, apró kincsek rejtőztek: szabásminták, régi tankönyvek, egy-két meséskönyv, dobozban felfűzésre váró gyöngyök, virágot formázó, antik bross, láncra függeszthető, strasszköves kereszt, gyászgyöngyökből készült azsúr…

Volt itt egy fekete táblácska is, egyik oldalán vonalas, a másikon kockás mintázattal.

Ez volt a palatábla, amit édesanyánk kisiskolás korában még használt.

Palavesszővel írtak rá, a vonalas oldalán rótták a betűket, a kockáson számoltak. Így tanultak írni, olvasni, számolni. Helyszűke miatt a palatáblát időnként spongyával tisztára törölték, és folytatták a további feladatok végzését.

A palavesszőt nem találtuk, az elgurult valahova a múlttal együtt, de a darab spongya megmaradt.

Puha, lyukacsos, könnyű kis csomag volt, vízbe mártva lehetett vele törölni.

Édesanyánk elmondta, hogy a spongya a tenger mélyéről származik, földhöz kötött, szivacsos állatok kiszáradt teste, ami vízben megszívja magát, kimosva, kicsavarva újra és újra használható.

Becses volt számunkra ez a távoli, ismeretlen, idegen világból ide származott apró holmi.

Gondolatban egy ideig azon tűnődtem, hogyan jegyezték meg a régi diákok a sokféle tanulnivalót, ha minduntalan letörölték a táblát, majd máris írták a mindig újabb leckéket, betűket, számokat?

Kiderült, hogy a nebulóknak magasabb osztályba lépve volt már irkájuk, ironjuk, amit népszerűen plajbásznak neveztek, tompuló hegyét – faragó híján – késsel, zsebkéssel hegyezték meg, ha pedig elhibáztak valamit, puha kenyérbéllel is kitörölhették.

Később létezett tintaceruza is, ami megnyálazva kitörölhetetlen nyomot hagyott az irkalapon.

Ezek első és csak szórványos benyomásaim voltak az iskoláról, nem is töprengtem rajta tovább.

Ha a felnőttek boldogultak vele, majd mi is fogunk. Főleg pedig: hol volt még az iskola?…

Szabadka városához nagykiterjedésű tanyavilág tartozott.

A tanyasi gyerekek beiskolázása több okból elmaradt. Egyrészt a nagy távolságok miatt a tanyákról nem járhattak be a messzi városi iskolákba. Másrészt a mezőgazdasággal foglalkozó felnőtteknek szükségük volt a fiatalok segítségére. Akadtak nemzeti-politikai aggályok is, mert a bunyevác nemzetiségű szülők nem szívesen adták be gyerekeiket magyar iskolába.

Mindennek okán 1880-ban a lakosság 75%-a írástudatlan volt, s ez a szám 1910-re csökkent 48,5%-ra.

Elszórtan léteztek ugyan tanyasi iskolák, de csupán négyéves képzést nyújtottak. Ezek leginkább kombinált tagozatokként működtek, ahol a diákok elsőstől negyedikes korosztályig vegyesen vettek részt az oktatásban. Előfordult olyan változat is, hogy elsősök és harmadikosok, valamint másodikosok és negyedikesek kerültek közös csoportba.

Eleinte a városban is elég szétszórtan voltak kisebb iskolák, gyakran csak egy-két tanteremmel. Közülük leginkább a Homoki iskola nevére emlékszem, mivel a hatodik körhöz tartozott és mi ott éltünk. Nevét a város szélén kezdődő, nagykiterjedésű homokvidékről kapta, ahol a lakosság szőlészettel foglalkozott.

A 19. és 20. század fordulóján (megközelítőleg egy időben) nagy iskolaépítési hullám indult meg a városban és környékén. Öt városi és negyven tanyasi iskolát építettek.

A városi iskolák név szerint a következők voltak:

Galamb iskola (a Galambpiac közelében, ma Matko Vuković)

Belvárosi Elemi Leány- és Fiú Népiskola (ma Ivan Goran Kovačić)

Kakas iskola (a Piac tér végében)

Szent Rókus iskola, a templom mellett (ma Ivan Milutinović)

Szent György iskola, a templom mögött (ma az épület nem iskolaként működik)

Elnevezésüket többnyire helyszíneik határozták meg.

A népiskolák a széles néprétegek gyermekeit fogadták be, eleinte négy, később nyolc osztályos korukig.

