Farkas László: Göcsej Szíve

A vén diófáról érdeklődve figyelő szarkát élénk gyerekhang rezzentette meg:
– Nagyapa! Nagyapa! Én is dolgozni akarok!
Nem mintha ez a kiáltás bármi más zavart okozott volna a nép-telen szőlőhegyen. Az egyik elvadult szőlő aljában békésen leg-elésző őzbak még a fejét sem kapta fel rá, a hatalmas tüskéskör-te fát buzgón kopogtató harkály pedig pillanatnyi szünetet sem tartott az elmélyült kutatásban. Az öreg ránézett a fiúcskára, aki a kiáltásból adódóan úgy látszik felhagyott a termetes szarvas-bogár tanulmányozásával, ami békésen pihent a boronapince előtti szederfa törzsén, tudomást sem véve az őt vizslató kíván-csi szemekről. Hozzányúlni nem mert, ahhoz túlságosan félelme-tesnek tűntek a bogarat ékesítő hatalmas szarvak. A zöld gyík, ami a gyerek érdeklődésének előző alanya volt, már nem úszta meg ilyen szerencsésen, és csak egy farokkal rövidebben sikerült eliszkolnia az apró kezek markolásából.

Volt is baj belőle, perce-kig kellett nyugtatgatni a gyereket, hogy semmi jóvátehetetlent nem tett szegény állattal, mert a farka újra kinő majd. Szerencsé-re a szarvasbogár gyorsan elvonta a figyelmét, így az öreg visz-szatérhetett a dolgához, bár a szeme sarkából azért néha ránézett az unokájára, mivel is foglalatoskodik éppen. Miután megnyu-godott, hogy a gyerek a látómezején belül a szederfa tövében üldögél, tovább javítgatta a sérült cserényeket, amiket előzőleg gondosan az aszaló oldalához támasztott. Már csak két ilyen aszalórács keretét kellett helyrehoznia, a többivel elvégzett. Kö-zeleg a szilvaérés, addigra mindennek készen kell lennie. Két aszaló is volt, egy a háznál a faluban, egy meg itt a hegyen. Ja-varészt ezt használták, az otthoni udvarban már csak két szilvafa maradt, itt viszont még volt bőven, ráadásul a termés is jónak ígérkezett. Aszaláskor el tudtak itt is aludni a feleségével, volt egy kis szoba berendezve az öreg pincében. Nem is volt más választásuk, mert ha egyszer befűtötték az aszalót, akkor azt folyamatosan figyelni kellett. Rendszeresen forgatni kellett a gyümölcsöket, átpakolni a cserényeket, meg hát a tüzet sem szabadott hagyni elaludni. Mondta is már nemegyszer az asz-szonynak, hogy pálinkát sokkal kevesebb munkával is lehetne belőle csinálni, de az makacsul ragaszkodott az aszaláshoz, hát nem vitatkozott vele. Szerencsére ott volt a tüskéskörte fa, ami megbízhatóan szállította minden évben a pálinkának valót. Pont azon elmélkedett, hogy ideje lenne szólni a kislengyeli főzdés-nek, mikor is a kiáltás kizökkentette a gondolataiból.
– Aztán mit dolgoznál, kisunokám? – nézett büszkén és egy-ben kicsit szomorúan is a gyerekre.
