Az emlékcsarnok szereplői ezúttal apai oldalági felmenőim, édesapám nővérei és fivérei. Mindannyian a 20. század folyamán éltek és tevékenykedtek. Portréik, alakjuk körvonalait kapcsolódó mellékszereplők és epizódok bevonásával szeretném kiegészíteni, teljesebbé tenni.
Számomra ők a majdani tantik és nagybácsik, akik színesebbé tették a lepergő időt.
Útjaik olykor szertefutottak, de hosszabb-rövidebb idő után mindig újra találkoztak. Hiszem, hogy összetartozásuk érvényessége megmaradt, ahogyan idelent, úgy odafent is…
Apai nagyapám, Barbulovics György első házassága korán véget ért, kislányuk születésekor özvegyen maradt. Új élettársra volt szüksége, aki segítséget nyújt nemcsak az árva felnevelésében, hanem a ház vezetésében, a mindennapokban is. Hamhaber Juliannával kötött házasságot, aki a mostohaanya szerepkörén túl az édesanya feladatkörét is vállalta, amikor majd négy fiú- és három lánygyermeknek életet adott.
Születésük sorrendjét tiszteletben tartva idézem fel sorsuk alakulását, fordulatait.
Julianna (Juci, Juca, Juco)
- február 16-án született édesapja első házasságában. A második házasságban az új feleség számára fogadott gyermek volt, hiszen a férjjel együtt őt is el kellett fogadnia. A tény egyik fél számára sem volt problémamentes. Leendő nagyanyám dacolt az élettel, dacolt a világgal, a környezetével, mert saját sorsa vakvágányra sodorta. Sérüléseit keménység mögé rejtette, s néha bűnhődnie kellett az ártatlannak is.
Juci és féltestvérei között egyre számottevőbb volt a korkülönbség, így idővel részt kellett vennie a kicsik ellátásában, illetve a házimunkákban. Őszintén szerette testvéreit és azok is ragaszkodtak hozzá.
Kinőve a gyermekkorból szakmát kellett választania. Diplomás masszőrként a Fekete fürdőben kezdett dolgozni. Munkája jócskán igénybe vette, ennek ellenére rengeteget vállalt. Keresetéből önzetlen testvér módjára segítette a kisebbeket. Lutkának lakkcipőt, matrózruhát sötétkék-fehér blúzzal, zoknit, zsebkendőt, télire meleg alsót, csizmát vásárolt. Savo volt a legfiatalabb, neki kijárt a még több ajándék.
Később, amikor a testvérek mind felnőttek, s a fiúk a háború miatt, a lányok munkaügyben már nem Szabadkán tartózkodtak, lapot írt, csomagot, pénzt küldött nekik.
Lénárd Károly festő volt az a férfi, aki elvarázsolta. Talán joggal. Hiszen leendő nagyanyám szerint olyan jelenség volt, mint egy herceg. Egyetemi tanulmányait Olaszországban végezte, beszélt olaszul, németül és arisztokratikusan raccsolt. A ruhák, amiket viselt, magukért beszéltek: kamáslit, keménygallért hordott.
Műtermet bérelt és segédmunkásokat is foglalkoztatott. Belgrádban ő készítette a Šonda csokoládégyár fél épület nagyságú fehér-barna tónusú reklámját. (Befolyásos ember lévén, a háború előtt állást kínált apámnak Belgrád elit negyedében, egy üzletben, de apu nem élt a lehetőséggel, Szabadkán kívánt maradni.)
A háború utáni zavaros politikai helyzet veszélyeztette Lénárd személyes biztonságát, ezért úgy döntött, hogy elhagyja Szabadkát. Juci őszintén szerette, a válás érthetően nagyon megviselte. Magára maradt két fiúgyermekével, akiket egyedül és becsülettel felnevelt.
- február 10-én hunyt el.
Erzsike
- október 6-án született, nagyszüleim első közös gyermekeként.
Érdeklődő, eszes, könnyű felfogású kislánnyá cseperedett. Tudásvágyát bizonyította, hogy nagyon szeretett olvasni és iskolába járni. Egyetlen napot sem hagyott volna ki a tanításból. Szorgalmát, eredményességét évről évre mutatják a megmaradt értesítők: jeles eredmény, példás magaviselet.