Legjelentősebb az első kerületben, azaz a város központjában 1891-ben felépült Központi Népiskola volt.

Külső megjelenésével és belső tartalmaival megfelelt a korabeli esztétikai és gyakorlati követelményeknek. Főhomlokzatát a bejárat fölött kupolatorony díszítette. Tizennégy tágas tantermét nagy ablakokkal látták el, így biztosították a termek megfelelő nappali megvilágítását.

Az iskola az egykori Vörös Ökör elnevezésű vendéglő helyén épült, a lakosság a kocsma nevét átvitte a tanintézményre és hosszú évtizedeken át csak Vörös Ökör iskolaként emlegették.

Ettől sokkal impozánsabb az a körülmény, hogy Kosztolányi Dezső ebben az iskolában kezdte meg elemi iskolai tanulmányait. Írásaiban (Esti Kornél) megemlékezik a tanév első napjáról, amikor az osztályterembe lépve elveszettnek érezte magát a zsivajgó, ismeretlen gyerekek között és leghőbb vágya volt elmenni innen. (Hasonló élményeim voltak nekem is az óvodában.)

A Kakas iskola elnevezése az előző történethez hasonló okok miatt született. A helyszínen megelőzőleg egy vegyes bolt működött, tulajdonosát Kakas (?)-nak hívták. Nevét örökölte az iskola, s a régi szabadkaiak még ma is Kakas iskola néven emlegetik.

Egyemeletes elemi iskolának épült, főleg selyemtéglából. A szintek és az ablakok között homokszínű vakolatdíszítést alkalmaztak.

Az épületet a későbbiek során előbb részben, majd teljes egészében a kereskedelmi középiskola foglalta el, végül a hallássérült (süketnéma) gyerekek intézete lett.

Középiskolai státusza idején helyszűke miatt második emelettel bővítették, de nem voltak tekintettel eredeti stílusára és az épület összképét teljesen tönkre tették.

A Szent Rókus és a Szent György templomok mellett emelt iskolák szintén egyemeletes, selyemtéglából készült épületek voltak. Kifejezetten vallási iskolákként tevékenykedtek.

Egyébként a korabeli iskolák mindegyikében a hitoktatás hangsúlyos szerepét bizonyította, hogy az értesítőkben (bizonyítvány) a tantárgya rögtön az anyanyelv után következett.

Végül a legrégibb és a legismertebb iskoláról szeretnék beszámolni. Régmúltjáról írásos dokumentumok beszélnek. A róla szóló emlékeket családtagok, ismerősök szájhagyományként adták tovább. Nem utolsó sorban magam is itt tanultam nyolc éven át, eleinte elemista, majd általános iskolás diákként.

Később tanári pályám harminc éve kötött az ódon, de nagyon kedves épülethez.

Fiam is itt végezte a nyolcosztályost.

Ez a Zárda.

A Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek zárdája 1874-ben elemi iskola megnyitását kérvényezte, a jóváhagyást pedig még abban az évben megkapták. Három tanteremben indult meg az oktatás.

(Kép forrása: Vremeplovac – internet)

1875-ben máris bővítésre volt szükség, a beiskolázottak száma kilencven főre emelkedett.

1878-ban szükségessé vált az internátus kialakítása a távolabbról érkező növendékek számára.

1895-ben az átszervezés után az intézmény négy osztályos elemi, és négy osztályos polgári leányiskolává alakult, hivatalos neve Magyar Királyi Elemi és Polgári Leányiskola volt.

A két világháború között vallási iskolaként működött. A magyar éra idején tanítóképzőnek adott otthont.

A felszabadulás után egy ideig kórházzá alakították, majd a kétnyelvű tanítóképző épülete lett.

1950-ben 7-es számú elemi iskola néven tartották számon, de székhelye a gimnáziumban volt.

1955-ben névváltoztatásra került sor, ekkor kapta a Jovan Jovanović Zmaj nevet.

1956-ban megkezdődött a kétnyelvű oktatás, szerbhorvát és magyar nyelven. Nem volt egységes épülete, többek közt a Zsidó iskolában és átellenben, a Purgly-házban folyt a tanítás.

1958-ban beköltözött az addigi tanítóképző épületébe (Zárda).

1959-től 1964-ig a képző Gyakorló iskolája szerepkörét bízták rá.