Büszkén, mert tiszta apja volt a gyerek. Okos, ügyes, érdeklő-dő a maga nyolc évével, amilyen valamikor a fia is volt. Szomo-rú is volt, mert ők már nem itt éltek, felköltöztek Pestre, úgy-hogy ritkán láthatta a fiát és az unokáját is. Sajnálta, hogy a fia több lehetőséget látott ott messze, mint itt a faluban, de meg tudta érteni. Most viszont a kisfiú már két hete itt van náluk, lehozták egyet nyaralni, idén először. Este jön érte az apja, még éjszaka maradnak, aztán indulnak vissza. Gyorsan elment ez a két hét. Kezdetben furcsa volt, régen kellett már bánniuk ekkora gyerekkel, de aztán rövid idő alatt összeszoktak. A fiúcskának minden új volt, főképp az állatok. Meglepődve hallotta tőle, hogy oroszlánt már látott élőben, de tehenet még közelről so-sem. Fogta hát, körbevitte a faluban, mindenhol megnézték az állatokat. Nem mintha olyan sok néznivaló lett volna. Régebben majd minden portán volt legalább egy tehén, most meg két ház-nál maradt mutatóba. Azért sikerült kecskét, birkát is találniuk, meg szárnyasokat is, bár az egész állatnézegetés kalandosabbra sikerült, mint várták. Az első Rozi néni gúnárja volt, ami rossz-néven vette a gyerek kimagasló érdeklődését, és fújva, gágogva kergette körbe az udvaron, míg végül az öregasszony egy seprű-vel jobb belátásra nem bírta. A fiatal Ferkónál a szamár nagyon jámbor volt, tűrte a simogatást is, viszont nem tudott ellenállni a fiú rövidnadrágjának, ezért méla tekintettel megpróbált kóstolót venni belőle, ami inkább nevetésre ingerelte a fiút, mintsem megijesztette volna. Ellenben a közben odatévedt virgonc kecs-ke elérte, amit a szamár nem, így hát a játékos gyakorló öklelés-nek fenékre esés és sírás lett a vége. Amilyen újdonságok voltak ezek a gyereknek, legalább annyira az öregnek is. Ő állatok közt nőtt fel, már kisgyerek korától megszokta őket. Persze csípte meg kakas, harapta meg egy kevésbé jámbor szamár, de ezeket már gyerekfejjel megoldotta. A szamárhoz csak óvatosan közelí-tett, a kakast meg egy ágseprűvel tanította móresre. Gyorsan megtanulta, melyik állattal hogyan kell bánni, ahogy az összes többi gyerek is. A maiak viszont hol tanulnák meg, hisz kutyán, macskán kívül mással nem is találkoznak. Szerencsére a fiúban sem hagytak mély nyomot a történtek, sem belül, sem kívül. Most meg dolgozni akar. Kíváncsian várta, mivel is áll elő a gye-rek.
– Szegelni akarok! – felelte a gyerek csillogó szemekkel.
Na, ettől viszont az öregnek szűkült össze a szeme egy pilla-natra, ugyanis ezen a kalandon már az első héten túlestek. Ak-kor épp a tyúkól egyik deszkáját cserélte otthon, amikor a gye-rek megelégelve a sokadik „egyél még prószát, kisfiam!” felszó-lítást a nagyanyjától kiszaladt hozzá az udvarra, s meglátva az épp végzett munkát egyből segíteni ajánlkozott. Nem akarta elrontani a kisfiú kedvét, adott hát neki egy szeget meg egy kalapácsot, koppogassa csak kedvére. Ennyi idősen neki már nem okozott gondot a szerszámok használata, sőt rá is bíztak egyszerűbb javításokat. Ezzel szemben a fiúnak új volt még a dolog, s miután jól megnézte, hogyan is csinálja a nagyapja, buzgó csapkodásba kezdett, aminek egy kissé belilult köröm és éktelen sírás lett a vége. Jött is ki az asszony azon nyomban a házból, s miközben a gyereket a karjaiba kapva vigasztalgatta, olyan szóáradatot zúdított a fejére, amiből csak az eszement vénember volt nagyobb társaságban is megemlíthető. Tovább tartott őt megbékíteni, mint a gyereket, aki tíz perc múlva ha kicsit még néha szipogva is, de már versenyfutást rendezett az egyik tyúkkal, ami szerencsétlenségére éppen a fiú előtt zsák-mányolt egy gilisztát a földből, s botor módon ahelyett, hogy átadta volna azt a kíváncsi gyereknek, inkább elrohant vele. Mi-után a kergetőzést látva a többi tyúk éktelen káricsálásba kez-dett Rex, a meghatározhatatlan fajtájú és sokadik ugyanezen néven szolgálatot teljesítő házőrző is feladta addigi nyugodt pihenését a pajta árnyékában. Ösztöneitől hajtva az embergyerek segítségére sietett, ezáltal akkora káosz lett az udvaron, hogy szerencsére az öregasszony zsémbelődésének is új irányt adott, most már a segítőkész kutya személyében. Szóval voltak fenn-tartásai az öregnek a szegeléssel kapcsolatosan, de látva a gye-rek lelkesedését elhessegette a kételyeit, mert hát hogyan is ta-nulná meg, ha nem csinálja. Fogott néhány méretesebb szeget, aminek azért nehezebb mellé ütni, egy könnyebb kalapácsot, meg a pince mögül előkotort egy itt ott már korhadtabb tölgy-deszka darabot, és odaintette a gyereket:
– Na gyere, fiam, próbáljuk meg! Nézd! Először kicsit ütsz, csak hogy megálljon a fában. Aztán elveszed a kezed, és üthe-ted!
A fiúcska lekuporodott a földre, s mint akire valami fontos feladatot bíztak, szinte körülményesen nekiállt a szegelésnek. Maga elé tette a deszkát, fogta az egyik szeget, helyezgette előbb ide, aztán oda, míg végül megtalálva a helyet, ahol annak a szegnek lennie kellett, óvatosan ráütött a kalapáccsal. Elen-gedte a szeget, mire az ha kicsit imbolyogva is, de a helyén ma-radt. A fiú ezt látva most már bátrabban csapott oda, majd újra és újra, míg a szeg másik vége át nem ért a deszkán. Tovább nem ütötte, hanem már nyúlt is a következőért. Az öreg kicsit aggódva nézte a gyerek próbálkozását, de az első sikeres műve-let után megnyugodva látta, hogy a fiú betartja az általa elmon-dottakat. Ő mindent megtett, ha esetleg valami mégis megint balul sül el, hát lesz még egy tanulság is a gyereknek, az öreg-asszony meg majd újult erővel leszedi róla a keresztvizet. Mert hát jó asszony, csak kicsit házsártos. Ha nem lenne jó, biztos nem bírt volna ki vele negyvenöt évet. A szomszéd faluból is-merte meg, talán valami bálon, már nem is emlékszik. De hát ez már nem is lényeges. Összekötötték az életüket, és le is élték együtt, hol könnyebben, hol nehezebben. Az asszony a városban a Zalahúsnál dolgozott, ő pedig a Baromfinál. Ha lejárt a mű-szak, akkor itthon folytatták a munkát. Ott voltak a tehenek, a disznók, a földek, megannyi tennivaló. Nem is a fizetésből él-tek, hanem ami ezekből összejött. Mert akkoriban még ebből meg lehetett élni, egészen jól is. Igaz, dolgoztak is érte kemé-nyen, de hát ezt örökölték, a vérükben volt. Ez az, amit már nem igazán sikerült továbbadni, bár mostanra a világ is sokat válto-zott. A fiatalok inkább elmennek a városokba, nem veszik már a nyakukba a falusi élet igáját. Persze lehet, hogy igazuk van, hisz ők is az asszonnyal mindenben támogatták az egy szem fiukat, csak tanuljon, próbáljon könnyebb életet összehozni magának. Ez aztán sikerült is neki, napi nyolc óra munkával megvan min-denük ott a fővárosban, miért is érdekelné őket a rengeteg mun-ka a földdel, az állatokkal.
