Földi Erzsébet: Szakrális helyszínek – Szabadka (1.)

Földi Erzsébet

SZAKRÁLIS HELYSZÍNEK

Templomok és egyéb kegyhelyek

A város, ahova születtem több csodálatos építményt mondhat magáénak, amelyek egészen más indíttatásból jöttek létre, mint a paloták. Keletkezésük, külső és belső megjelenésük tekintetében különbségek hordozói, de lényegük, rendeltetésük ugyanaz.

Ezek az épületek a templomok, amelyeket Isten Házának szokás nevezni, mert vallási céljuk elsősorban, hogy teret biztosítsanak a hit megvallásához, gyakorlásához az egyes ember, nagyobb számú hívői közösség, illetve tömeges részvételük esetére.

A templomok és egyéb szakrális helyszínek kötődnek egymáshoz és múltbéli, de jelenkori szolgálatuk is elválaszthatatlanul hozzá tartozik a városképhez.

A város lakossága régtől fogva több nemzetiségű volt, így vallásuk tekintetében szintén különböztek.

A katolikus templomokon kívül a pravoszláv (ortodox), a zsidó (izraelita), az evangélikus, a református (protestáns) és újabban az iszlám vallási közösségek saját templomokkal, illetve imaházakkal rendelkeznek.

Ferencesek (Barátok) temploma

Szabadka legrégibb temploma a város központjában található. Története a messzi múltba tekint vissza.

A törökdúlás idején a déli végeken erődítményrendszert próbáltak kialakítani, védelem céljából.

1470-ben Dengeleghy Pongrácz János, erdélyi vajda várat és vártornyot – védőbástyát – építtetett, de ennek ellenére a település török kézre került, az itt lakók pedig elmenekültek vagy szétszóródtak.

A veszély elmúltával szükségessé vált a lakosság betelepítése.

1686-ban a ferences barátokkal együtt bunyevácok is érkeztek Dalmáciából. Miután a hatóság a városkapitányt kiutasította a romos várból, a barátok megtelepedhettek az épen maradt épületrészekben. Itt laktak és végezték szolgálatukat, az istentiszteletek bemutatását.

1729-ben új templom építésére került sor. Az építkezésnél felhasználták a várfalak egy részét, a déli bástya magasításával pedig felhúzták a templom tornyát.

1736-ban történt a templom felszentelése. Védőszentjéül Szent Mihály arkangyalt választották.

1735 – 1767-ig a torony mellett felépült a kolostor, benne a Fekete Boldogasszony (Fekete Madonna) kápolnával.

A barátok a kezdetektől sokat tettek a település kulturális fejlődéséért. A latin nyelv oktatásával tulajdonképpen utat nyitottak a majdani gimnázium létrehozása felé.

Egy másik nagyon fontos tevékenységük az Évkönyv vezetése volt. 1751 óta ezek az annalesok a város történetének legrégibb és legpontosabb forrásai. A kötetek sok évszázados múltat ölelnek fel, féltve őrzött kincsei az atyáknak és a városnak, éppen ezért csak tudományos célok érdekében hozzáférhetők.

A falakat, az oszlopokat és a boltozatot csodálatos mintázatú festés díszíti. A félkörben elhelyezkedő karcsú, magas ablakok színes üvegvitrázsain a kinti fény szivárványos ragyogást hint szét a falak és a kőpadló mintáin, ami a templombelsőnek meleg, szelíd hangulatot kölcsönöz.

Hátul, a karzaton valaha dalárda énekelt, orgonakíséret mellett. Az eredeti, nagyhírű orgonát több esetben módosították, ma viszont az ország egyetlen elektro-pneumatikus orgonája működik itt.

Sajnos, a kórustagok száma minimálisra csökkent.

A templom mellékbejárata a jobb torony alatt van. A folyosó három irányba vezet: a rendházba, a Fekete Boldogasszony kápolnába és a templombelsőbe is.

A kápolna Boldogasszonyát Segítő Szűzanyának, sőt, a nép ajkán Szerecseny Szűzanyának is nevezik.

A legenda úgy tartja, hogy Heródes elől menekülve Szűzanya cigányasszonynak öltözött és karján Kisjézussal elkerülte az őrség figyelmét. Így mentette meg gyermekét.

A nép levonta a következtetést: – Így lett Szerecseny Mária!

Mamuzich Lázár polgármestersége idején neje, Elizabet carrarai márványból készíttette el a kápolna gyönyörű ornamentikájú oltárát.

A kápolna tető- és oldalablakai színes üvegberakással készültek és a kinti fények játékos kergetőzése a kápolnabelsőt is felkeresi.

Édesanyám sokat mesélt nekem az itt megélt fiatalkori emlékeiről.

A kápolna jobb oldalán, a hátsó sarkokban képezték ki a Lourdes-i Szűzanya barlangját, ahogyan megjelent Bernadett előtt. Ehhez az oltárhoz anyu fiatallány-korából kedves kis történet fűződik.

Piri Ilonka barátnőjével betértek, hogy rövid fohásszal üdvözöljék a Szűzanyát. Eközben Ilonkának vicces ötlete támadt Bernadettről és odasúgta anyámnak: – Nézd! Ott a Kisszűzmária!

A lánykákra rájött a nevetés, hát kimentek az utcára, hogy lecsitítsák virágos kedvüket.

Nagy komolyan visszamentek az oltárhoz, de az ötlet újra nevetésre késztette őket, így inkább elhalasztották az ájtatoskodást.

Nagylány-édesanyám számára a legszebb ünnep Úrnapja volt. Ekkor már a Bányai üzletben dolgozott, de ünnep lévén szabadon megnézhette a teljes körmenetet.

A körmenet a Nagytemplomból indult, lobogók erdeje, a hívek éneke és imái kísérték az Oltáriszentséget.

