fel!
nézz csak fel!
míg a földi maradványaink karnyújtásnyira vannak egymástól,
mi messzebbre sodródtunk,
égi tengeren viharok tomboltak,
csillagokért elhagytuk a holdunkat.
két idegen, kik egymás titkait ismerik,
ezek lettünk mi.
lehet, felismerjük egymást
apró mozdulatainkban,
kávészürcsölésben,
barátaink mosolyában.
mozaikszerűen szétszórva
lebegünk ürességünk tátongó űrjében,
amit a társas magányunk asztaláról falatoztuk.
még mindig felfele? nézd csak tovább,
hisz szemeid mögül tudod,
hogy kik voltunk,
melyik oldalon volt a takarónk puhább.
Soltész Dávid verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?