PRÓZAIRODALOM

Földi Barbulovics Erzsébet: „Valahol Oroszországban”

Tábori képeslap. Földi Barbulovics Erzsébet családi archívumából.

Édesapám emlékének, szeretettel

Egy köteg levelezőlap

Bizonyára sokan emlékeznek még Karády Katalin II. világháború idején született és nagy sikert aratott dalára, a Valahol Oroszországban címűre. Szövegében szerepelnek az alábbi sorok:
Üzenet jött messze-messze földről, Halványzöld-szín tábori levél, Aki írta, a szívével írta, Minden sora őszintén beszél. (…)
A családi hagyaték között akadtam rá egy köteg (húsz darab) Postai Tábori Levelezőlapra, amelyek többnyire halványzöld színűek. A lapokat valaha édesapám írta, tintaceruzával vagy fekete ironnal. Majd mindegyik jobb felső sarkában ott a jelzés: V.O., valamint a keltezés 1943. október 11-től 1944. szeptember 21-ig tartó periódusában. Első pillantásra nem tudtam megfejteni a V.O. jelentését, csak miután az egyik lapon felfedeztem a teljes szöveget: Valahol Oroszországban. Időrendbe raktam a lapokat, majd végigolvastam őket. Édesapám szép, kiírt kézírásos üzenetei indítottak arra, hogy megírjak egy visszapillantást, egy múltkeresőt.
A történet az írásos dokumentumokon kívül leginkább a szóbeli hagyományokra épül, amelyeket gyermekkorom óta őrzök, hiszen a családi összejöveteleken fivéreivel sokat meséltek katonakoruk élményeiről, emlékeiről. Az idő múlásával az emlékek természetesen megfakulnak, egyes részletek esetleg veszítenek hitelességükből, de a teljesség igénye nélkül szeretném rögzíteni édesapám alakját a leforgó időben…

Földi Erzsébet családi archívumából

Az elsőszülött fiú

Édesapám, Barbulovics György 1913-ban született Szabadkán, a család harmadik gyermekeként, de ő volt az elsőszülött fiú, így édesapja keresztnevét kapta (Đorđe). Vonásaiban is édesapjától örökölt a legtöbbet, haja sötét volt, szeme barna. A családi fényképen, tíz évesen, helyes, fiatal fiú. (A majdani utódok közül unokaöccse – legfiatalabb fivére, Savo fia – Kisgyuri hasonlít hozzá legjobban: ugyanaz a tartás, ugyanazok a vonások, ugyanaz a pillantás.) A családban becenév-adási „kényszer“ uralkodott. Édesapám első becenevét (Liliom) édesapjától kapta, de később Gyurka, Gyuri, Dudus néven is szólították.
Néhány év csupán, és a fiúcska felnőtt. Fiatalkori műtermi fényképei közül kettő jellemző. Egyik barna tónusú arckép, félprofil, ahol sportosan rövidre nyírt haja, kis bajusza van, nyakkendőt, zakót visel. A másik felvétel teljes alakját mutatja, öltönyben, fején kalap, jobb kezében fehér kesztyű. Itt nincs bajusza. Fiatal, helyes, csinos. Nem tűnik alacsonynak, pedig az, alig százhatvanöt centiméter magas. Termetre picit zömök, éppen ezért súlyára ügyelnie kellett, mert aktív birkozóként a súlykategóriák szigorúan meghatározták, melyik csoportban versenyezhetett.
Már munkaviszonyban volt, a sport jelentette számára a szórakozást. Járt tánciskolába is, kitűnően táncolt, jó hallása, ritmusérzéke és kellemes hangja volt. Figyelemmel kísérte az akkor divatos sajtótermékeket (Tolnai Világlap, Színházi Élet, Kolo Srpskih Sestara). Szeretett olvasni, imádott moziba, olykor színházba járni. Itthon még béke volt, de már elkezdődött a II. világháború és közeledése beárnyékolta a mindennapokat.

Tábori levelezőlap. Dokumentum.