Városiak lettek, fővárosiak, s néha oda is kell pirítania nekik, hogy ennek ellenére ne felejtsék el, honnan is indultak valami-kor. Mert ez a felejtés könnyen megy, és ha nincs senki, aki oly-kor emlékeztessen, akkor a vidék, a falu már csak valami távoli, homályos dolog lesz, amiről főleg a származást illetően nem szívesen beszélnek majd. Szerencsére a fia és a menye még nem rugaszkodott el annyira a származásától, hogy ez problémát okozzon, de azért az alkalmankénti emlékeztetés nem árt. Pont ezek miatt örültek annyira, hogy a kisfiút lehozzák ide nyaralni, és remélhetőleg minél többször. Így legalább a magot elültethe-tik benne. Aztán, hogy mivé fejlődik, az már a szülei felelőssége lesz. Ránézett a gyerekre, aki épp abban a pillanatban ütötte be az utolsó szeget, aztán egy harsány „Kész!” felkiáltás után már egy balszerencséjére épp arra repdeső rózsabogár üldözésébe kezdett. Az öreg komótosan elrakta a kalapácsot, betette az aszalóba az elkészült cserényeket, összepakolta a szerszámokat, aztán lehajolt a szegekkel kivert deszkáért. Már éppen behajítot-ta volna a pince mellé a felhasogatott tüzelő tetejére, amikor megakadt a szeme valamin. Valamin, ami különös gondolatokat ébresztett benne. Leült a fahasogató tuskóra, úgy forgatta a ke-zében a deszkát, megnézte elölről, hátulról, végighúzta a tenye-rét a kiálló szöghegyeken, miközben tekintete elrévedt, mintha nem is látná a kezében tartott fadarabot. A fiúcska eközben ab-bahagyta a bogár üldözését, és lihegve lehuppant az öreg elé a földre.
– Mit csinálsz, Nagyapa?
Az öreg felnézett, majd rámosolygott a fiúra:
– Tudod, kisunokám, éppen azt nézem, amit csináltál.
– És szép, ugye? Vagy elrontottam valamit? – biggyedt le egy pillanatra a gyerek szája.
– Dehogy rontottál, sőt! Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg gyorsan a kisfiút – Tudod mi ez, amit a kezemben tartok?
– Persze! A fadarab, amibe szögeltem. – felelte kissé értetlen-kedve a fiú, mert hát mi is lenne más.
– Végül is az, de annál mégis sokkal több. Olyan ügyes voltál, hogy megcsináltad Göcsej szívét.
– Igen? – csillant a büszkeség a gyerek szemében, bár nem igazán értette, miért is kapja a dicséretet – Hogyhogy a Göcsej szívét? Göcsej, ahol vagyunk, ezt tudom, Apa mondta. De hol a szíve?
– Na gyere, megmutatom! – azzal az öreg is lekuporodott a fiú mellé a földre. Nézd csak, ez egy nagyon régi tölgyfa deszka. Régen ilyen fából rengeteg volt errefelé, ebből is építkeztek. Nézd meg ezt a pincét! Azok a gerendák, amik kilógnak a sar-kokon, mind tölgyfából vannak. Ez a pince is már több, mint kétszáz éves.
– Hú, az nagyon sok. Még Te sem vagy annyi.
– Nem bizony – nevette el magát az öreg – Sőt még a mamá-val ketten együtt sem vagyunk annyi idősek. De nem is ez a lényeg, hanem a fa, ami régen itt hatalmas erdőkben nőtt.
– Jó, tudom melyik a tölgyfa, azon nő a makk, Apa mondta. De a többit még mindig nem értem – felelte a gyerek.
– Apád jól mondta, bizony – mosolyodott el újra az öreg – Szóval ez a fadarab itt Göcsej, ahol vagyunk. Ez a sok szeg pe-dig, amiket belevertél, mindegyik egy falu Göcsej közepén, a szegek vidékén. Párat Te is ismersz, már meséltem róluk. Milej-szeg, Pálfiszeg, Kustánszeg, Gombosszeg, Vörösszeg, Pajzs-szeg, meg a többi.
– Meg Kereseszeg! Tudom, Te ott születtél! – lelkesedett a fiú.
– Ezt is apád mondta? – nem emlékezett rá, hogy beszélt vol-na a gyereknek Kereseszegről.
– Igen, Ő. Meg, hogy az már egy kihalt falu. Mi az, hogy ki-halt? – kérdezte a kisfiú feltámadó érdeklődéssel.
– Kihalt falu az, ahol már nem laknak, legfeljebb egy vagy két ember. De az már nem falu. Sajnos Kereseszeg is az lett, Salom-fa is. – felelte a nagyapa, érezhető szomorúsággal a hangjában.