A Barátok temploma előtti platón gyönyörűen feldíszített, szabadtéri oltár várta az érkezőket. 

Az ünnep legszebb, legmeghatóbb jelképe a piros rózsákból készített Jézus Szíve szimbólum volt.

Édesanyám szívesen emlékezett rá.

Kisgyermekkoromban sokszor jártunk anyuval a városban és gyakran betértünk a Barátok templomába.

Fokozatosan ismertetett meg az itt látható vallási jelképekkel és a hozzájuk fűződő történetekkel.

Ő Segítő Szűzanyának nevezte a kápolna Fekete Máriáját, hitt benne és mindig megköszönte, ha megkapta a kért segítséget.

Tőle tudtam meg a Mária-kép két oldalán csillogó – általam mindig megcsodált – ékszerek történetét.

Sokan folyamodtak segítségért a Madonnához s ha kérésük meghallgattatást nyert, hálájukat kis ajándékokkal igyekeztek meghálálni: arany és ezüst ékszerek, gyöngyfűzérek, érmecskék sorakoztak a kép mindkét oldalán kialakított kazettákban, fekete bársony alapon és üveg alatt.

Egy alkalommal ismeretlen tettesek betörték a védőüveget és raboltak a kiállított apró kincsekből.

Ezt követően a megmaradt ékszerek egy részéből a barátok koronát készíttettek a Szűzanya és a Kisjézus számára. A kazetták nem maradtak üresen, sőt továbbra is érkeztek újabb hálaajándékok.

Nemrég a képet restaurálták és a kazettákat eltávolították. Most köszönő táblácskák sorakoznak a hívságos ékszerek helyett.

Gyermekkorom másik szép emléke amikor édesanyám elvezetett a folyosó fordulójáig és felmutatott egy képre a falon. A képet három oldalról kellett megnéznem: balról, szemben és jobbról.  

– Mit látsz? – kérdezte.  

– Mindig mást… – válaszoltam.

Segített, hogy felismerjem a képen lévő szenteket: balról Szűzanya látszott, karján Kisjézussal, szemben Jézus Szíve, jobbról pedig Szent József. Anyu magyarázata valahogyan így hangzott:

– A fedő üveglap alatt függőleges üvegcsíkok vannak, amelyekre a három kép részleteit festették meg, s ha más-más irányból nézed, három kép alakul ki. A részletek kiegészítik egymást.

A prizma, a fénytörés még ismeretlen fogalmak voltak számomra, de a képet annyira megszerettem, hogy minden alkalommal kértem: láthassam újra. Szép volt. Színes, halk, varázslatos.

A templombelső Jézus Szíve oltára karácsonykor sötétkék, ezüstcsillagos drapériába öltözött, csúcsán a betlehemi csillag tündökölt, két oldalán angyalok tartották a latin feliratot: Gloria in excelsis Deo!

A karácsonyi égbolt alatt dimbes-dombos, mohával díszített betlehemi táj terült el, feljebb sziklákkal.

A barlangocskában ott volt a jászol, benne a kicsi Jézus, mellette Szűzanya és Szent József, őrségben.

Körülöttük pásztorok, juhok, harsonázó hírnökök, messziről érkező Háromkirályok látszottak.

A pásztortűz piros fénye pislákolt, a kis vízesés tavacskába gyűlt, híd vezetett át rajta. A csobogás szelídült, mert a víz kis patakként csörgedezett tovább.

Szent Rita a Lehetetlenségek Szentje, a nehéz ügyek pártfogója ünnepe május 22-e. Anyu őt is tisztelte és nagy baj esetén hozzá imádkozott közbenjárásért. Ünnepén elmentünk a templomba, ahol egy asztalon halomban vártak a piros rózsák. Mise után ezeket megszentelték és szabad volt egy szálat, vagy szirmot, vagy levélkét hazavinni, hogy védjen minket a következő ünnepig.

Szent Antal ünnepe június 13-a. Minden oltárt liliommal díszítettek, a főbejáratot és a Szent Antal-oltárt liliom-füzér vette körül. Bódító liliomillat járta át a templombelső egészét és a hívők lelkületét.  

Ekkor liliomot halmoztak az asztalkára, hogy mindenkinek jusson Szent Antal-virág.

Szent Ferenc ünnepe október 4-én van, de előestéjén bensőséges ünnepen vehettünk részt. A teljesen elsötétült templombelsőben csendben vártak a hívek. Az esti liturgia előtt égő gyertyákkal a kezükben sorban, rítus szerint kivonultak a páterok, majd a Szent Ferenc oltár előtt félkört alkotva elmondták latin zsolozsmájukat és megismételték szent fogadalmukat: szegénység, alázat, tisztaság.

Anyai nagynénim ferencrendi irgalmas nővér volt Dél Amerikában és beszélt erről a fogadalomról. Elmagyarázta, hogy a derekukon viselt korda három csomója a fogadalmukra emlékeztető jelkép, és viseletük állandó része.

A Ferenc-rend szerveződése egyébként három fő ágra tagolódott. Az első rendet férfi szerzetesek alkotják, míg a másodrend női szerzeteseket foglal magába (Klarisszák). A harmadrend egyik része regulázott szerzetesnőkből áll (irgalmas- és iskolanővérek), a másik részében viszont világi személyek (nők és férfiak) működhetnek, de tagságuk bizonyos szabályokhoz kötött.

A ferences atyák tevékenysége vallási és világi téren egyaránt szerteágazó volt. Lényegében egy emberöltőn át részt vettek híveik életében: miséztek, gyóntattak, áldoztattak, eskettek, kereszteltek, oktattak, betegeket látogattak, temettek.

Az iskolákban a diákok számára hitoktatást végeztek. Képzett, nagytudású páterok gyűjtötték maguk köré a tanulóifjúságot. Seregnyi fiatal fiú tevékenykedett a szentmiséken, ahol ministránsként asszisztáltak. Művelődésüket gazdag könyvtár, szórakozásukat nagyszámú hanglenez segítette, és fizikai erőnlétüket sportolási lehetőségek támogatták.