1919 őszén, egy hűvös, esős napon viseltes cipője beázott, ő maga átfázott, megbetegedett. Tizenegy éves korában roncsoló tüdővészben elhunyt. Testvérei nagyon szerették és soha nem feledték. Minden vele kapcsolatos apró emléket megőriztek és felemlegették a majd eljövőknek: jóságát, szelídségét, bájos szépségét.
A Bajai úti temető sírhantján hófehér márvány fejfán arany betűk hirdetik, hogy élt már előbb is a családban egy Barbulovics Erzsike, aki sajnos nem érte meg a felnőttkort. - május 12-én eltávozott.
Mária (Manca, Cuka, Cukus, Muki)
- március 3-án született nagyszüleim szőke, kékszemű gyermeke, aki fiatal lány korára vált igazi szépséggé. (Ezzel kapcsolatban a fáma érdekes történetet őriz. A Fekete fürdő tulajdonosának, Fekete Dánielnek Rózsa nevű lánya – fekete hajú, piros arcú, „eleven tűz” – volt Šibalić úr neje. Egy alkalommal a két hölgy a fürdőben találkozott. Rózsa megszólította leendő nagynénimet: – Azt beszélik az emberek, hogy maga és én vagyunk a két legszebb nő a városban… (A párbeszéd további alakulásáról nincs tudomásom.)
A fiatal lány elvégezte a négy polgárit és tisztviselő-könyvelőként kezdte pályafutását. Később ügyvédi irodába került, ahol harmincöt évet eltöltött mint gépírónő.
Kitartása megmutatkozott privát életében is. Tizenkilencévesen férjhez ment egy húsz évvel idősebb elvált emberhez. A férfi külföldön tanult, beszélt franciául, németül és jól menő kereskedelmi ügyleteket bonyolított. Labilis egészségi állapota – az idült tüdőbaj – szükségessé tette rendszeres ápolását. A helyzetet káros és költséges szenvedélyei súlyosbították: alkohol, kártya, szivar, cigaretta. A házasság Szabadkán kezdődött, Belgrádban folytatódott, majd nagynénim hét évig tartó lelkiismeretes törődése ellenére Banja Koviljačán véget ért. Egy harmadik asszony megjelenése tett pontot az ügy végére.
A belgrádi korszakban elegáns helyen, a királyi vár szomszédságában (Dvorska 3.) az ötödik emeleten béreltek kétszobás lakást. (Lénárd sokszor látogatta őket, ekkor került szóba apám belgrádi munkavállalási lehetősége.) Belgrád bombázásakor az emelet teljesen leégett, szerencsére senki sem tartózkodott otthon.
Ezekben az években nagynénim több munkahelyet változtatott.
Egyik volt az elegáns Lady drogéria, ahol csak francia és angol készítményeket árultak.
A Francuski Magazin üzletházban százalékra dolgozott, fizetése elérte a 4-5000 dinárt, ami magasrangú közéleti személyek jövedelmével vetekedett. Az üzletházban sokféle profilú ember tevékenykedett: hat-hét elárusító, vegyészek, tisztviselők, pénztáros, levelező, sminkmester. (Lutka modellként szerepelt.)
A háború kitöréséig az Ukus alkalmazottja volt. A zsidó tulajdonos Gesler házaspár igyekezett vonzó körülményeket teremteni a boltban. Többek között perzsaszőnyeg borította az üzlet padlóját. Amikor Belgrád bombázásával itt is megkezdődött a háború, a tulajdonos házaspár az utolsó percben az üzlet tulajdonjogát átruházta nagynénimre, a kasszát magukhoz vették, és egy ismerős vezetővel elmenekültek.
Serfőző Feri a vezető régi barátja volt, ismerte nagynénimet. Eleinte megpróbálta elűzni az asszony tönkrement házassága miatti bánatát, de az érzelmek lassan szerelemmé formálták a kapcsolatot.
