Mezei Attila: Janka (Újabb részlet)

Az illető úriember elegáns papírtálcáról debrecenit lakmározott tormával az egyik városligeti padon való ültében, ami sajnálatosan egyensúlyát vesztette és a gondosan gereblyézett sárga kavicsra esett a lábához. A kamarai inspektor oldott lelkiállapotban és fehér szalmakalapban, hosszú pórázon sétáltatta tisztázatlan fajtájú, de kiválóan fésült kutyáját. A vékony bőrszíjban testet öltő engedékenység két dolgot eredményezett. Egyrészt lehetővé tette, hogy az eb röpke pillanat alatt magáévá tegye a földre huppant kolbászkát, a torma hátrébb szorult a fontossági sorrendben. Másrészt annak sem vetett gátat, hogy amikor a reggelijétől megfosztott férfi, verébtollakat és némi fűszálakat fújással eltávolítani még belefért volna a mérsékelten higiénikus kategóriába, csalódottságában tettlegességre folyamodott, finoman megbillentette az ember, ebben az esetben zsíros pofájú, legjobb barátját. A jószág pórázostul, nyakörvestül a tóban landolt, mint egy hidroplán, majd Csík Ferencet idéző gyorsasággal evickélt ki az aranyhalak közül és vicsorogva készült elégtételt venni a kéretlen fürdőzésért. A póráz adta lehetőség ezt már nem engedte, különösen azt követően, hogy sértett fél azt javasolta, adjanak a rohadt dögre védőfelszerelést, mert ha még egy lépést közelebb jön, akkor felrúgja az égig, baja lenne, amikor elhagyja a légkört. A bíróság harmincnégy pengőre büntette és a sajtóban kellett bocsánatot kérnie, amit a „Borsszem Jankó” nevű, elmélyült témákkal keveset foglalkozó lapban meg is tett.

Az ifjú jogász áttörés-szerű eredményéről legalább három napig beszélt a város, több újság is hírértéket látott benne, elsőként persze a „Borsszem Jankó”. A pillanatnyi ismertség sem zökkentette ki azonban a munkába temetkezésből és abból a visszahúzódottságból, amit az életkora messze nem indokolt. Erre egyedül Janka volt képes. Már az afrikai túra előtt is próbálkozott vacsorára, színházba, Szentendrére és az állatkertbe invitálni a lányt, az apja többször is figyelmeztette, hogy a házinyúlra való vadászat csak látszólag veszélytelen tevékenység. Úgy tűnt, hogy a safarival lezárult a hiábavaló kísérletezések ideje. A mérnök kivándorlása üzleti információként jutott el a céghez, a lányon nem volt észlelhető, hogy a sivatagi emlékekbe, vagy a búskomorságba temetkezett volna. Bátortalanul meghívta a műjégpályára.

Segíteni kellett rögzíteni a korcsolyát, az első konkrét eredménytől fellelkesült ifjú ezen kicsit csodálkozott. Janka állította, nem zsonglőr ugyan, de az eddigi, gyakorlással töltött órák meglátszanak majd a jégen is. Meglátszottak! Elgurult kalapok, kesztyűk és egyéb, nélkülözhető ruhadarabok szegélyezték az utat, ahol esett-kelt, a jégen ücsörgő hahotázó, vagy méltatlankodó sporttársak pedig az átlagot messze meghaladó életösztönéről tanúskodtak. Mindenbe és mindenkibe belekapaszkodott a túlélés érdekében, mielőtt nagy csattanással a szemközti palánknak csapódott. A korlátot csak hosszas könyörgést követően engedte el. A férfiba karolva mentek három kört, számolták, az elsőben tizennégyszer bukott volna orra, azután csak hatszor, végül mindössze kétszer. 