(Édesanyám elbeszélései nyomán néhány nem Szabadkán tevékenykedő atya neve megmaradt az emlékezetemben. Prohászka Ottokár nagyszerű egyházi szónok volt, vagy Tóth Tihamér: A művelt ifjú című könyv szerzője. Munkája útmutatóként szolgált az igényes viselkedésformák elsajátítása felé.)

Páter Vazul keresztapám pártfogója volt, aki jól Ismerte védence nehéz családi körülményeit. Étkeztetésével, a családnak juttatott ételcsomagokkal próbálta ellensúlyozni az otthoni anyagi gondokat. Több szegénysorsú gyermeket ruha- és lábbeli adományokkal segélyezett.

Év végén kirándulást szervezett a kelebiai Nagyerdőre, ahol az évzáró ünnepséget sok kisdiák számára a játékon és a szórakozáson kívül a lakoma tette emlékezetessé. Nagy bográcsokban főzték a pörköltet, hogy minden éhes száj jóllakjék. A vidám, gondtalan esemény sok részvevő számára még idős korukban is szép emlékként jelzett vissza.

Az atyák a vallásos tevékenységeken kívül mindennapi foglalkozásokat is végeztek. A városon kívüli birtokukon szőlőt és gyümölcsöt gondoztak. A szőlő terméséből maguk készítették a misebort.

A gyümölcs szezonban frissen, télen lekvár és befőtt formájában került az asztalra.

A templomhoz nagy belső udvar tartozott, veteményes- és virágos kerttel. A zöldségfélét a konyhán használták fel, a virágokkal az oltárokat díszítették.

A rend minden tagjának megvolt a feladatköre: kertészkedés, takarítás, konyhai munka.

A templom mindig csillogóan tiszta volt, a kert ápolt és az étkezés pontos időben történt.

Egy időszakban a Szent Kereszt rendbeli apácák is a kolostorban laktak, ők is besegítettek a munkába.

Csodálatos virág-kompoziciókat alkottak az oltárok díszítésére, kézimunkáztak, varrtak, vasaltak.

(Később átköltöztették őket másik zárdába.)

A páterok is cserélődtek. Voltak áthelyezések, egyesek elmentek, újak jöttek a helyükre.

Ám az elzárt életmód, a szigorú rend örökösen érvényben volt. A szerzetesek élete szervezetten működött, óramű pontossággal peregtek napjaik.

Régen erről a zárt világról a civil lakosság, de még a hívők, a templomjárók sem tudtak semmit.

A szigorú zártság talán csak akkor lazult valamelyest, amikor civil segítők is részt vállaltak a munkában.

Ha elvétve lábra kapott valami apró hír, soha nem volt elmarasztaló vagy vallásellenes. Inkább csöppnyi érdekesség, egy különös világ röpke, szabad pillanata.

Keresztapám barátja, Tóth Dezső hivatást érzett a ferencrendi szerzetesség iránt, de végül nem tette le a fogadalmat. Viszont civilként továbbra is bejárt a templomba segíteni. A konyha volt a felségterülete. Kitűnően főzött-sütött, de a piaci bevásárlás is a hatáskörébe tartozott.

Ismerte édesanyámat és előfordult, hogy beszélni akart vele, hát karján a kosárral futott utána a piacon és még szólongatta is: – Rozika, Rozika…

Anyu nem lelkesedett azért, hogy egy majdnem-barát futkos utána, persze, a barátság azért megmaradt.

Sok-sok évvel később, már magam is fiatalasszony voltam, akit érdekelt a konyhaművészet.

Anyu említette, hogy Dezső egy időben, teljesen civilként főző-sütő tanfolyamot vezetett fiatal háziasszonyok és érdeklődők számára. Nos, rögtön felvillanyozódtam. Itt a nagy lehetőség, hogy konyhaművészeti tudásomat fejlesszem.

Sajnos, elkéstem, ugyanis kutatásaim ellenére nem jutottam Dezső nyomára.

Viszont két kolléganőmtől a Zmaj-ban megtudtam, hogy ők elvégezték nála a kurzust. Csodákat meséltek nemcsak az ételkészítésről, hanem a tálalásról, az étel dekorálásáról, az asztal díszítéséről és terítéséről, az alkalmi fogadások módozatairól.

Elvarázsolt a szépséges lehetőségek hosszú sora és sokáig sajnáltam, hogy mindez kimaradt az életemből.

Egyetlen hasznos, gyakorlati útmutatást megjegyeztem és azóta is alkalmazom. Ez a krémes szeletelése.

Az alapra felvisszük a krémet, majd a felső lapot külön tálcán négyzetekbe vágjuk. A négyzeteket sorba rakjuk a tölteléken, majd ezek nyomán felkockázzuk a sütit, a töltelékkel és az alappal együtt.

A legszebb emlékem a Barátok templomából egy karácsony utáni alkonyathoz fűződik.

Ünnep volt, betértem a templomba. Megnéztem a Betlehemet, majd félreültem a Szent József oltárnál egy oldalpadba. Előttem – az egyébként mindig üres kőpadlón – sok-sok kicsi fenyő sorakozott.

A templomban csend és félhomály, rajtam kívül senki, csak ezek az apró fácskák. A hűs levegőben szétáradt a könnyed fenyő- és a leheletes tömjénillat.

A fácskákon mesebeli, kézzel készült díszeket fedeztem fel. Sztaniollal bevont drótból készült, bolyhos koszorúcskák voltak, cérnaszálra fűzve ékesítették a fácskákat. A légáramlatban halkan és alig mozdultak. Elnéztem finom, kecses mozgásukat és hirtelen saját ötletből nevet adtam nekik. 