A férfi diplomás ember volt, szép beszédű, kellemes, basszus énekhanggal. Termetre magas, haja sötét, szeme zöld. Szobrász volt, fából dolgozott és tehetségesen rajzolt. Önálló műhellyel rendelkezett és sokféle – akár gyanús politikai nézeteket valló – emberrel volt összeköttetése. Sorsa emiatt őt is külföldre kényszerítette. A románc vége szakítás lett, ami újra földre verte az elhagyottat.
Nagynénim utolsó próbálkozása egy kellemes, kedves, barátságos és figyelmes kereskedelmi utazóval történt, aki többször járt nálunk látogatóban a Szulovszki házban. Aco bácsinak hívtuk. Apró ajándékai közül néhányat máig őrzök. Csak két évet kapott még az élettől, mielőtt végleg eltávozott.
Nagynénim szépsége, finom modora, őszinte szeretete, segítőkészsége ellenére magára maradt. Újvidékről visszaköltözött Szabadkára, kiápolta édesanyját, és látogatta az itt élő családtagokat.
- szeptember 8-án, a születésnapomon elhunyt.
György (Gyuri, Gyurka, Dudus, Liliom)
- április 20-án született. A családban elsőszülött fiú volt, így édesapja nevét örökölte: Đorđe.
Ő majdani édesapám.
A Valahol Oroszországban című írásomban röviden összefoglaltam gyermek- és ifjúkorát, valamint megemlékeztem a háborúban és a fogságban töltött nehéz időszakról.
Az életét érintő egyéb vonatkozásokat – az édesanyámmal kapcsolatos emlékezéssel párhuzamosan – később szeretném felvázolni.
Józsika
- szeptember 27-én született, és nem volt még egy éves sem, amikor a család elveszítette.
A babonás emberek azt mondták: sokan rácsodálkoztak, azért halt meg.
Más is történt. Ahogyan a többgyermekes családokban lenni szokott, a nagyobb gyerekek felügyelték a kisebbeket. Mária volt az ügyeletes. Egy pillanatig nem figyelt, mert Gyurkát (majdani apámat) vette a karjára. Józsika elesett. Ki tudja, hogyan alakul az élete, ha nem esik el és kicsi teste nem sérül meg?
Nagyanyám alaposan megverte a lányát vigyázatlanságáért, de ez már nem segített a történteken. - szeptember 19-én Józsikát az angyalok csillagösvényre kísérték.
Tibor (Tibi, Tibus, Todor)
- szeptember 28-án született. A kisgyermekkort az elemi iskola követte, majd kereskedőnek tanult. A három inasév után felszabadult, de még egy ideig segédként is az eredeti üzletben maradt, mert szerették, mesterének pedig a kedvence volt. Szép fiú benyomását keltette, hiszen magas volt, kék szemű, fekete hajú.
Később rövid időre elszegődött a zsidó Eizler Izsó rőfös üzletébe, a Barátok templománál.
Ezek után bátyja (édesapám) beajánlotta Šibalić Ilija kenyérgyárába, ahol rögtön alkalmazták, nemsokára pedig rábízták a Tiszti Otthon felügyeletét, ami bizalmi állást jelentett.
Šibalić úr kiterjedt vállalkozásokkal bírt: tartotta a kenyérgyárat, a Tiszti Otthont (a mai Községháza – Nova opština helyén), a Pest Szálloda éttermét, szállított a katonaságnak.
Tibi és Szebenyi Joli gyermekkoruktól ismerték egymást, ugyanis a Barbulovics család egy időben a Szebenyi házban lakott albérletben. A gyerekkori pajtásságot barátság, aztán szimpátia, majd szerelem váltotta fel. A fiatalok összeházasodtak, fiuk, Kistibi is megszületett. Joli születésnapjára Savo a Füredi cukrászdából két indiánert hozott az ünnep tiszteletére, de ezzel egyidőben Tibi számára megérkezett a Sas-behívó. Jelentése: azonnali bevonulás a kaszárnyába, majd indulás a frontra.
Tibi elveivel nem egyezett a katonai kötelezettség. A háború előtt részt vett a földalatti ellenállási mozgalomban: röpcédulákat nyomtattak, szállítottak, egyéb szabotázs-akciókat szerveztek.
Ennek ellenére hadtestével kénytelen volt oda menni, ahova vezényelték. A háború folyamán végigjárta Európát, eljutott egészen Franciaországig.
Amikor fogságba esett, sokszor Isten szabad ege alatt zuhogott rájuk az eső, sárban ülve-fekve töltötték az éjszakát. Történetesen Sárdy János, a híres magyar színész és énekes is velük raboskodott. Egy tányér krumplilevesért is énekelnie kellett. A Rózsalevél, elvisz a szél című dalt soha nem tudta végigénekelni, a sírás elfojtotta a hangját.
Joli, Tibi felesége itthon munkát vállalt, hogy biztosítsa a maga és a kisfia megélhetését. A Metália hadi üzem volt, ott dolgozott. Ha a szirénák légiveszélyt jeleztek, futva-futott árkon-bokron keresztül, valójában a vasúti síneken bukdácsolt át keresztül-kasul haza, a Becsei utcába gyermekéhez, hogy megvédje, babusgassa, anyaként, de a távol levő apa helyett is.
Férje csak 1946. augusztus 3-án tért vissza a fogságból.
Úgy érzem, Tibi bácsi volt a legkedvesebb apai nagybácsim. Valahányszor találkoztunk, huncut mosollyal az arcán kezdeményezte a játékos beszélgetést:
– Ejdze! Mikor szedjük le a kéményeket?
Városszerte sok gyárkémény magasodott. Soha nem tudtam elképzelni, hogyan is fogunk hozzá a munkához. Lentről nem kezdhetjük. De akkor meg hogyan mászunk fel a kémények tetejére? Rémlik, hogy egyszer megkérdeztem. – Vannak ott kapaszkodók… – válaszolta. A talány azért talány maradt.
- július 22-én úgy távozott, hogy egyetlen kémény bontását sem kezdtük el…
Ljubica (Ibolya, Lutka, Csutka)
- május 20-án született. A szabadkai Zárdába járt elemi iskolába, majd elvégezte a négy polgárit.
Gyermek- és fiatallány éveiről nem sokat mesélt, de annyi biztos, hogy kitűnő hallása és gyönyörű hangja volt. Tánciskolába nem járt, mert Dudus bátyja (édesapám) – akinek szintén kitűnő hallása, énekhangja és ritmusérzéke volt – tanította táncolni. Szinte naponta végiglejtették az épp aktuális lakás valamelyik lakószobáját, s a végén már szinte siklottak, sőt, repültek a padlózaton. - április 1–6. között a belgrádi Ukus üzletben volt alkalmazásban nővére üzletvezetői védelme alatt.
Bombázáskor az utcán a tömeggel sodródva egyre távolabb került a várostól, elvetődött egészen közép Szerbiáig. Miután majd visszatérhetett, a Terazijen levő Exo cégnél helyezkedett el, ahol táskákat árultak.
Magyarok alatt Szabadkán élt és a Közellátásnál dolgozott. Ekkor alkalma nyílt hathatósan segíteni a család helyzetén, ugyanis a nélkülözés nagy méreteket öltött.
Időközben beíratkozott a Zeneiskolába, amit középiskolai szinten folytatott Szabadkán, később Újvidéken és Belgrádban tanult tovább, valamint magánúton is képezte a hangját.
Egy időszakban két állásban dolgozott: mint tisztviselő és honoráris énekes. Ezen túlmenően a Radio Beograd 2. zenei osztályán fizetett énekesként nyert alkalmazást. Később a Svetozar Marković énekkarban kardalistaként működött.
Sajnos, tehetsége, csodálatos hangja kevés volt, hogy ebből megéljen, még kevésbé, hogy hírnévre és vagyonra szert tegyen. Egyébként a magasszinű továbbképzést magánélete alakulása is akadályozta.