Néhány nap múlva két idősebb férfi kereste, mindig ilyennek képzelte a detektíveket. Az egyik nyakkendőjén, ingjén foltok éktelenkedtek, valószínűleg forró volt a kávé. Átmentek a tulajdonos irodájába, aki előzékenyen magukra hagyta őket, amúgy is kiküldték volna. A mérnökről kérdezték, ezt megelőzően jártak a lakásán, ahová még lakatost is kellett hívni. Sietve távozhatott, mert a kulcsot is beletörte az ajtóba. A lánynak persze fogalma sem volt, hogy hol lehet Károly, akivel emiatt a bárdolatlan, elköszönést mellőző távozása miatt minden kapcsolatot megszakított. Meleg volt, a lekávézott ruhájú rendőr, aki minden szavát gyorsírással jegyzetelte, előrántott a zakója zsebéből egy világos zsebkendő-félét, izzadt homlokát szándékozta megtörölni. Jött vele egy negyed tepertős pogácsa, ami a főnök féltett, Jordániából való szőnyegére esett, alig ért le, a férfi egy elegáns, a kor nagy labdarúgóját, Zsengellért idéző mozdulattal a néhányszáz éves, egykor a Thurzó család által birtokolt íróasztal alá rúgta. A szafarit is el kellett mesélnie, néhány részletre többször visszakérdeztek, az övtáskák történetét véletlenül elfelejtette. Végezetül néhány fényképet mutattak, az egyikről Banks bámult rá. Jelezte, hogy ismeri, bizonyítva ezzel együttműködő-készségét. Már cihelődtek, amikor az aggódó László lépett be, Janka bemutatta neki az urakat a rendőrségtől. A detektívekkel pedig tudatta, hogy a meglehetősen bamba képet vágó, ügyvédnek kinéző fiatalember a vőlegénye, aki ettől még tanácstalanabb lett. 

Szeptemberben kimentek a csehszlovákok elleni futballmérkőzésre, ami majdnem elmaradt, mert előtte néhány nappal meghalt Masaryk, az elnökük. Végül mégis úgy döntöttek, hogy a fekete karszalag is kellően demonstrálja a mély megrendülést. Jankáék annak a bejáratnak a közelében tátották a szájukat, ahol a csapatok beszaladtak a gyepre, perecet vásároltak, azért nem telepedtek még le a helyükre. A befutó magyarok közül a Turay nevű kilépett a sorból és kezet csókolt a lánynak, aki még életében nem találkozott a Hungária szebbik nemhez láthatóan fokozottan vonzódó fedezetével. Lászlónak nem tetszett a rögtönzés, nem az szerepelt a tervei között, hogy a lány most meg a válogatott skandináviai portyáján vegyen részt. Többször kijelentette, hogy ez egy faragatlan, otromba játék. Nehézkes kezdés után végül mégis győzött a nemzeti tizenegy, Sárosi hét gólt rúgott az ellenfélnek, akiket ez a politikus elvesztésénél sokkal jobban megviselt.

Vénasszonyok nyara volt és szokatlanul meleg, Janka engedett az unszolásnak, hogy beugorjanak a férfi unokatestvéréhez, hátha kapnak egy pohár limonádét. Hideg ceyloni tea volt és ribizliszörp, kék színű szódás üvegből nyomhattak rá buborékos vizet. A sziszegést és a pohárhoz koccanó kiskanál hangját hallva megjelent az ajtóban egy valószínűtlenül vörös, inkább piros hajú tízéves forma gyerek, a fiúk. Edének hívták, bejelentette, hogy ő egyrészt inkább fröccsöt inna, másrészt mielőtt bárki megkérdezné, mi lesz, ha nagy lesz, teljesen evidens, vöröskatona. Az anyja elzavarta és érdeklődött, hogy a kedves rokon megkérte-e már ennek a szép, eleven, hozzáillő lánynak a kezét. A nemleges válasz után finoman tovább kíváncsiskodott, „Akkor mi a kegyelmes úristenre vársz?”. Az ügyvéd Jankára nézett, eszébe jutott a délutáni kézcsók, aztán megkérdezte, „Hozzám jönnél?”. Wadi Halfa mesterlövésze abbahagyta végre a szörp kevergetését és azt a hosszadalmas választ adta, hogy, „Aha!”. A rikító fejű gyereket leküldték a hűvös kamrába egy üveg pezsgőért, nem akart menni, de a pedagógiában gyakran alkalmazott választási lehetőség elé állították. Vagy elindul azonnal, vagy kap egy akkora frászt, hogy egy hétig kereng majd, mint azok a bizonyos dervisek.

A papnak pár szarufára, néhány tetőlécre és két szál pallóra volt szüksége a kis temetői kápolna javításához, ami feltétlenül megérdemli a gondoskodást. Fehér márványból Kiss György által készített feszületet őriz, nem valami szokványos bádogistent. A palló pedig, a mesterember szerint, szilből lenne ideális, mert küszöbök kellenének. Amikor isten szolgája végre levegőt vett, tudatták vele, minden rendben, de a szilről tegyen le. A kevés létező nem is kerül be a kereskedelembe, már az erdész ellopja, mihelyt meglátja. Nem tartozott szorosan a tárgyhoz, de László megkérdezte, összeadná-e őt a menyasszonyával. Az esperesnek megint levegőt kellett vennie, valami galádságot sejtett a háttérben. Megnyugtatták, hogy nagy baj nincs, keresztények ők, a bizonyítványaik is megvannak erről, csak a sok munkájuk miatt az egyházzal való kapcsolatuk kicsit meglazult. A reverendás kis sóhaj kíséretében rebegte el, hogy minden orvosolható, egy bizonyos ideig tartó elmélyült imádkozással segítve a visszailleszkedést az úr közelébe. Az időtartamnak sem kell túl hosszúnak lennie, annyi bőven elég, amíg előkerül az a két szál szil palló.

A tanuk a piros fejű gyerek szülei voltak. Ede is eljött, amikor a pap, nem őszinte szeretetből, inkább a kíváncsiság által vezérelve, hogy biztosan be van kenve a haja valami utálatos festékkel, megsimogatta a sörényét, azonnal az orrára akarta kötni vélt felnőttkori hivatását. Az apja halk, de fenyegető horkanása akadályozta meg ebben. Ceremónia után a Gundel kerthelységében ebédeltek. Húsleves volt, benne velős csont. A kölyök, miközben a pirítósra kent, kicsit megborsozott velőt majszolta, irigykedett, milyen jó lehet Gundel-unokának lenni, mennyi ilyet ehetnek azok. Sült malachús volt még, rósejbnivel, kovászos uborkával, végül vanília fagylalt. Hazafelé adtak fel egy táviratot Janka szüleinek. A válasz annyi volt, „Gratulálok!”, csak „Édesanyád” szerepelt a blankettán. 

   A cég egyik, addig bérbe adott lakásába kötöztek a Vérmező közelébe, amelyet a partnerek kiváló vadcseresznye bútoraival rendeztek be. A fiatalasszony a diót túl komornak, a tölgyet pedig hétköznapinak minősítette. Az elutasított üzlettársak vele kapcsolatos, nem publikus kitételeiben egészen más jelzők szerepeltek! A konyhában csak a szükséges minimum volt, mindig együtt reggeliztek, kávét és pirítóst. Hétköznap vajjal és meggy-, vagy szamócalekvárral, mindegy, csak majdnem egész gyümölcsök legyenek, vasárnap pedig fokhagymával és görög olívaolajjal. Az apró dolgozószobában eredetileg egy íróasztal volt, rajta tekintélyt parancsoló, fehér gombos Remington írógép. Esténként majdnem úgy lökdösték el egymást előle, mindig akadt némi elmaradt irodai munka. Megunták és csináltattak még egy ugyanolyan, a középkor levelesszekrénykéit idéző bútort. Ez már nem ajándék volt, Bécsből hozattak egy párt az írógépnek is, Budapesten éppen nem találtak. A hiányosság pótlását követően három hónap alatt kétszer kopogott egyszerre mindkét szerkezet.

A szoba falain jól mutattak volna az afrikai fotók, de Janka nem erőltette ezt a lehetőséget, de a sálakat, mint ócskapiacon szerzett holmikat, a karnison lebegtette a szellő. Helyette kardok, még szögálló honvédkard is, török handzsárok, jatagánok, muzeális tőrök utaltak arra, hogy a sótlannak látszó ügyvéd igenis sportember. Hetente háromszor egy elismert, – ha nem is a világhírű Magyar Királyi Honvéd Klub – vívótermébe járt. Számon tartott kardvívó volt, résztvevője és többször helyezettje az országos bajnokságoknak. Santelli véleménye szerint technikailag mindent tud a kardról, csak a virtuozitás hiányzik belőle. Egyedülálló viszont a tudás átadásában, a jövő nagy edzőjét látja benne. Újdonsült felesége többször utána is óvakodott, ettől az újságban olvasott dicsérettől a kíváncsiság majd kifúrta az oldalát. Ámulva nézte a minden feszültséget kerülő férjét: határozottnak, kíméletlenül alaposnak és segítőkésznek látta. Meghatódott, pedig ez nem volt nála mindennapos, amikor végignézte, hogyan vigasztalja a Honvéd Klubból a származása miatt kitiltott olimpiai bajnok Elek Ilonát, aki itt folytatta tovább az edzéseit. Ezt követően, ha egyedül volt otthon, letörölgette a régi fegyvereket, megszegve az ígéretét, ami azt tartalmazta, hogy jobb híján eltűri ezeket a békanyúzókat a lakásban, de hozzájuk nem ér, az hétszentség.

Mezei Attila legutóbb a Szöveten:

Mezei Attila: Janka (2.)