 – Kerengők! – suttogtam.

És mintegy álomból vagy varázslatból ocsúdva, megláttam még valamit. Vékony, ezüst sujtás-csíkok (lametta) vonták be a fácskákat a csúcsuktól az alsó ágakig. Lágyan, mintha fátyolba öltöztek volna.  

– Menyasszonyok! – suttogtam újra.

Nem tudom, meddig ültem ott némán, a tompán villanó, kis kerengő koszorúkban és az őket lazán befedő ezüsteső-fátylakban gyönyörködve.

Tél volt, igazi, havas, csillogó, amikor végre elbúcsúztam a „kerengőktől” és a „menyasszonyoktól”, és hazatértem a Borovo utcába.

Másnap ezüst „boákat” és ezüst sujtást vásároltam, aztán elkezdtem az apró koszorúk készítését. Ma is megvannak, dobozban őrzöm őket.

Sok év után idén újra állítottam karácsonyfát. Felraktam rá a kerengőket, majd a kész fát bevontam a sujtás finom, ezüst szálaival. A kerengők a sujtás vékony csíkjai között a félhomályban ugyanúgy

kerengtek, mint először, régen, ott a templomban. Újra gyönyörködtem finom, halk mozdulataikban és kimondtam a varázsigét: – Kész a menyasszony!

Ezzel a szép emlékkel lezárom a Barátok temploma számomra élő történetét.

Szent Flórián szobra és a Szentháromság

Valaha a Barátok temploma előtt nagy park terült el és a park templom felőli oldalán állt Szent Flórián, a tűzoltók védőszentjének szobra. Ám „az új idők új dalai” más dallamokat pengettek és a szobrot száműzték a Nagytemplom háta mögé.

Ugyanerre a sorsra jutott a Szentháromság szobor is, ami a Városháza előtti parkot átszelő terecske fő ékessége volt. Sokan a város legigazibb központjának tekintették.  

A két szobor egymás mellé került, és hosszú éveken (évtizedeken?) át együtt szomorkodtak, mindenki elől elrejtve, sokak által elfeledve. Néha meglátogattam őket. Elhagyatottságukban talán örültek ennek.

Aztán kicsit fényesebb szelek fújdogáltak, s bár sok huzavona után, de a Szentháromság szobrot restaurálták és visszaállították eredeti helyére.

Ha arra járok, felpillantok a csúcsára, ahol az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége őrt áll a Városháza, a város és lakói felett. Vajon meddig?…

A bal oldali parkrész oldalában egy ideje elhelyezték a két városépítő, Jakab Dezső és Komor Marcell mellszobrát. Ők a Mézeskalács-Palota megálmodói és alkotói. Rebbenéstelen szemmel nézik a Csodát, s talán arra gondolnak: már ők is Őrzők…

Tőlük nem messze, a Radics fivérek palotája egy mélyedésében Nepomuki Szent János, a vizek és a vízen közlekedők védőszentjének szobra figyeli a megváltozott világot. Szerepe, helyesebben aranykora igencsak a régmúltra tehető. Akkoriban a Fűzfa patak még a Fő téren folydogált és hidacska vezetett át rajta. A szobor a híd lábánál állt és óvta a pallón átkelő városlakókat…

Szent Rókus kápolna

A lepergő időben váltakozó események hoztak jót is, rosszat is.

Az 1700-as évek első harmadában a nagy pestisjárvány szedte áldozatait. Előfordult, hogy egyetlen éjszaka folyamán nyolc-tíz tetemet raktak ki a fertőzött házak kapuja elé. Az emberek rettegtek és imádkoztak.

A járvány Szent Rókus napján szűnt meg. A ferences barátok javaslatára a város 1738-ban fogadalmi kápolnát építtetett pártfogója tiszteletére. Az eredeti épületet fából készítették, majd 1753-ban téglából átépítettek. Ezek után is több változást eszközöltek rajta. (Például 1773-ban előtetővel borították.)

Mai formáját 1884-ben nyerte el.

Alakját tekintve félkörös oromzat jellemzi. Az alapokat kupolával ellátott négyszögletes lappal lezárták.

A kupola harangtoronyban végződik. Ez a harang a város egyik legrégibb harangja, ahogyan a kápolna is a város legrégibb szakrális építményeinek egyike.

A Nagytemplom felépítéséig székesegyházi feladatkört látott el.

Helyszíni meghatározása a villamosjárat bevezetése után igen egyszerűvé vált: a Rudics megállónál…

A kápolna építésén kívül a város lakossága böjtöt fogadott Szent Rókus napjára, hogy ezzel is kifejezze háláját a szent közbenjárásáért.

Régente a kápolna év közben zárva volt, csak a Szent Rókus kilencedre (augusztus 14-től 23-ig) nyitották meg. A főünnepen itt megtartott szentmise után az emberek a Magyar utcán elzarándokoltak a Kiserdő főbejáratánál álló Rókus-szoborhoz. Lengtek a lobogók, miközben a tömeg szenténekekkel, imádsággal kísérte a menetelést.

A legújabb járvány (Covid 19) óta a kápolna minden nap nyitva van. Belső terét rácsos ajtó védi, de a bejárat közelében pannó áll, rajta az imádság kétnyelvű (magyar és horvát) szövege olvasható.

A járókelők közül talán csak kevesen tudják, milyen régi, nehéz és szent emlékek hordozója ez a hely, mennyire jelentős kincs a régmúlt kincsestárában.

A Nagytemplom és a kapcsolódó helyszínek

A Deák Ferenc utcán (ma Matko Vuković) tovább haladva az egykori Zombori utcára érkezünk.

