Aranyi László: Szeppuku a WC-n (visual senryū, esszé)

Aranyi László

Szeppuku a WC-n

Nem árt, ha törekszünk arra,  költői eszköztárunk rendszeres távlatokban megújuljon. S nem próbálunk sokadik bőrt lehúzni a rókáról. A „Szeppuku a WC-n (visual senryū)” úgy próbál nemzetközi lenni, hogy látszólag egy elszigetelt, közép-európai nyelven, magyarul íródott. A dacosan kurucos kurjantás („Eb ura fakó”) valójában mágikus formula. Erőltetett magyarázat, hogy a régi századokban a „fakó” kifejezés alighanem kutyát is jelenthetett. Ha így volt, eredeti jelentését már rég elveszítette, ám  archaikusan átkozódó szöveg különleges energiát hordoz. Amely a nyelvi határokon átível, mint az „Abracadabra”, vagy éppen a Necronomikon különös, nyugtalanító varázsigéi.  Hogy a következő sorban átfordul „ub ere bakó”-vá, akkor végképp elpárolog belőle a történelmi és kulturális jelentésréteg, csak a hangtest marad, mintha egy varázsige elkopott, hibásan interpretált változata lenne, ahol a hangzás, a ritmus, a torzulás válik jelentéssé. A „szeppuku a WC-n” a japán rituális öngyilkosság (ismertebb, de hibás szóval: „harakiri”) végletes profanizálása, mert egy méltatlan térben kerül rá sor. Rendszerint itt végződik a  bushidō, „a harcos útja”… Az illemhelyen… Ami pedig a képi világot illeti: Howard Phillips Lovecraft baljós mitológiájából ismerős két aprócska, giccses Chtulhu-szobor bámulja egymást. Mintha a nyelv is egy ősi Isten-szörny szánalmas maradványa lenne, amelyet az ember már csak félreolvasni tud.