Támba Renátó: Neszek a rozsdakoporsóból
Rozsdakoporsóból bársony- és selyemkoporsókba
mint jelenből kivetett állathámjától fosztott
kisbetűs hiánylény
nyugtalan ütemekkel kopogok át
múltsírok sorvadt karú lakóihoz
állok az embermagány toronyház-tetején
szűkös percek kisvilágába
a sehányadik század csutakban úszó rozsdakoporsójába
gyömöszölve mint felejtés túsza
de nem felejtek mert már nincs mit
csak sejtem hogy vannak élőbbek minálunk
emlékezőbbek
kiket nem tép cafatokra digitális jelek zörejzenéje
mint minket homályban tapogatódzókat
vergődő halakként tekintgetőket
kik nem tudnak csak sejtik
hogy van élet a múltnyelőkben
szegfűk liliomok rózsák csalánok szavait temető hamubányákban
túl süket toronyházaink ködlármáján
szebb jelent sóvárogva hogy eljussunk a naptól szublimálódó utcasávig
külön-külön
akárcsak én
kopogok kopogok hozzátok
egy hulla nyugalmával türelmetlenségével
ereimben szép zavarrá fagyott már a tagadás himnusza
zörgetek hozzátok mint zavart szellem egy magára hagyott századból
mert fülemben egy sejtelemfoszlány azt súgja van átjáró hozzátok
szép hullái az örök emlékezetnek
jöjjetek felszínre
mutatkozzatok meg a huszonegyedik század ködemberének szívében-szemében
keverjetek koktéljaiba költészetet
zajzenéjébe vigyetek dacot harmóniát
öröklétszagú emberek
éljetek
elevenítsétek fel kristálylétetek
hűs szimfóniáját
Támba Renátó verse legutóbb a Szöveten: