Földi Erzsébet: Rovinji nyaralás

Azon a nyáron (1964) a tengerpartra, Rovinjba mentünk nyaralni, ahol unokatestvéreink, Évi és Gyuri – nagymamájuk, Nádudvardi néni felügyelete alatt – tavasztól őszig tartózkodtak. Gyurinak pici korában asztmás rohamai voltak s huzamos ideig szüksége volt a levegőváltozásra, több éven át, több hónapon keresztül. Szüleik, Pannika néni és Sanyi bácsi úgy szervezték a szabadságukat, hogy az utolsó időszakot töltötte együtt az egész család, aztán együtt tértek vissza Szabadkára.

Mivel ők már otthonosak voltak a nyaralóhely ismeretében, bátran ajánlották nekünk az északi fekvésű isztriai városkát.

Sanyi bácsi megadta apunak a Rovinjig vezető vasútvonal megállóhelyeinek listáját, az átszállási lehetőségekkel együtt, csak az útra kellett felkészülnünk.

Anyuék úgy döntöttek, hogy főként hazai, száraz koszton töltjük el a tervezett tíz napot, a csomagokban a ruhanemű mellett fontos szerepet kapott az élelem: sonka, szalonna, kolbász, miegyéb.

Sanyi bácsi kikísért minket a szabadkai vasútállomásra, s amikor a vonat elindult az augusztusi estében, még sokáig láttuk utánunk integető alakját. (Apu később mindig ehhez az esethez mérte a nyári esték beálltát, szerinte később másként, hamarabb sötétedett s szerinte ez azért volt így, mert a Föld forgása lassan változott.)

A halvány szürkület mélyült, míg végül az éjszaka ráborította sötét fátylát az elsuhanó tájra. Szikraeső csapódott le a vagonok oldalán, az ablakok alatt, ahogyan távolodtunk az otthoni tájtól, míg végül a sötétség elnyelte az erdőcskéket, mezőket, szántóföldeket. A vagonokban kéken égtek az éjszaka lámpái és az utazóközönség csöndbe burkolózott.

Én most sem aludtam, hallgattam az ütemes kerékcsattogást, és képzeletben már a hajnali pirkadatot vártam, amikor hegyóriások, mélységes szakadékok, rohanó patakok látványa betölti majd a látóterünket, s végül megjelenik az ezüst víztükör, amelynek párái, meg a környezetében lévő növények lehelete olyan leírhatatlan illatot kölcsönöz a tengerparti tájnak.

A lehetséges átszállóhelyek Kanfanar és Divača voltak, ám emlékeimben elmosódott, hogy a két lehetőség közül valójában az első vagy a második valósult meg.

Talán késés miatt történt, hogy valahol több időt kellett vesztegelnünk s egy vendéglőbe is beültünk, hogy bevárjuk a következő csatlakozást. A szomszéd asztalnál egy férfiutas sült halat fogyasztott és olyan gyönyörűen evett késsel-villával, hogy végül csak a hal szálkás csontváza maradt a tányérján. Arra gondoltam: még gyakorolnom kell az evőeszközök helyes használatát, hogy magam is ilyen szépen tudjak étkezni.

Emlékeim szerint délelőtt helyett dél-kora délután érkeztünk Rovinjba. Nádudvardi néni és a gyerekek az előbbi vonthoz kimentek elénk, ám a későbbit nem várták. Valahogy mégis fölleltük egymást, majd a szálláshelyünket is. A Via Garibaldi utcanévre emlékszem, de arra már nem, hogy az ő vagy a mi szállásunk címe volt. Nem laktunk együtt, de elérhető távolságban s a soron következő időszakban közös napi programjaink voltak.

A reggeli-ebéd-vacsorák számunkra nagyon hasonlítottak, hiszen anyu nem szándékozott főzni. Nádudvardi néni a gyerekek miatt természetesen főzött. Ha jól emlékszem, ők rokon vagy közeli ismerős hajlékában töltötték a hosszú vakációt.

Reggeli után mentünk a strandra s mivel ez az öböl másik csücskén volt, távol a városkától, nem volt sem lehetőség, sem szükség arra, hogy ebédidőben visszagyalogoljunk az ottani otthonunkba.

A hozott élelmiszereket anyu paradicsom, paprika, vaj, kenyér beszerzésével kiegészítette, reggelikor becsomagolta a strandra szánt ebédünket is, s így öt-hat óráig élveztük a tenger hullámait a Punta Corrente nevű földnyelven.

Első napokban leégtünk a szikrázó napfényben, égő bőrünket az éjszakai pihenő előtt tejföl vagy aludttej pakolással hűsítettük. A vacsora után ugyanis nem tértünk nyugovóra, hanem hosszú sétákat tettünk Rovinj utcáin.

A Mirna Halgyár a központban működött, láttuk a tengerbe ömleni a szennyvízlevezető csatornát, ezért nem volt tanácsos a városi strandokon fürdeni.

A központban hatalmas, terméskövekből készült absztrakt emlékmű őrizte a partizán-harcok emlékét, ám volt nagyszerű templom is, ahol egy teljes épségben megőrzött női kézfej ereklyéjét tisztelték. A kézfej egykor Szent Eufémiához tartozott s ő volt a város védőszentje.

A templom szomszédságában árnyas, csendes sírkert álmodott, ciprusaival, szobraival, vázáival más hangulatot árasztott, mint az itthoni temetők. Úgy tűnt, itt valóban örök álmukat aludták az itt szunnyadók. A rekkenő hőségben kihalt volt a temető, ritkán tűnt fel egy-egy fekete ruhás, fejkendős látogató.

Az esti sétákon külön öröm volt felfedezni a szűk utcákon a filigran-ékszerboltok kirakatait, ahol ezüstből készült dísztárgyak, szuvenírek sziporkáztak. Gyönyörű vitorláshajók modelljei, diadémok, láncok, fülbevalók, karperecek, gyűrűk, csatok sorakoztak az ében-fekete vagy sötétkék selyembársonnyal bevont alapokon.

Olaszországhoz közel, a városban rengeteg ember beszélt olaszul, az ittlakók beszélték az olasz és a horvát nyelvet is.

Évi és Gyuri már ismerték a számok neveit olasz nyelven 1-től 10-ig, minket is megtanítottak: uno, due, tre, kvatro, csinkve, szei, szette, otto, nove, diecsi. (Fonetikus!)

A fagylalt-csodák özöne kínálta magát a hűtőkben, a fagylaltgépek tartályaiban, és kívánság szerint még forró csokimáz öntettel is dúsították az adagokat.

Egy standon sült halat árultak, termetes szardellákat, anyu vett tíz darabot, vacsora utáni csemegének. Papírzacskóba csomagolták és séta közben lehetett fogyasztani, mint otthon a pattogatott kukoricát. Apu kicsit nehezményezte a külön kiadást, ő volt a spórolósabb, anyu az olykor nagyvonalúbb.

Mára már tudom, hogy valahol apunak volt igaza, hiszen híján voltunk a dinárocskáknak. Épp Rovinj kapcsán merült föl, hogy tíz nap helyett csak egy hétig maradunk, mert a kivitelezés többe került, mint a tervezés, ám végül mégis maradtunk.

– Tíz napra jöttünk, mit szólnak a szomszédok, ha egy hét után haza megyünk? – érvelt anyu, kibúvót keresve. Hathatós kifogás volt!

Strandunkkal szemben terült el a Katarina-sziget, a Szerelmesek szigete. A hajókirándulásról a szigetre még idejében lemondtunk. Végül tehát tíz napot töltöttünk Rovinjban.

A tíz nap alatt anyu kétszer főzött, mert látta, hogy a száraz koszt nem elégséges megoldás a levegőváltozás, úszás, napfürdőzés révén megnyílt étvágyak számára.

A háziasszony lábasát – Nádudvardi néni tanácsára – jól kisíkálta, (Kagylókat, csigákat is főztek benne!) Egyszer szüreti levest, másodszor édeskáposztát főzött.

Odahaza egyik fogást sem szerettem, de az ismerős illatokat érezve, húgommal együtt bekukkantottunk a konyhára és sokatmondó megjegyzést fűztünk a készülő ételekhez: – De jó otthoni szag van!

Mindkét alkalommal megettünk egy-egy csordultig tányér levest, azaz káposztát, finom, puha kenyérszelettel társítva és a sok száraz koszt után úgy éreztük: végre jóllaktunk!

Anyu szerencsére előrelátó volt, vett négy nagy, fehér porcelán bögrét, a maradékot ezekbe tálalta s így még vacsorára is maradt a finomságokból.

A fényképezőgép velem volt, s ha az illatokat nem tudta megőrizni, megőrizte a jellegzetes, zsalugáteres ablakú házakat, a rakpart köveit, a strandra vezető út hatalmas cédrusait,az apró hullámtarajokat a tenger felszínén, az évszázados fenyők nyújtotta enyhelyet a strand fölött, és őrzi négy gyerek boldog mosolyát, akik együvé tartoztak: Évi, a már akkor kis hölgy, „ridiküllel” a kezében, Gyuri, a „jólfésült” fiatalember, Marika, „szélfútta” rövid frizurával, és jómagam, „kisnagylányosan”.

Hazafelé Rijekáig hajóztunk, a felvételeken a magányos, pálmafás szigetecske, egy világítótorony, a pulai Aréna látható… Aztán vonatozás következett, Szabadkáig…      

                          

Földi Erzsébet prózája legutóbb a Szöveten:

Földi Erzsébet: Kötődések