Az épület főhomlokzata eredetileg egyemeletes volt és a Piac tér felé tekintett. A főbejárat fölött kicsi torony magasodott, alatta pedig kápolna helyezkedett el. Itt naponta szentmisével kezdődött a tanítás.

(Az oltárkép és a mennyezetet díszítő freskók egy tatarozás –’80-as, ’90-es évek? – során bukkantak elő a festékrétegek alól, de restaurálásuk pénzhiány miatt máig elmaradt.)

A kápolna összenyitható volt további két tanteremmel. A válaszfalakat fából készült, nagyméretű spaletták képezték. A nagyobb térre ünnepségek alkalmával volt szükség, amikor vendégeket és szülőket is meghívtak az előadásra. (Harmadikos voltam, amikor nagy közönség előtt, egy padon állva szavaltam el az aktuális verset.)

Zárda korában az emeletre vezető lépcsőfordulónál, a fal bemélyedésében kis oltárt alakítottak ki, amit naponta friss virággal díszítettek. (Ma itt Zmaj mellszobra található.)

Az udvari részen földszintes épületszárny húzódott, folyosóját félköríves, boltíves ablakok díszítették.

A főnöknő szobája és a fogadószoba az első emeleten az utcára nézett. Kerek asztal és két bőrrel bevont fotel várta a vendégeket. Gyönyörű fafaragással díszített, szekrényes állóóra jelezte az idő múlását.

A városi diákok naponta bejártak, a környékből érkezőket az internátusban helyezték el.

Ezt megelőzőleg bővítették az épületet. Az utcai front kétemeletessé vált, az udvari földszintes részre egy emeletet húztak.

A földszinti folyosót fekete-fehér kőlapok borították, amit az ügyeletes nővérek naponta számtalanszor felmostak, így a látogatók szinte a tükörképüket is megláthatták a kőpadló kockáin.

A földszinten ugyancsak fekete-fehér kőpadló borítású ebédlőben folyt az étkezés. Az asztalok oldalán faragott hátú, támlás székek sorakoztak.

Az ebédlő fő dísze egy fekete, metszett üveges tálalószekrény volt.

Az ebédlő és a konyha között tolóablak működött. A növendékek itt sorakoztak és egymás után kapták meg napi ebédadagjukat.

Az épület, az udvar, a kert, a növendékek és az oktatóik egységes rendszert alkottak, ami jól működött.

A zárdai évekről itt végzett nőrokonaim, ismerőseim hasznos adatokkal szolgáltak.

Anno… az oktató-nevelő munkában jól képzett papi személy(ek) és nővérek vettek részt.

A nővérek – távol a világ hívságaitól – hivatásukhoz híven, valóban Isten dicsősségére végezték teendőiket. Nyugodt, derűs magatartásuk kedvezően hatott az olykor ingatag gyermeki lélekre.

A lányok bizalommal és őszintén fordulhattak hozzájuk segítségért, mert a bizalmat nem játszották el soha, nem éltek vele vissza. Megőrizték.

Ugyanakkor nem lágyultak el, mert a gyerekek szívét kitartásra kellett felkészíteni, hogy az élet sodrában ne törjenek le könnyen, hanem tudjanak szilárdan megállni a saját lábukon.

A lányok esténként lelki tükröt végeztek, azaz számba vették jó vagy kevésbé jó cselekedeteiket az elmúlt nap folyamán. A cél az volt, hogy hibáikat felismerjék és javítsák, illetve erényeiket erősítsék.

Az elmélkedést lelkigyakorlatokon sajátították el, lelkész, vagy nővérek segítségével.

Hetente gyóntak és áldoztak, hogy a helyes irányt követni tudják.

Ilyen alapokkal a lányok bárhova kerültek, – feleségek, édesanyák lettek, hivatalt vállaltak, tovább tanultak –, tarsolyukban magukkal vitték a tanultakat, a jótanácsokat, a követendő példát.

Sok polgárleány innen Budapestre, de akár svájci nevelőintézetbe került, minden helyzetben tudott viselkedni, reprezentálni és díszére vált családjának.

A Zárda vallási iskolaként fogalom volt a város életében. Renoméját a későbbiek során sem veszítette el.

Tekintet nélkül, hogy Képző, 7-es számú Elemi vagy Zmaj Általános Iskola költözött az épületbe, az itt működő tanítók, tanárok és a diákok hozzájárultak, hogy híre-neve máig fennmaradjon…

Saját sarkalatos emlékeim ehhez a nagymúltú és neves iskolához kötődnek.