– És melyik Kereseszeg itt a fában? – mutatott a gyerek a deszkára, mintha egyértelműen meghatározható lenne a neve minden szegnek.
Az öreg a tenyerével óvatosan végigsimította a szegeket, mire az egyik, a korhadtabb részben lazábban álló kifordult a helyé-ről.
– Ez itt – mutatott a lyukra a fában. Kereseszeg már csak ez. Bár ez volt – nyomta a kiesett szeget a kisfiú kezébe – de bíz-zunk benne, hogy a többi azért még benn marad!
– A többiről is tudod, hogy melyik? – vizslatta a szegeket a gyerek.
– Hát, mondjuk itt a mélyedés melletti legyen Kustánszeg, mert ott van egy tó. Ez a visszagörbült legyen Milejszeg az alak-ja miatt, ez a szép egyenes Pálfiszeg, ezek a sűrűn egymás mellé vertek meg legyenek Becsvölgye szegei, úgyis onnan jött ki a kereseszegi – sorolta az öreg.
– És azért Göcsej szíve, mert ezek itt a szegek? – érdeklődött tovább a fiú.
– Azért is, meg másért is. Nézd! – fordította meg az öreg a deszkát – Látod, minden szeghez tartozik hegy is, akárcsak Gö-csejben. Mert itt rengeteg hegy van.
– Heeegy? – döbbent meg a gyerek. – Milyen hegy? Ez itt a Zalai Dombság. Emlékszem, Apa egyszer megmutatta a térké-pen. A hegy az, ahol tavaly síelni voltunk.
– Hát tudod, a térképeken sincs rajt minden. Van itt hegy bő-ven, talán az egész Kárpátokban nincs ennyi. Ez is hegy, ahol most vagyunk, bár kinézetre csak egy domb. Amit felétek telek-nek neveznek, az itt mind hegy. Szőlőhegy, mindegyik saját névvel. Hát ezért van itt olyan sok hegy.
A fiú kicsit elgondolkozott, aztán kivette a fadarabot az öreg kezéből, miközben a kiesett szeget a zsebébe dugta, és megkér-dezte:
– Ezt elviszem magammal, jó? Éhes vagyok. Nem megyünk még haza?
– De igen, indulunk. – felelt az öreg, miközben szemében némi reményvesztettség csillant. Hogy is várhatta, hogy egy nyolc-éves gyerek megértse ezeket a dolgokat.
Kézen fogva indultak el, fel a dombon, kukoricás mellett, fe-nyőerdőn keresztül, földúton és ösvényen, hazafelé. Útközben a gyerek folyamatosan beszélt, kérdezgetett, de az előbbi témát már nem hozta szóba. Az öreg felelgetett az összefüggéstelen kérdésekre, ha pedig éppen elfogytak, akkor ő mesélt az útköz-ben látott állatokról, növényekről.
Mikor hazaértek, már ott állt egy autó a ház előtt. Az öreg fia jött meg a gyerekért. Nemrég érkezhetett, mert az anyjával még az udvaron beszélgettek. Ahogy a fiúcska meglátta az apját, kihúzta kezét az öregéből és futásnak eredt.
– Apa, Apa! De jó, hogy itt vagy! – lelkendezett, majd szoro-san átölelte a férfit. – Képzeld, Apa! Errefelé sokkal több a hegy, mint ahol síelni voltunk! És nézd, ez itt a Göcsej szíve! – mutatta fel a korhadt deszkát – Ezt hazavisszük, jó? És nézd, ez itt Kereseszeg! – húzta elő a szeget a zsebéből – És nézd csak, nézd! Én vissza tudom tenni a helyére, és akkor nem csak a lyuk lesz majd ott a többi szeg között!
Az öregnek ezt hallva elfutotta szemét a könny. Fia kérdő te-kintetére csak legyintett egyet, de megszólalni csak nehezen tudott:
– Szervusz, Fiam! Majd vacsora közben elmeséljük…

Farkas László legutóbb a Szöveten: