Sokféle színészházban laktam életemben, kicsiben és nagyban, szépen felújítottban, vagy alaposan lepusztítottban. Laktam elegáns és kizárólag a vendégművészek számára elérhető polgári lakosztályban, laktam szállodában, s laktam diósgyőri vasmunkásokkal közös lépcsőházban, ahol csodabogárnak tartottak, hogy nem reggel hatra jártam dolgozni. A legvidámabb napokat mégis a kecskeméti Trombita utcai tömegszálláson éltük meg. A lépcsőház az épület középső részében húzódott, sokszor gyülekeztek a népek ott középen, hogy lefekvés előtt még megvitassák az élet ügyes-bajos dolgait, megigyanak valamit, vagy elszívjanak még egy cigit. A lépcsőház két oldalán a folyosókról nyíltak a garzonlakások. A tavasz beköszöntével a panel szerkezetű házban egyre nehezebben lehetett elviselni a meleget, kereszthuzatot meg csak úgy lehetett csinálni, ha a folyosóra nyíló garzon ajtaját szélesre tárta a lakó. Így viszont a középen, a lépcsőházban lefolytatott beszélgetések a kitűnő akusztika következtében – kis visszhanggal megerősítve – remek rádiójátékként váltak élvezhetővé a kis lakásokban.
Egyik este, éjfél után a hölgyek, kolléganők – lehettek vagy öten –, beszélgettek a „kerengőn”, egymás szavába vágva, válogatott jelzőkkel illetve az urakat, kollégákat, akik még – a sok-sok ígéret és fogadkozás ellenére – mindig nem tértek haza a klubból. Ilyen esetekben részletesen illik felemlegetni az összes kilengést, az összes elfogadhatatlan és minősíthetetlen magaviseleti botlást, (különben is holnap próbája van!), a büfészámla kifizethetetlenül magas összegét, s nem utolsó sorban gyanúsítva a másikat hűtlenséggel, tehetségtelenséggel, árulással, hitszegéssel, bármivel. Fortyogott az indulat, forró volt a hangulat, de egyvalamiben teljes volt az egyetértés a hölgykoszorúban: a férfiak alávaló gazemberek. (Másnapra, vagy harmadnapra, persze, ismét imádnivaló édes mackók lettek a kövér disznók). Aztán egy picit alábbhagyott a lelkesedés – mindneki elmondta a magáét, megerősítve érezve önmagát saját igazában –, kis átmeneti csönd ülte meg a lépcsőházat.
De hogy ne maradjon elvarratlan a szál, még egy, tisztán és tökéletesen kivehető mondat hangzott el a beszélgetés és az éjszaka lezárásaként, megtörve a hirtelen és váratlanul beállt csöndet. A legvehemensebb kolléganő szájából, beszédtechnikailag tökéletesen kivitelezve, szép színpadi középhangon rezegtetve az alábbi ítélet mondatott ki, s mindezt élvezhette a nyitott ajtók hűvösébe menekülő színészház:
„Ezek után, persze, lesheti, mikor kap pinát!”
Szünet, szünet. Az este itt ért véget.
Utóélet: szállóige lett.
Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?