A kötelező nyolcosztályos elemi (majdan általános) iskola első három osztályát a Zsinagóga udvarában levő Zsidó iskola épületében végeztük.

A munka legfontosabb elve a fokozatosság volt.

Első osztályban legelőször megismerkedtünk a tanító nénivel, a tanteremmel és társainkkal, majd folytattuk az iskola egyéb helyszínei felfedezésével: uzsonnázó, udvar, tornaterem, illemhelyek.

A tanterem alapvető berendezéséhez bútorok tartoztak: lábas, fekete tábla, a tanítói asztal és szék, az iskolapadok, egy-két szekrény. Kiegészítő felszerelést képviselt a táblánál a kréta és a szivacs, a „számológép”, (tíz sorban elhelyezkedő, tíz fehér és fekete golyó, növekvő, illetve csökkenő számban), a falon a flanel- (később a mágneses) tábla, ahova a tananyag szemléltetését szolgáló applikációk kerültek, a mutatópálca, amivel az applikációk összefüggéseit mutatták be, esetleg egy koppintással figyelmeztették, ha valaki túlzásba vitte a rendetlenkedést.

Akkoriban a diákok padokban ültek, párosával, három padsorban.

Felül, a padok munkafelületén, személyenként két-két bemélyedés volt, az íróeszközök-, illetve a tintásüvegek számára. Ugyanis felső osztályokban a dolgozatokat tintával írtuk, tollszárba helyezett toll segítségével. Az esetleg lecsöppenő tinta eltávolítására itatóspapír szolgált.

A töltőtoll, pláne az „örökíró” csak később jött divatba.

Az asztallapok alatt két rekeszt képeztek ki a táskák számára, az ülések mögött pedig támla húzódott, hogy a diákok nekitámaszkodva, egyenes háttal tudjanak ülni, gyakran hátratett kézzel.

Tanszereinket naponta hátitáskában hordtuk magunkkal. A könyveket, füzeteket kék csomagolópapírral illett beborítani, a vignettán pedig a nevünk és az osztály jelzése szerepelt. „Barbulovics Erzsike, I.b”.

Nálunk apu végezte a csomagolást. Mint volt kereskedő, értett a munkához, szép, kiírt írása pedig jól mutatott a címkéken.

A kalamáris (tolltartó) fából készült, lehúzható fedele alatt két hosszabb és két rövidebb bemélyedésbe kerültek a ceruzák és a kötelező „piroskék”, valamint a radír (törlőgumi) és a faragó (hegyező).

Persze, egyéb eszközeink is voltak: fa- és zsírszínesek, vonalzó, szükség szerint olló és notesz.

A tantárgyak óráit szünetek választották el. Nagyszünetben fogyasztottuk el az otthon csomagolt, később az iskolában előfizetett uzsonnát.

Személy szerint a sárga amerikai (a háború után jóvátételben kapott) sajtos kenyeret és a teát szerettem legjobban. A cukros kakaóval megszórt tejbegríz vagy tejberizs mindig csomós volt.

Tulajdonképpen minden osztályban történt valami emlékezetes, így az elemi évei nem múltak el nyomtalanul. Szerettem iskolába járni.

Elsőben az előgyakorlatok felkészítettek a betűk és számok írására. Sorokat írtunk egyenes és ferde vonalakból, köröcskéket, álló- és fordított görbebotokat rajzoltunk és minden oldalt sordísszel kezdtünk.

Eleinte a tanító néni megadott néhány mintát, később pedig saját „művészi hajlamaink” szerint folyt az alkotás. Több elemet kapcsoltunk össze és ezeket ismételtük a sor végéig, váltakozva piros-kék ceruzával.

A betűk tanulásához mese társult, ami az első betűnél kezdődött (pl. „a” – „alma”) és a következőknél mindig folytatódott.

Az iskolai munkát házi feladat egészítette ki, amikor a betűformát, vagy a betűt tartalmazó tárgyat színes papírból kellett kivágni és beragasztani. Nos, itt elkelt anyu segítsége…

Fő tantárgyaink, pontosabban munkaformáink az írás, olvasás, számolás, természet, rajz, ének, torna voltak, de szépírást és kézimunkát is gyakoroltunk (például a varrás öltéseit).

Tetszés szerint választhattunk szabadaktivitási csoportot. A képzőművész szakkör tagjaként először készítettem mozaikot: fekete bársonykockás háttér közepén fehér vattával borított hattyú úszkált.

A jó hallású és énekhangú gyerekek válogatása során magam is kórustag lettem és rendszeresen jártam próbákra is. Téli estén, Mikulás táján az ének, a zene hangjai kísértek hazafelé a behavazott úton.

Másodikban fiatal tanító bácsink volt. Az év végi osztályképen egyik kedvenceként mellette ültem.

Mivel másodikban már szépen olvastam, egy órán próbára tette a kitartásom és egy teljes mesét olvastatott velem, ami nem kis időt vett igénybe.

Az uzsonnaosztásban nem volt gyakorlata és segítséget kért az édesanyáktól: aki teheti, a nagyszünetben felváltva vállalja helyette ezt a feladatot.

Egy incidens kapcsán kellemetlen helyzetbe kerültem.

A fiúk egy délután kópéságból és szimpátiájuk jeléül közrefogtak, nehezen menekültem ki a körből.

Tanítónk osztályon belül akarta az ügyet lerendezni, de az egyik fiú az osztály előtt nyilvánosan is megpuszilt. A dolog családlátogatással végződött, mert a szüleimnek a teljes igazságot tudnia kellett, mielőtt mendemondákra került volna sor. A történet tisztázódott és több hasonló eset nem fordult elő..

Harmadikos tanító nénink a matek füzet utolsó oldalain vezette bejegyzéseit előmenetelünket és magaviseletünket illetően. A jót pirossal, a hiányokat fekete ironnal jelölte. Voltak pontok, csillagok, mínuszok, érdemjegyek, szöveges megjegyzések. Nekem két oldalnyi beírásom volt, és mind pirossal…

Iskolánk a képzősök gyakorló iskolája volt, így gyakran jöttek vendégeink: „kistanítónénik” és tanáraik, akik hospitáltak, órát néztek, vagy maguk gyakoroltak, órát tartottak.

Harmadikban történt, hogy a leendő tanító néni magyar órán fogalmazást íratott velünk. Beszedte a füzeteket és másnapra elhozta a kijavított írásokat. Életem első „irodalmi” sikerét konstatáltam:

„Szép munka! Különösen az utolsó mondatod tetszett.”

(A fogalmazás egy osztályon belüli apró változás felfedezéséről és helyreállításáról szólt. A flaneltáblát padtársam és legjobb barátnőm tette vissza a helyére. A befejező pillanatokat így láttam és írtam le:

„Azután még nézegette, igazgatta és a helyére ment.” Ez volt a famózus utolsó mondat.)

Negyedikbe kerültünk a volt Zárda épületébe. És ettől kezdve egyre büszkébbek voltunk iskolánkra.

A költözködés kisebb-nagyobb változásokat vont maga után.

Az iskola tágas volt, nagy udvar és kert vette körül. Dísztermében színpad és zongora várta az ünnepélyeket.

A tantermek felszerelésében is előfordultak változások. A régi fekete, lábas táblákat hosszú, zöld színű falitáblák helyettesítették, mivel a zöld szín jobban nyugtatja a szemet, mint a fekete.

Ebben az iskolában télen cserépkályhákban fűtöttek, de ezek régiek, selejtesek voltak, nem működtek rendesen.

A fűtő már reggel három órakor megérkezett. Minden tanteremben kitisztította a tűzfészkeket és

előkészítette a tüzelőt a begyújtáshoz. A fásládákba is hordott szenet, fát, majd sorba begyújtott.

A tüzeket a nap folyamán ápolni kellett. A nap első felében ő maga végezte ezt a munkát, de a délutáni váltás idején az altiszt, sőt, maguk a tanítók, tanárok és a felsős diákok ellenőriztek és tüzeltek.

Sokszor dőlt a füst a régi kályhákból. Ilyemkor nagy szellőztetés következett. Volt rá példa, hogy többet ültünk hidegben, kabátban, mint jól fűtött, meleg tanteremben. Mindez folytatódott egészen a központi fűtés bevezetéséig…  

A nagy szertárakban sorakoztak a szemléltető eszközök: térképek, fali képek, geometriai testek, mértani szerkesztéshez használt körzők, vonalzók, diavetítők, filmek, képzőművészeti kellékek, albumok.

