
Főnökasszony
Támba Renátó
Főnökasszony lehetnék saját mesémben.
„Főnökasszony, főnökasszony, ez vagyok én.
Zöld, barna, lila, rózsaszín, fakópiros
göncökben repesztek a polcsorok közt.
Turkálós göncökben.
Gyomromban kisáruház feszül: hatalmas,
steril tér, híg tusfürdők, allergizáló mosószerek
tisztítják ereim. Sok, sok kisember
fejvesztve rohan a kijárat felé:
egy újabb energiakitörés
az áruház kellős közepén. Na tessék,
na tessék. Ezt teszik a romantikus matinék
vasárnap délben,
mikor a főnökasszony zárva tartaná szívét,
de a ki-bejárat kibaszottul önműködő.
Hogy tartsa így bent a bánat figuráit?
– hisz jajveszékelve rohanna mind
a szabad ég sötét szájába. Már repülnek,
már repülnek is, fel a repedező mennybolt irányába,
Fel, fel, mint ragacsos búeső, vissza az időben.”
Ez volna az én mesém,
ha dagadó hasú rongydívaként
uralnám saját téveszmém.
Így peregne langy derűtől
könnyező filmszalagom
a kétségbeesés ciklikus kurvaanyjába,
egy spirálisban, mégis…
visszafelé. Mindig csak visszafelé.
Támba Renátó verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?