Páros oldalán a nagy, szabad téren emelkedik az Avilai Szent Teréz (Nagy Szent Teréz) székesegyház, népies nevén a Nagytemplom. Az 1930-as évektől püspöki székhely, – a mindenkori szabadkai püspök székhelye –, címét tekintve kisbazilika. Az első írásos bejegyzés 1497-ben említi, mint plébániát.

A monumentális épület kései barokk stílusban épült, igen hosszú ideig, 1773-tól 1797-ig.

Az egy főhajós templombelső bal oldali kiszélesedésében Szűz Mária-, a jobb oldalon pedig Jézus Szíve oltár és a sekrestye helyezkedik el.

A Keresztút stációi terakottából készült, dombormű alkotások, a tizenkét apostol szimbólumai pedig kis lámpákkal megvilágítható, falba erősített, aranyozott keresztek.

A hátsó traktus felső szintje a karzat, háttérben az orgonasípokkal, elöl nagy térrel a kórus számára.

A templom mai külső (és belső) megjelenése sérült. A főbejárat fölött, a két tornyot összekötő homlokzati részen széles és mély, függőleges irányú repedés húzódik, mintegy kettévágva a főhomlokzatot.

A jelenség nem újkeletű. Egyes vélemények szerint már a korabeli építkezés folyamán hajszálvékony repedések formájában megvolt. Az okok és okozatok szerencsétlen kapcsolódása olyan láncolatot hozott létre, ami a múló évtizedek során egyre nagyobb kárt eredményezett a homlokzat állapotában.

Keletkezése idején ez a templom az első és legnagyobb építménynek számított, viszont a vízjárta, lápos területeken történő, megfelelő alapozást még nemigen ismerték. A hatalmas tömbhöz több anyagot kellett volna felhasználni a talaj megszilárdításához. A laza aljzat, plusz a hatalmas harangok hozzájárultak a tornyok – főként a baloldali – nagyobb sűllyedéséhez, és ez a körülmény a repedéseket állandó jelleggel nagyobbította és mélyítette.

A legutóbbi próbálkozás a probléma megoldása kapcsán némi eredménnyel járt, mert a bal torony sűllyedését némileg sikerült csökkenteni, de az igazán jó megoldást az jelentené, ha ezt a tornyot lebontanák az alapokig és megerősített aljzaton építenék újjá. Persze, ez a folyamat hatalmas anyagi, munkaügyi és időbeli befektetést igényelne, amire manapság nincs lehetőség.

Ha arra járok és rápillantok erre a gyönyörű épületre, tekintetem akarva-akaratlanul megpihen a sérülésen és szeretettel vegyes félelemmel gondolok a jövőre: – Mi lesz veled, Nagytemplom?

Gyermekkorom a Szent Kereszt templomhoz kötött, ifjúságom pedig a Borovo utca szomszédságában levő Barátok templomához. A Nagytemplom távolabb esett, de ritkább látogatásainknak más oka is volt.  

A templom keskeny ablakain csak tompa, szűrt fények hatoltak be a szürkés tónusú, sziklaszerű falak közé. A templombelső félhomályba burkolózott, hideget lehelt és ridegnek, – anyu szerint zordnak – tűnt.

A köznapokon túl a jeles napok több színt vittek a templomi történésekbe, de az igazán lélekemelő, szívközeli élményeket mindig a nagy ünnepek jelentették. A virágkompoziciók már önmagukban emelték a hangulat szépségét, finom ízléssel készültek, méltón a püspöki székhely színvonalához.

Karácsonykor a Betlehemet mindig a főoltár előtt rendezték be, életnagyságú szobrokkal.

Húsvétkor a Szent Sírt a jobboldali mellékoltárnál helyezték el. Nagyszombat reggeltől a Feltámadásig ünnepi ruhás – fehér ing, fekete mellény és nadrág, csizma – fiatalemberek álltak díszőrségben a Sír mellett, amit – tavasz lévén – gyönyörű virágösvény vett körül.

A feltámadást megelőző tűzszentelés után a húsvéti gyertyáról kapott fényt a hívek egymásnak adták át, s a sötét templombelső az apró, szent sugaraktól fokozatosan kezdett megvilágosodni, majd amikor a rítus végén felkapcsolták az összes csillárt, a ragyogás betöltötte a teret és a lelkeket.

ilyenkor fényárban úsznak a falfestmények, a képek, a szobrok, szikráznak az aranyozott díszítések, ragyog a fény a márványoszlopok, az oltárok sima felületén és kezdetét veszi a feltámadás szertartása…

Minden év pünkösdjén a Nagytemplomban történt (és történik) a fiatalok bérmálása. Ez tulajdonképpen a Szentlélek kiáradását, eljövetelét jelenti és a szentség kiosztását a püspök végzi.

Magam is itt bérmálkoztam, világoskék, kétrészes kiskosztümben, kisnagylányos frizurával, mert a lelki felkészültségnek azért illendő külsőt is kellett adni. Bérmaszüleim voltak a kísérőim, de jelen volt édesapám és néhány rokon is. Anyu az ünnepi ebéddel volt elfoglalva, nem jöhetett. Látott otthonról kicsit lámpalázasan elindulni, és látott megérkezni, megnyugodva, nagyon büszkén és boldogan. Számára ez az öröm is elegendő volt, mert a szívével jelen volt a teljes történetben …

Az Úrnapi körmenet minden évben a Nagytemplomból indult városi (később csak templom körüli) útjára.

A körmenetnek meghatározott rendje volt, tekintettel a részvevőkre és az útvonalra egyaránt.

A menet élén a kereszt haladt, lobogók és csengők kíséretében. A lobogók a város összes templomát képviselték, és ünneplő, fehér-fekete ruhás fiatalemberek hordozták őket.

Mögöttük elsőáldozóruhás fiatal lányok szórták kosarukból a rózsaszirmokat, míg a népviseletbe öltözött nagylányok piros bársonypárnákon vitték Jézus kínszenvedésének eszközeit: ostor, töviskoszorú, szegek, kalapács, tőr. Őket követték az egyházi személyek, majd újabb csengők és tömjénezők nyomán megjelent a baldachin, alatta a püspök az Oltáriszentséggel. Tisztes távolságban haladtak a hívek, akik énekelve, imádkozva kísérték a menetet. Kétoldalt az úton az emberek térdre borulva fogadták a Szentséget és a püspöki áldást. Zúgtak a harangok, csilingeltek a csengők, lengtek a templomi lobogók.

A Nagytemplomtól haladtak a Barátok templomáig, ahol feldíszített szabadtéri oltárral fogadták a vonulókat. Az itt eltöltött idő után a központon áthaladva visszatértek a Nagytemplom felé vezető útra.

Az addig kiürült, tömjénillatú templom várta a visszatérőket, akik most újra benépesítették.

Édesanyám fiatal lánykorában látta a városi körmenetet, a Ferencesek előtti szép fogadást és az élő piros rózsákból alkotott Jézus Szívet.

Magam is láttam városi körmenetet, amikor ezt még engedélyezték. Fiatal tanügyis voltam, barátnőm a Városháza alatti bankban dolgozott. Kijött kis időre és a park sarkán együtt fogadtuk és üdvözöltük az eseményt.

Néhány év után a városi körmenetet betiltották és azóta sajnos, a processzió csak a Nagytemplomot járja körbe.

Augusztus 20-án, Szent István napján volt a kenyérünnep, amit édesanyám sokadmagával a Városháza kilátójáról nézett végig. A szentmisét a Nagytemplomban szolgáltatták, de az ünnepi menet az új kenyérrel a szokásos úton haladt végig. A Szent István téren fogadták, ahol megszegését a díszvendégek emelvényén a Kormányzó végezte el.

Az egyházi év adventtel kezdődik és számos jeles nap és ünnep kíséri: karácsony, újév, Vízkereszt, Gyertyaszentelő, Szent Balázs, Lourdes-i Szűzanya jelenése, Hamvazószerda, Nagyböjti keresztútjárás, búzaszentelő, Pünkösd, Rózsás Szent Teréz, Avilai Szent Teréz, Mindenszentek, külsőségeikben is kifejező ünnepek, de közben időről időre aktuális kilencedeket, litániákat, ájtatosságokat tartanak (Szeplőtelen Fogantatás, Jézus Szíve, Októberi ájtatosság), év végén pedig bensőséges hálaadással köszönik meg a leforgó évet.

Miután a barátokat felmentették több korábbi feladatukat illetően, most a papság került abba a helyzetbe, hogy sok tevékenységet el kell látnia: misézés, elsőgyónás, elsőáldozás, felkészítés a bérmálkozásra, jegyesoktatás, esketés, keresztelő, betegek látogatása, temetés, papszentelés…

Püspöki palota és járulékos intézményei

A templom mellett, magas fallal elzárt kertben, homlokzatával a tér felé tekint a Püspöki palota, a mindenkori püspök és tisztségviselői tartózkodási-, illetve lakhelye.

A beltérbe portán keresztül lehet bejutni.

Felejthetetlen belső szépségeit volt szerencsém részben megismerni. Láttam a fogadószobát, a tanácstermet, a Szent Pál kápolnát, egy tágas papi lakosztályt, az ebédlőt, a korszerű és csillogó konyhát, s mindenütt a csodálatos kiegészítőket: festmények, szobrok, kristály- és porcelán dísztárgyak, csipkék, hímzések, habos függönyök, finom szőnyegek.

Az Augustinianum egyelőre a hitoktatók képzésével foglalkozik, a Paulinum pedig klasszikus gimnázium rangjával rendelkező papnevelde, amely ma már nemcsak a papnövendékek számára nyitott.

A templomhoz közeli utcában van az iroda, ahol feleket fogadnak és hivatalos ügyeket intéznek. Hivatalos okiratokat adnak ki: keresztlevél, házasságlevél, halottaslevél.

Az épület udvarában sokéves múltra tekint vissza a Josephinum, a lelkészotthon, ahol szintén jártam. A kellemes, lakályos otthonokhoz, apró lakosztályokhoz, tartozik a Szent József kápolna, a fogadótér, az ebédlő, a konyha és megfelelő lehetőség kül- és beltéri kikapcsolódásra.

A Nagytemplom a hozzá tartozó intézményekkel már nem idegen számomra. Ha arra járok, betérek a templomba, ahol jelen voltam vidám és szomorú eseményeken, vagy meghitt, nyugtató magányban.

És már régóta szeretem…

Kálvária

A kálváriák általában dombra vagy emelkedő helyszínre épültek.

A város ősi kálváriája valaha a mai 2-es posta területén jött létre, mert a korabeli településnek ez volt a legmagasabb része és városszéli helyszínnek számított.

A vasútvonal kiépítéséhez szükség volt erre a területre, a Kálváriát tehát kitelepítették a város másik végére, az egykori vásártér színhelyére.

A hagyomány szerint a régi Keresztút tömbjeit lovas kocsikon, sőt, gyalogosan, kézben szállították a város lakói.

A Kálvária vagy Keresztút mai formája 1878-ban alakult ki. Tizennégy stációból (állomás) áll, amelyek Jézus elítéltetésétől haláláig, pontosabban a sírbatételig kísérik végig a kínhalál eseményeit.

A bejáratnál kis dombocskán két angyalszobor fogadja a látogatókat, akik barkát és virágot helyeznek el tiszteletük jeléül.

A félkörben felállított stációk teret vesznek körül. A tér közepén dombot emeltek, itt épült fel a Bánatos Szűzanya kápolnája.

Előterében Krisztus keresztje, lábainál síró angyalokkal, két oldalán pedig a két lator keresztje áll.

A látogatók itt is barkát és tavaszi virágot helyeznek el

A kápolnabelsőt festmény díszíti, a Fájdalmas Szűz, ölében Szent Fiával.  Itt fejeződik be a Keresztút története. Oldalt, a fekvő keresztet szájjal is meg lehet érinteni, majd fehér kendővel letörölni a nyomot.

A kálvária húsvét táján élt igazán. A keresztútjárók Virágvasárnaptól Nagyhéten át, főként Nagycsütörtökön, Nagypénteken, Nagyszombaton látogatták, valamint kötelezően húsvét vasárnapján.

(A későbbiek során közös keresztútjárásokat is szerveztek, külön gyermekek, ifjak, családosok számára.)

Kisgyermekkoromban a Kiserdőtől a Kálváriáig gyalog tettük meg az utat húsvét vasárnap kora reggel.

A Zombori úton tömegek jártak, hajnaltól késő délelőttig.

Minden stációnál elmondtuk a szokásos imákat, aztán léptünk tovább. A fű a Kálvárián elég magas volt és a menetelés irányát követve, jobbra elhajolt. Sima, fényes, tavaszi szőnyeg borult a lábunk alá.

A friss tavaszban és az áhítatos csendben a gyász és az öröm különös módon összefonódott.

A kápolnai látogatás után gyalog mentünk haza. Még várt minket a kilenc órási diákmise a Kistemplomban, s csak az után ültünk le a húsvéti reggelizőasztalhoz.

Később, amikor már csak egyedül róttam a szokásos utat húsvét reggelén, betértem a temetőbe is, mert apu különösen szerette a húsvéti reggeliket s ő már ekkor nem lehetett jelen. Friss virággal köszöntöttem őt és az odaát levőket.

2005. március 27-e húsvét vasárnap volt. A szokásos zarándokutamról hazaérve csodálatos hír várt: megszületett az unokám! Nyuszika hozta…

Sírkertek

A város legősibb temetője valaha a mostani tüdőgondozó (Zöldkereszt, Lifka mozi) vidékén volt.

A helyszín közel esett a központhoz, ezért elsősorban egészségügyi okokból, másrészt a város terjeszkedése miatt is szükség volt a temetkezési helyszín megváltoztatására. A város négy új temető helyszínéről határozott. Ezek négy városkapunál helyezkedtek el, s ez alapján kapták neveiket is: Bajai-, Halasi-, Zentai úti és a szerb negyed (a Kiserdőnél) sírkertjei.

Bajai úti sírkert

Az új helyszín kijelölésére 1777. márciusában került sor, aminek két oka is volt. Egyik az egészségügyi, a másik pedig a Szent Teréz templom építése.

Az új temető kezdetben a Bajai úthoz kötődött, idővel azonban a város irányában terjeszkedett, és mai területét a Zombori út határolja. Főbejárata a Kálvária oldalán nyílik, de a Bajai út irányában több kapun át megközelíthető.

A temető város felőli része az Egyházhoz tartozik, a másik rész pedig állami tulajdon.

A papi részben több szép kápolnát és síremléket emeltek, ezért szabadka Panteonjának is tekinthetjük.

Városközponti- és „Úri” temetőnek is nevezték, mivel nemesi családok, előkelő polgárok temetkeztek ide.

Legismertebb az egytornyú Péits kápolna, ahonnan a nagyobb temetéseket bonyolítják.

A kápolnák között a Lichtneckert-, a Vörös-, a Ferences-, a Deák-, valamint a Vermes mauzóleum emelkednek ki.

A nevezetesebb síremlékek híres szabadkai családok nyughelyei: Kosztolányi család, Lányi Ernő, Lifka Sándor, az I. világháborúban elesett Regényi Gábor és családja.

Ebből adódóan a Bajai sírkert Szabadka legrendezettebb és leggazdagabb temetője.

1912-ben emelték a Szent Antal kápolnát, Deák István selyemtéglákból készült, magaslatra épített családi kriptáját, ami anyai oldalági őseim nyughelye.

Tudomásom szerint senki sem él már a hozzátartozók közül. Magam állok a lezárt vasajtó előtt és egy villanásnyira csendesen emlékezem a múltjukra, amikor Szabadka jómódú és jeles családjának számítottak.

Karácsonykor búzát, fenyőágat, húsvétkor barkát, Mindenszentekkor pedig őszi virágot helyezek el a lakat és a kilincs mellé. Szenteltvíz és mécses egészíti ki a kegyes, tárgyi megemlékezést, mielőtt tovább indulok.

Legközelebbi eltávozott szeretteim, rokonaim, barátaim, ismerőseim nagyrészt az állami részben nyugszanak, de volt tanárok, osztálytársak, a gyermekkort meghatározó Czigler- és Szulovszki család tagjai a papi részben alusszák örök álmukat. Talán húsz helyet is felkeresek, és a szám sajnos egyre nő, már többen vannak odaát, mint itt.

Emlékek kísérnek, míg rovom az utat egyik sírhelytől a másikig, de legendák is eszembe jutnak, amelyeket a néphit őriz a múltból.

Régi, gyermekkori emlékként él bennem a Mindenszentek előtti temetőlátogatás ceremóniája. Testületileg és gyalog kivonultunk a temetőbe, ami a Szulovszki házhoz nem volt közel, előbb a Bajai-, majd a Halasi úton kellett átkelni. Rozika nagyanyám, édesanyám, s mi hárman, Marika húgom, Laci unokatestvérünk és jómagam vettünk részt az akcióban. Ilyenkor került sor a sírrendezésre, tehát munkaeszközöket is vittünk: kiskapát, gereblyét, öntözőkannát.  Meg persze virágot. Szomszédkertekből vagy piacról vásárolt vasrózsát, nyáriőszirózsát, dáliát, amit épp kaptunk vagy vettünk. A munkát főként anyuék végezték, mi meg körbejártuk a közeli sírokat és láttuk, hogy mindenütt igyekeznek virággal díszíteni a hantokat. Miután kísérőink elkészültek a gyomtalanítással, elhelyeztük mi is a virágainkat, aztán pedig jól meglocsoltuk a sírt és környékét, főként a virágokat, hogy az ünnepig frissek maradjanak.

Mindenszentekkor délután mentünk tisztelegni, gyertyát vagy mécsest gyújtottunk, megszenteltük a sírt és elmondtunk közösen egy imát. Ha szép idő volt, az egész temetőt virágok borították és a leszálló alkonyatban meghitten libegtek az apró lángocskák. Hazafelé mindig vettünk sült gesztenyét, amit odahaza fogyasztottunk el. Este hét órától nyolcig harangoztak, ez idő alatt gyertya mellett rózsafűzért imádkoztunk a megholt híveink lelki üdvéért. Égett a tűzhelyben az eleven tűz, meleg volt, félhomály és valahogyan szelíd és csendes az este…

A későbbi, családi emlékeim már szomorúbbak, hiszen közeli családtagjaim indultak vissza-nem-térő útra, és személyesebb volt a hiányuk, fájóbb az elveszítésük.

A szűk családi körből édesapám távozott először. Őt pravoszláv szertartás szerint kísértük utolsó útján. Idős kora ellenére nagyon sokan megjelentek a temetésen, a rokonságon kívül a kollégái, az ismerősei, a szomszédság, valamint számos munkatárs húgom és a magam munkahelyéről.

Húgom korai távozásakor a sírkertben az időjárás legkülönbözőbb jelenségei váltakoztak: sötét felhők gomolyogtak, torlódtak, szétváltak, mögöttük megvillant a tavaszi ég és egy ideig napfény ontotta sugarait. Aztán hirtelen tornádószerű forgószél támadt, zuhogni kezdett az eső, ami egyszerre átcsapott havazásba. Sűrűn hulló hópehelyhek függönye gördült le ég és föld közé.

Édesanyám esetében a hóba burkolózott sírkert fehér, csillogó, tiszta világa maradt meg emlékezetemben. Az eget hófelhők takarták, csend volt, lassan bealkonyult. Másnapi látogatásunk alkalmával hasonló kép fogadott bennünket, ám amikor haza indultunk, megnyílt az ég kárpitja és felsütött a nap, mintha égi jel ölelte volna össze a jelenlevőket Vele, aki eltávozott…

Így járom mindig a sírkertet, gondolataimban megemlékezve sok-sok elődről és a legközelebbiekről.

A Mindenki Keresztjénél megállok, tisztelgésül a világ más tájain elhunyt hozzátartozókért.

Mert vannak ilyenek Magyarországon, Horvátországban, Németországban, Dél Amerikában…

A város egyéb temetői

Zentai úti vagy Szent György temetőt 1786 táján alapították.

A későbbiek során főként az I. világháborúban elesett hősök kerültek ide.

Itt található a Vergődő madár emlékmű, amelyet az 1944/45-ös vértanúk emlékére emeltek.

A temető egy része a muzulmán vallásúak (és romák) temetkezési helye.

A Bajai temető után itt van a legtöbb kápolna. A jelenség arra utal, hogy a város előkelő családjai ide is temetkeztek.

Néhány temetés és ritka látogatásokon kívül nem járok ebbe a temetőbe.

A Rókusi vagy Kéri temető szintén 1786 táján létesült. A város déli részén található, ahol főként bunyevácok élnek, így a temető elsősorban a szabadkai bunyevácok temetkezési helye.

Nevezetes a Szent Anna kápolnája, melyet a nagybirtokos Latinovits Anna építtetett, és Szent Anna napján híres búcsújáró hely.

Az 1831-es kolerajárvány idején az áldozatokat itteni tömegsírokba temették, és ezeket a parcellákat félelemből máig nem merték megbolygatni.

Ebben a temetőben nem jártam.

Pravoszláv temető (a Kiserdőnél)

A temető bal oldali részében nyugszik apai nagyapám. A pravoszláv főünnepeken (karácsony, húsvét, Mindenszentek, Slava) alkalmával rendszeresen látogatom, s bár nem ismerhettem személyesen, nagy tisztelettel és szeretettel gondolok rá. A családi szóbeli hagyomány szerint rendes, becsületes, de boldogtalan ember volt.

A temető jobb oldali részében volt igazgatóm, kedves tornatanárnőm, valamint egy osztálytársnőm és férje alusszák örök álmukat.

Jelentősége az utóbbi évtizedekben növekszik, többször is bővítették.

Sándorban két pravoszláv temető létezik. A régebbi betelt, ezért újabbat nyitottak.

Zsidó temető

Kelebia felé, a Zombori vasút mellett terül el. Fallal körülvett, viszonylag ritkán használt és látogatott temetkezési helyszín.

A fősétány két oldalát magas, terebélyes gesztenyefák szegélyezik, amik árnyékot vetnek a mögöttük sorakozó síremlékekre.

A temető bejáratához közel van a Bányai házaspár sírboltja. A férj ugyan odaveszett Auschwitzban, de a nevét neje természetesen bevésette a márvány síremlékbe, aztán ő egyedül került ide 1970. április 1-én.

Tisztelettel meg-meglátogatom őket is, hiszen édesanyám becsületes munkaadói voltak, és Bányai néninek köszönhettük a később tulajdonunkba került gyönyörű Borovo utcai lakás teljességét.

Istenem! Ötvenhat évet éltünk ott, a város szívében, s már az is rég elmúlt. Az idő megállíthatatlanul csak pereg-pereg…

A lepergő időben az ember sorsa, hogy élete véges. A különböző szertartások, amivel elkísérik őket, egyformán végződnek: Nyugodjék békében!

Folytatjuk

Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:

Földi Erzsébet: Katinak