Az iskolakönyvtárban a kötelező olvasmányokon kívül sok egyéb tudományos vagy szórakoztató kötetet

megtalálhattunk.

A sok újdonsággal párhuzamosan mi magunk is változtunk, külsőleg és bensőnkben egyaránt.

Kötelező volt a klottköpeny viselete, leginkább fehér gallérral, s a hátitáskát felcseréltük füles, fogantyús táskákra. Érdeklődési körünk tágult, szerettük a slágereket, a sportokat, gyűjtöttünk mindenféle kacatot és versenyeztünk, kinek volt több szalvétája vagy húsvéti locsolója. A fiúkkal is kevésbé civakodtunk, hiszen ott jártunk a pubertáskor küszöbén…

Ötödik osztályban még a fokozatosság jegyében nem indult be a teljes tantárgyfelosztás. Két tanítónő vezette a tantárgyak egy-egy csoportját és csak tornából és zenéből kaptunk tanárnőket.

Ebben a tanévben sokat hiányoztam a fertőző sárgaság miatt, de édesanyám naponta elment legjobb barátnőmhöz az új anyagért, amit lépésről lépésre sikerült bepótolnom. Tornából fél évre felmentettek, így az úszásoktatásból kimaradtam, s év végén a bizonyítványomban egyetlen négyesem volt, épp tornából.

Anyu egy ideig neheztelt a tanárnőmre, akit a kenyérüzletből régen és jól ismert, én viszont már a kezdet kezdetétől imádtam Kekát, aki nem kislányokként bánt velünk, hanem felkészített az emancipált nők szerepére. Ha kellett, szigorú volt, de bármikor felcsillant jól ismert, cinkos mosolya, ha jól dolgoztunk.

Ő volt az, aki teljes nyíltsággal beszélt a pubertáskori testi-lelki változásokról a nők életében és a titokzatos tabu téma egyszeriben megvilágosodott. Büszkék voltunk a bizalmára és egyben női mivoltunkra.

Hatodik osztálytól új tantárgyak érkeztek és megtörtént a tantárgyak felosztása. Lassacskán a felsős korosztályhoz közeledtünk, osztályfőnökünk volt a zenetanárnő személyében, akit szintén nagyon kedveltem, mert szerettem énekelni és rendszeresen részt vettem a kórus munkájában.

Magyar nyelvből nem voltak nehézségeim. Szépen olvastam, jól írttam, szerettem verset mondani, de talán a nyelvtan került hozzám legközelebb, hiszen konkrét volt, és a sok gyakorlat világossá tette. Leginkább a szótani és mondattani elemzéseknek örültem.

A matektanár is nagyon sokat jelentett számomra. A jó matekosok közt tartott számon és gyakran velünk vezettette le az új anyagot a táblán. Mindig a régitől és ismerttől haladtunk az új felé, a képletek alapján. Egy-egy szóval irányított, rávezetett az egyszerűsítések lehetőségeire és egyszercsak ott volt előttünk az új anyag bekeretezett képlete. Felejthetetlen példája a henger felületszámítása. Adva van két kör és egy palást, ami téglalap. Ha tudjuk a részek területének számítását, máris adódik a henger felülete.

A matematika egyszerű és érthető volt. Igazából matektanári pályára szerettem volna lépni, aztán a gimiben kicsit összekuszálódtak a dolgok…

Képzőművészetből festettünk grízre. Nagyon érdekes technika volt. A ragasztóval bekent felületre grízt szórtunk, s miután megszáradt, vízifestékkel vittük fel a témát: tél, ház a hóban, egy hóember az udvaron.

A lényeg azonban nem a téma volt, hanem a színek lágysága, a kontúrok elmosódottsága.

Másik kedvencem a kollázs volt. Vastag rédisztollal és tussal megrajzoltuk a formákat a tenger fenekén: halak, korallok, növények. Ezek után a fehéren maradt felületeket kivágtuk, majd színes sárkánypapírral helyettesítettük. Sárga halak, piros korallok, zöld növények népesítették be a tenger mélyét.

Üvegre is festettünk. Valami ragasztó és sör keverékével kentük át az üveglapot s miután a bevonat megszáradt, akvarellel készítettük el a képet. Esetemben váza volt, színes virágokkal. Az alkotás szépségét valami tompa, szelíd ragyogás adta meg.

