Te nyertél, mert most semmit. Most tényleg semmit, de semmit nem küldött az anyja a kislánynak. Nekem, nekünk.
A kislány, aki a fiam barátnője, társa, nem hozott semmit hazulról. Pedig most úgy mondta, hogy haza. Hazamegy pár napra, míg máskor csak úgy, hogy hozzájuk. Hozzájuk, az apjához, anyjához, testvéréhez.
Ő, a kislány, úgy látszik, már megbékélt. Megbocsátott, hogy kígyót-békát mondtak a fiamra a szülei. De tényleg, én ennyi válogatott rosszmájúságot még életemben nem hallottam, és vissza se tudnám idézni. De ostor volt az, hidd el, ostor a fiam hátán, aminek a vége az én hátamon is. Szívemen is, de a kislány már, úgy látszik megbocsátott, meg, mert úgy mondta, haza. De mit is érdekelhet ez téged, és ugyan akarod-e érteni. Vagy inkább most befognád a füled, hogy ne halld, ne tudd, mivé lett a pénzed vagy csak pénzecskéd itt, nálunk.
Hisz én se, azt se tudom, hol élsz és honnan volt a pénz, amit a bankod útján nekünk adtál. Amit a bankod okosan, jóféle kamattal kihelyezett. Hisz tudod, olyan ez, mint egy tizenegyedik parancsolat, hogy a bank sose veszíthet. A te bankod se, te se. Hát örülj, nyertél, mert ez itt most tényleg a mélypont. Az. Nekem, hogy még csak egy apró gesztussal sem fejezte ki az anyja a kislánynak. Hogy köszöni, hogy a lánya jó helyen van nálunk, hogy keressük a kedvét, hogy támogatjuk a céljában. Hogy jó szakember legyen belőle. Hogy osztozunk az örömeiben, és ha bánatos, van egy-két vigasz szavunk őhozzá.
Pedig olykor nekünk is nehéz, hidd el. Mert ránk tör teljes erejével a rémület, hogy annyi és pontosan annyi erő és kedv van-e még bennünk, amennyi kell. Amennyi a fiunkhoz és a kislányhoz kell még. És ilyenkor csend van,, akkora csönd, amit még olykor Isten se, senki és semmi se tud megtörni. Akkor csönd, ami kívül, odakint sosincs, csak itt, legbelül. A szívünkben, beleinkben, iszapban meredező szőrszálaink tövében.
De te ezt ne ismerd, ne ismerd meg soha ezt az érzést. Hisz te csak fialtatni akartad a pénzecskédet. És nem akartad látni, ahogy én se, soha, ahogy kiveszik a hála, mert ez történt, nem? A kislány anyjának a szívéből. Hogy jó, már vagy három éve jó helyen van a lánya. Hisz még irigykedett is olykor, gyermeki, naiv módon, hogy a lányának több apró örömöcske jut az életből, mint neki.
De te, te, ez a kislány úgy tud örülni, hogy az csoda. Úgy tud borulni, de fényesedni is az arca, mint a nap. Mondom, öröm neki örömöt szerezni. És hálás is vagyok neki, mert én meg már majdnem lefeledtem, milyen is örülni egy-egy jó falatnak, íznek és színnek, igen, színnek is, amit pulóver vagy ez-az gyanánt magamra öltök.
Pedig hát tudom, te nem ezt akartad, azt nem, hogy én riadt-rémüldöző munkagép legyek. És moshatnám én is. Én is moshatnám a kezeimet, hogy nem én, nem én vettem fel a kölcsönt, hanem a kislány szülei. Mert az álmát, a kislány szüleinek az álmát mégiscsak én vettem el. Hogy a lány felnő, dolgozni kezd és fiút-férjet hoz a házhoz. És fizetik együtt tovább a kölcsönt neked. De a szerelem előbb jött, a szerelem, vagy kezdetben csak a menekülés. A kislány kiűződése a házból. A vasszigorral, a folytonos ellenőrzéssel, hogy semmi fiúzás, csak tanulás. Tanulás reggeltől estig. Csak evés, csak fürdés, csak alvás és felkelés. Te, nem is terror lehetett ez, nem, hanem rosszabb. Valamiféle arctalanítás, igen. Hogy mindegy is volt már, ki is ő, ki a kislány, csak időben, megfelelő időben hozza a srácot. Az új, friss rabszolgát az adóssághoz. Te, és ki tudja, mennyi? Mennyi, de mennyi kicsi kis Júliának és Rómeónak kell leszakadni egymástól itt, a házért. A hajlékért. Hisz a gyerekeink szeretnek bennünket, és hisznek is nekünk. Elhiszik, ha azt mondjuk nekik, hogy ez a fiú, az a lány nem megfelelő a számukra, nem illik hozzájuk. Holott te. Te, lehetséges, hogy a szülők se tudatosan válogatnak, hanem csak úgy. Tudattalan. Tudattalanul is a ház parancsát követve, hogy kell, kell még valaki, aki fizet, aki törleszt velük együtt a jövőben is.
És akkor inkább menjenek el innen a gyerekeink. El, el innen tőlünk, te. Ha ez így van. Menjenek el, és ne hallgassanak ránk többé. Legyen vége a szülőségünknek, ha már nem vagyunk a szüleik, csak csalogatóik. Csapdába csalogató némberek és ostoba, önző faszkalapok.
Mert hidd el, bárhol is vagy, mi is szeretni akarjuk a gyerekeinket. És nem akarjuk a rosszat nekik, és hiszünk bennük, hogy ők azért észreveszik, észre, ahogy mi talán már nem az álságot, a csalást. És időben elmennek. Tán éppen tehozzád.
Akiről nem tudok semmit, de biztos, hogy középosztálybeli fehér. Vagy sárga, vagy fekete, de valahol középen. Legalább középen. És nem tudsz erről az én mélypontomról semmit. És tán nem is akarsz tudni, mert ezt már te sem akartad. Te csak kamatszázalékokat akartál a pénzed után.
És nem tudni semmit, semmit a kislány anyjáról, aki tán kezdetben hősnek gondolta magát évekig. Hogy beoszt, milyen szépen beoszt minden forintot, hogy törleszthessék a hitelt. Az első évtized tán ezzel telt el, ezzel a boldog, büszke hősiességgel, de most, a második törlesztős évtized elején belefáradt. Bele az önkéntes kicsinyeskedésbe. Ráadásul hetek óta betegállományban van, még kevesebből kell megélniük.
És akkor lehet, hogy nem is hálátlan, csak ül a csendjében, tudod, abban a nagy, törhetetlen csöndben. A rettegés világ végére taszító csendjében. És nem érdekli semmi és senki.
És akkor mélyebb a mélypontja az enyémnél, te!
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?