Nagynénim Lutka becenevét otthon kapta, mivel ő volt a legfiatalabb a lányok között. A belgrádi évek idején Serfőző Feri látogatta a nővéreket. Úgy találta, hogy az erős, tiszta, csengő hang tulajdonosához jobban illenék a Csutka becenév, merthogy természete is érdes, kemény, határozott. Lutka nem haragudott meg a hasonlatért, sőt, önmagát is szívesen illette ezzel a névvel. Postai küldeményeken, üdvözlőlapokon nagyon jellegzetes, szálkás betűivel ott állt az aláírás: Csutka (tanti).
Serfőző Feri barátja, Pavlović Mirče is el-eljárt a lányokhoz látogatóba. 1937-ben Belrádban a jogi karon doktorált (nemzetközi polgárjog), majd két évig a párizsi Sorbonne jogi karán folytatta tanulmányait és
tengerészeti jogból védte meg doktori disszertációját. Igazából diplomata karrierre vágyott, de édesapja politikai pályafutása a régi Jugoszláviában ezt nem tette lehetővé. Válóperes ügyvédként dolgozott.
Első randevújukon Lutkával színházba mentek, majd találkáik végül házassággal végződtek.
Éltek Rijekán, télen fűtetlen szobában, sárkánytermészetű háziasszony lakóiként, mégis boldogan. Folytatták Verbászon, majd Újvidéken, de a házasság hamar ingataggá vált. A férj nem támogatta felesége zenei pályán való kibontakozását, szűkmarkú volt és gyakran hűtlen. Lutka egy korábbi komoly beavatkozás miatt nem mert gyermeket vállalni. Máig hallom az ellenérzést a hangjában: Aber was…
Ugyanígy eszembe jut szépséges hangja, ha felcsendül a Carmina Burana…
Nővére ápolása miatt Újvidékről hazajött Szabadkára, s miután egyedül maradt, hetente eljött hozzánk. Sokat voltunk együtt, most ő mesélte a család történeteit. Kellemes társalgó volt.
Anno… A szülők megegyezése szerint a fiúk a pravoszláv, a lányok a katolikus vallásban nevelkedtek.
Érdekes módon a fiúk mind katolikus magyar lányokat vettek feleségül, és Lutka volt a leginkább pravoszláv érzelmű nagynénink. Bohémságát idős korában is megőrizte.
Útban hazafelé gyakran felszaladtam hozzá, aztán a rövid látogatás eltartott egy-két órát. Ugyanazzal védekeztem, amivel ő szokott nálunk: – Lutka tantinál csirízes a szék…
Invitált: aludjak ott, ne menjek haza, késő van, félős az utcán éjszaka.
– Majd telefonálok, ha hazaértem…
Tíz-tizenöt perc után hazaértem és felhívtam. Ő szokásos könnyed, vidám, vicces modorában megkérdezte:
– Mivel mentél te? Repülővel?
Mindketten felnevettünk. Ez volt a „jóéjszakát”…
2010 június 23-án elindult vissza nem térő útjára.
Savo (Sándor, Sanyi, Sanci, Sebő)
- január 24-én született, ő volt nagyszüleim legfiatalabb gyermeke. Három-négy éves korában a család aktuális lakása a Zrínyi tér 25. szám alatt volt. A fiúcska egy óvatlan pillanatban kisétált az udvarból a kapun és elbolyongott a városban. Rendőr kísérte haza, amíg az otthoniak tűvé tették érte a környéket.
Az elemi iskola befejezése után polgáriban, majd kereskedelmiben folytatta tanulmányait. Továbbtanulását anyagi szempontból munkaviszonyban levő bátyja (édesapám) hathatósan támogatta.
Sanyi a háborús években még túl fiatal volt a harctéri szolgálatra, de kivezényelték a zombori repülőtérre, ahol romeltakarításban vett részt.
A kereskedelmiben ismerte meg leendő feleségét, Nádudvardi Ilonát, akit mindenki Pannikának nevezett. Közös iskolás élményeik egyengették útjukat közös életsorsuk, a házasság felé.