Szerbhorvát nyelvből is a nyelvtant szerettem jobban. Itt nem lehetett melléfogás, ha bevágtuk a deklinációkat, konjugációkat. Előfordult, hogy beszéd közben észrevettem, ha valaki helytelen esetet használt és kijavítottam. Tornatanárnőm hallotta és odaszólt: – Te könnyen megtanulod a nyelvet, ha észreveszed a hibákat.

Németből inkább a fordítás ment jól, és persze németből magyarra, nem pedig fordítva.

Az általános tantárgyak között a leíró földrajzot és a biológiát jobban kedveltem, mint a történelmet a sok évszámmal, vagy a fizikát és a vegytant (később kémia), a képletekkel, meg a kötésekkel.

Műszakiból a fúrás-faragás nem volt ínyemre, viszont imádtam a műszaki rajzok precíz követelményeit és a kurzív betűk szép formáját.

Hetedikben a járási fogalmazási versenyen első díjat nyertem és nagy csomag könyvet kaptam ajándékba. Írásomat fel kellett olvasnom egy riporternek az újvidéki rádió számára. Anyu először azt hitte, hogy a könyvek az iskolát illetik, de bizonygattam, hogy az enyémek. Végül szavak nélkül is éreztük, hogy ez a siker több volt, mint egy jó bizonyítvány.

Másnap Szulovszki néni véletlenül elcsípte a rádióban a felolvasásom s amikor anyuval összefutott az udvaron, szinte költői kérdéssel fordult hozzá: – De hogy is tudta a kis fejével mindezt leírni…?

Közeledtünk a nyolcadikhoz, kicsit szomorúan, hogy majd el kell válnunk, de előttem már kirajzolódott a gimi képe. A „hova tovább” kérdésre a válasz azért mutatott a gimnázium irányába, mert onnan szinte bármilyen pályán tovább lehetett tanulni, praktikusan pedig még négy év időm volt az igazi döntésre.

Nem kis büszkeséget jelentett, hogy gimnazista leszek.

Ezt a büszkeséget fokozta egy másik esemény. Azon a nyáron, (1964) augusztus második felében elhagytuk a régi, kedves Szulovszki házat és beköltöztünk a város szívébe, a Borovo utcába.

A lakás emeleten volt, két tágas szoba és utcai balkon tartozott a lakóterületünkhöz, de használhattunk mellékhelyiségeket és az udvarra néző erkélyt.

A szomszédos Csajkás ház átjáróház volt, udvarán keresztül a Borovo utcából átmehettünk a Rudics utcára, s pár lépésnyire volt a gimnázium épülete. Nagyjából három perc alatt odaérhettünk.

Mielőtt elindulunk a gimi felé, rövid visszapillantást szeretnék tenni a szabadkai középiskolai lehetőségekre, anno…

Az egykori elemi négy (esetleg hat?) osztálya után szerényebb lehetőségeket kínált az inas iskola vagy ipari iskola.

A polgári iskola négy éve már teljes jogú középiskolai végzettséget jelentett. Befejezése után az ifjak (esetleg a kisasszonyok) mint közhivatalnokok jó munkahelyekre pályázhattak: bank-, posta- vagy egyéb intézmények tisztviselőiként helyezkedtek el.

Édesapám polgári iskolával Šibalić kenyérgyárában volt könyvelő, államosítás után a Jedinstvoban számvevő, majd a Fidelinka főpénztárosaként vonult nyugdíjba.

A Magyar Királyi Női Tanítóképezdéről az első hír 1894-ben érkezett. Eredetileg a Szegedi útra tervezték, de az egészségtelen levegő miatt más helyszínt jelöltek ki számára: a régi kórház, a huszár lovaglótér és a tűzoltókaszárnya területét.

Az épület 1898-ra elkészült és az első növendékgárda megkezdte tanulmányait.

1920-tól 1941-ig ebben az épületben működött Vajdaság legrégibb felsőoktatási intézménye, a Jogi Egyetem.

A tanítóképző helyszínei ugyancsak váltakoztak: Zárda, Gimnázium, később a Gyakorló Iskola épülete.

Egy időre áthelyezték Zomborba, ma viszont a magyar nyelvű évfolyamok a Sárgaház épületében leltek otthonra.

(Folytatjuk)

Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:

Földi Erzsébet: Szabadka régen