Magas Bianka: Szégyenfoltjaink
Fapofájú, álmos utasokat rázott össze-vissza a reggeli busz. Az ablakokon kicsapódott a pára, az elsuhanó táj alaktalan mozgása alacsony felbontású videónak tűnt, amit mintha csak azért vetítettek volna, hogy még melankolikusabb legyen a reggel. Még a nap is erőtlenül sütött, neki se volt kedve többre. Az emberek egykedvűen utaztak a munkába, némelyikük bóbiskolva, a szemükből ki nem dörzsölt álmokkal. Egy ember ült igazán éberen közöttük. A kezét tördelte, idegesen nézte a vonszolódó utcát, mikor épp nem a telefonjára pillantott. Ennél rosszabbul sosem indult a napja és a legrosszabb még csak most következett.
Pedig nagyon jól aludt, az okosórája szerint az éjszaka hetven százalékát mélyalvásban töltötte. Ez a heti átlaga felett van. A telefonjára pillantott. Az arca valósággal megnyúlt. Minden reggel öt órakor kelt, hétvégén is, pontosan ekkor, bármi történjék is. Azonban ma sikerült másfél órával tovább aludnia, már rég el kellett volna indulnia dolgozni.
Magas Bianka
(Polcrafel Íróműhely)
– A kurva életbe! – ugyan csak suttogta maga elé, mégis a szájához kapta a kezét.
Kapkodni kezdett. Nem lesz így ideje a reggeli edzéshez, a vitaminjaihoz, a meditáláshoz, sem fürdeni, az arcápolási rutinhoz meg végképp nem. Még szerencse, hogy tegnap este előkészítette a felsőjét, nadrágját, zokniját, ékszereket az öltözethez illő övvel, így pár perccel később teljes hadikészültségben állhatott a konyhában, kezében a bögréjével. Nagy lendülettel húzott rá a kávéjára, próbálta volna egy mozdulattal magába önteni, azonban helyette a felsőjére folyt a forró ital, megégetve a mellkasát. Káromkodott megint, de nem volt ideje dühösnek lenni. Tényleg el fog késni. A szobájába szaladt, felkapott egy inget a székről és már kinn volt a házból. Késni? Nem késhet. Hogy veszi bárki komolyan az irodában ezek után. A buszt is éppen csak elérte, meggyötörve huppant le egy ápolatlan, büdös öreg mellé a székre. Megvetette az ilyen embereket. Fintorogva lekapta róla a tekintetét. Ekkor vette észre, hogy az ing borzasztóan gyűrött rajta. Remek. Nem csak a késésért, hanem azért sem fogják komolyan venni, mert így jelenik meg. Hogy jöhetett ki így a házból? Mint az a szedett-vedett csöves mellette. Rágni kezdte a körmét. Egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak a gyűrődésekre az ingjén. Hogy fogja ezt megmagyarázni? Idegesen pillantott ki az ablakon, mintha ettől gyorsabban menne a busz. Az irodába felhúzott vállakkal, lehajtott fejjel érkezett, kullogott, mint aki valami bűncselekményt követett volna el és azt próbálná eltussolni. Egészen biztosan mindenki őt nézte, a későt, a gyűrődött ingű lúzert.
– Jó reggelt! – a váratlan köszönésre megrezzent és megfordult. Felettese állt mögötte mosolyogva.
– Elnézést, hogy késtem, nem tudom, hogy történhetett. Aztán leöntöttem magam kávéval is, és csak ezt a gyűrött inget találtam – hebegett. Felkészült a megaláztatásra. Felettese azonban csak türelmetlenül legyintett.
– Vannak ilyen reggelek, semmi baj. Csak azt akartam kérdezni, hogy volt-e időd elolvasni az e-mailt, amit küldtem. Nagyon várom a visszajelzést az anyaggal kapcsolatban, mielőtt továbbküldeném a boardnak.
Ennyi? Olvasson el egy e-mailt? De hisz gyűrött az ingje és késett is húsz percet!
– Igen, persze, máris nézem – leült a helyére.
Nem értette. Körbepillantott az irodában. Kollégái a laptopjaikba feledkeztek, álmosan kevergették a kávéjukat, vagy egymással beszélgettek halkan. Senki még csak rá sem nézett. Megsemmisülten tekintett maga elé. Úgy látszott, senkit sem érdekelt, hogy nem edzett reggel, hogy gyűrött az ingje és hogy késett is. Nem látták a nappali közepén hagyott kávés felsőn éktelenkedő szégyenfoltokat sem.
Polcrafel Íróműhely