Varjú Zoltán
MEGHALNI – ÚJRA – MEGSZÜLETNI RENDÜLETLENÜL
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt,
nemcsak parancsra…” – Radnóti Miklós: Töredék
Mint ki újra visszahull a porba,
és az ég hibáit hordja – csont helyett –,
úgy jövünk mind a földi vaksötétbe,
hol a népek vére hallgatásba fagy.
Míg a test a kéjre vágy, nyakára hág
a lélek: láncot rak reá az örök bűntudat,
mígnem önmagára végül ráakad.
Már annyiszor halt itt magyar,
ki néha sok volt, néha épp kevés,
akit ma föld takar. Azóta emléke a bánat,
fájó szenvedés lett imája; Duna alatt,
ég fölött a víz, a füst, a vér, a név:
vagonba zárt imádság, még most is
ott hörög talán a gyűlölet, a hév.
Aztán anyám keblén kihűlt, sárga
csillag égett, arcára a kín kiült.
Nem magáért: csak engem féltett, könnye
értem hullott, Isten mélyen hallgatott.
A test csak álca – délibáb-ruházat –,
tévedésnyi földi félelem, mint soványka hús,
fehérje nélkül ételhulladék, nem élelem.
De bennünk ég valami ősi emlék,
nem tudni mikor, de értünk tették, amit
nem nyel el se tábor, sem a rút halál.
Mert ki egyszer fényből lett szakítva,
fény felé zuhan tovább; hiába űzi árnyék,
gonosz, ártó szándék: rajta fogást nem
talál sem sötét, sem félhomály.
És mégis élni kell itt rendületlenül,
hol minden út a veszteségbe tart, ahol
a víz alul, a gálya meg felül a trónra ül,
hol csonttá őszül lassan múlt s jövő.
És visszatérünk újra, új alakban, míg
föl nem ismer bennünket a csend,
amit a rend alapja képez, s húz elő.
Majd mindennek a végén lehull a világ
rozsdás kérge, kilép önmaga mögül.
Talán nem kell többé megszületni újra,
félhalottan, mégis bízva rendületlenül.
Varjú Zoltán verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