Pannika Óbecsn született. Életútján érdekességnek tűnik, hogy iskolás éveiben hol magyar, hol szerb nyelven tanult. Óbecsén az elemi első három osztályát magyarul, a negyediket szerbül végezte. Édesapja betegsége miatt Szabadkára költöztek. A polgári első két osztályát szerb, a másik kettőt magyar nyelven tette le, majd a kereskedelmiben első két évben magyarul, az utolsó kettőben pedig szerb nyelven tanult.
Fiatal lány korának jeles társadalmi eseménye a Belgrádban megrendezett „Magyarbál” volt. Báli ruháját varrónő édesanyja varrta fehér kreppszaténból. A blúz fehér tüllből készült, a szoknya húzott volt és széles kézimunka hímzés díszítette, kalászok, pipacsok, búzavirágok magyaros motívumaival. Az öltözéket kötény és párta egészítette ki.
(A bálon egyébként jelen volt két Belgrádban élő nagynénim, Manca és Lutka is, rózsaszín, illetve világoskék báliruhákban. Persze, nem tudták, hogy egy napon rokonságba kerülnek a szép magyar ruhás kislánnyal.)
Egyébként Sanyi bácsi volt a három férfi közül az egyik, akit meglátva kiskoromban mindig egetverően sírtam. Ő ezt nem vette jónéven, anyunak utalást tett a pálca jótékony nevelői hatására, anyám viszont szokásosan rögtön kész volt a válasszal: – Ha majd gyerekeid lesznek, te neveld őket pálcával. Én nem. Nagybácsimék házasságában több év után két gyermek született: egy kisfiú, Gyurika és egy kislány, Évike.
Úgy hozta a sors, hogy Gyurika éppen úgy bömbölt apámtól, ahogy anno… én a nagybátyámtól.
Anyu halkan rákérdezett: – Na, hol a pálca?
Gyuri és Évi első unokatestvéreink voltak, apai ágon a legkedvesebbek. Felejthetetlen órákat töltöttünk együtt, gyakran és elválaszthatatlanul, játék, tv, táncdalfesztivál, foci, műkorcsolyázás, lemezezés vagy meghitt beszélgetések ürügyén.
Két alkalommal rövid közös nyaralásunk volt, előbb Rovinjban, majd Palicson.
A Barbulovics családra jellemző névadási képesség náluk is működött, ahogyan bennünk is ott motozott. Szüleiket Mömö és Pöpö névvel illették, (amit mi is átvettünk tőlük), Évit pedig Écinek becézték.
A szülők magas főnöki beosztásban dolgoztak a Hő-, illetve a Villanytelepen. Bővítették és felújították a házat. A gyerekszoba falait nagynénim művészi hajlammal megáldott kolléganője négy képeslapról másolt, felnagyított képpel díszítette. Imádta a két gyereket, szívét-lelkét beleadta a különleges technikával készült alkotásokba. A bézs alapon kisfiú és kislány idilli környezetben pihentek az erdei tisztáson, lepkét kergettek, virágot, gombát szedtek, horgásztak a patak partján. A képek mesebeli hangulatot sugároztak.
A családnak a városban elsők között volt televíziója, autója. Utánfutójuk Jimmy nevet kapott, a régi villamosból kialakított víkendház telkének neve Riki-Land volt.
A legfiatalabb Barbulovics fivér 2000. november 19-én, a névnapomon távozott.
Ha végiggondolom, úgy tűnik, fut az idő. Nemrég, gyerekekként ott ültünk Barbulovics nagyanyánk Đuro Đaković utcai szobájában, később, fiatalként a Palicsi úti ház udvarán. Évi kedvenc kutyái sündörögtek körülöttünk: Hortenzia, Lukrécia, Riki, fia Heki, Csöpi. A verebek és egyéb madarak nagy csiviteléssel hálálkodtak a madárfürdőért, gondoskodásért. Ma pedig… hetedhét országra vagyunk egymástól…
Az emlékcsarnok záróképe lehetne a Rovinji nyaralás régebben készült rövid összefoglalója, hiszen epizódja a családi kapcsolatoknak, s ezek a kapcsolatok – úgy érzem – megfelelő cím alatt szerepelnek: Kötődések…
Földi Erzsébet hivatkozott írása a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