Pillanatképek változó hadszíntereken

Miután megkapta honvéd behívóját, Szegeden kellett jelentkeznie s egy ideig itt állomásozott. Édesanyja rendszeresen sütötte a kalácsokat, látogatta és csomagot vitt számára. 1942. július 20-án Gomelba (Oroszország) vezényelték, majd 1943. július 4-től 1944. szeptember 8-ig tizennégy hónapot töltött „Valahol Oroszországban“. Ebben az időszakban íródtak Tábori Postai Levelezőlapjai. (A lapokról készült összefoglalót a történet végére szánom.)
Édesapám híradós században szolgált, Zakariás Gábor hadnagy volt a zászlóalj parancsnoka. Kábeleket fektettek le, hogy folyamatos rádiókapcsolatot tudjanak fenntartani a többi katonai alakulattal. A híradósok harci feladatokon kívül, szabadidejükben is beszélgettek egymással. Állandó fedőneveik voltak és kötelező bejelentkezéssel indították a kapcsolatot: „Koppány I. hívja Koppány II.-t. Jelentkezz!“ (Majdan, a háború után „Koppány II.“ villamosvezetőként dolgozott Szabadkán…)
Olykor még a költészet is helyet kapott a rádióban, mert az idézet hangulata tükrözte a hadszintér hangulatát: (…) „s ont monoton bút konokon és fájón“ (…) Részlet Paul Verlaine Őszi chansonjából, Tóth Árpád fordításában.
A hadszintér területileg gyakran változott. 1944. szeptember 8-tól 1945. január 7-ig a Szombathely melletti Kámon faluba vezényelték őket, ahol további négy hónapot szolgált híradós beosztásban, Erdész Jenő őrmester parancsnoksága alatt. Szerb nemzetisége miatt nem kapott fegyvert, ekkor a raktár vezetésével bízták meg, ő adta ki és vette át a katonaruhákat és egyéb felszerelést.

  1. január 7-én új parancs értelmében a Vértes hegységhez kellett vonulniuk. Erőltetett menetben haladtak. Pest közelében egy faluban, házaknál helyezték el őket. Itt pihentek reggeltől délutánig néhány órát, majd folytatták útjukat. Budapest ostroma folyamatban volt, tudták, hogy bevetésre kerülnek. Induláskor édesapám is kapott fegyvert, töltényt, néhány gránátot. Amint elértek a Vérteshez, megindult ellenük a támadás. Az oroszok bekerítették őket, így egész éjszakára fenn rekedtek a hegytetőn. Hajnalban elemi erővel folytatódott az ütközet, német, magyar, orosz katonák keveredtek, rengeteg gránát robbant, állandóan hordták a sebesülteket. Mintha a pokol nyílt volna meg. Délután magyar tisztek orosz foglyokat ejtettek, a honvédeknek pedig ellentámadásra kellett készülniük. Parancsba kapták, hogy lőjjenek, különben őket lövik agyon. A hegy oldalában folytatódott az ádáz küzdelem, apám közvetlen közelében egy bajtársa megsebesült…
    Hirtelen csend lett, elült a harci zaj. Semmi nem mozdult a környéken. Édesapám óvatosan körültekintett, de nem látott senkit. Eldobta fegyverét és felállt. A hegy lábánál egy csoport integetett felé. Kiderült, hogy azok a társai, akik már előbb visszavonultak. Csatlakozott hozzájuk s az érkező orosz katonáknak megadták magukat. Az esemény 1945. január 27-én történt. Ezután az orosz parancsnokságra (komandantura) vezették őket, ahol elhangzott a kérdés: ki tud oroszul? Édesapám ment be tolmácsnak. Az orosz vezetést leginkább az érdekelte, milyen katonai erők vannak a közelben, de erre az újdonsült fordító nem tudta a választ. Tél volt, nagy hó, az oroszok fehér álcaruhát viseltek. Édesapámat két katona kísérte következő rendeltetési helyére. A kísérők emberségesen bántak vele, elvették ivóvizes kulacsát, hogy a kimerült fogoly könnyebben haladjon a magas hóban.
    A terepen állomásozó orosz katonák föld alatti veremházakban (zemunica) tartózkodtak. Amikor édesapám és kísérői beléptek, mindenki körülvette az újonan érkezőt és az ismerkedést azzal a kérdéssel kezdték: honnan való? Amikor kiderült, hogy jugoszláv, a jelen levők közül leginkább a magyar katonák érdeklődtek tovább: hol dolgozott? „Szabadkán, a kenyérgyárban“ hangzott a válasz. „Šibalićnál?” kérdezték tovább. Nos, mint kiderült, a magyarok közül többen jártak már Szabadkán és ismerték a várost több vonatkozásban. Vacsorára szalonnát és kenyeret kaptak, de aput leginkább az foglalkoztatta, hol tud majd aludni az átélt szörnyűségek után? Végül egy sátorban, sima deszkán jelölték ki a fekhelyét, ahol reggelig aludt. Ebben a sátorban egyébként az őrség tartózkodott, akik éjszaka váltották egymást. Édesapám reggel a tűz mellett próbált kicsit megmelegedni. Szerette volna levetni a bakancsát, de az a kapcával együtt ráfagyott a lábára. A bakancs kökemény bőrét igyekezett a tűznél kissé megpuhítani, hogy használhatóbb legyen. Reggelire levest, húst, krumplit, ebédre pedig fasírozottat fogyasztottak.
    A nap természetesen munkával telt, új veremházakat kellett építeni-ásni. Pár nap múlva tovább vonultak, gyalogosan, újabb gyűjtőhelyre. Ott is eltöltöttek több-kevesebb időt, aztán meneteltek tovább. Előfordult, hogy napokig gyalogoltak, huszonöt-harminc kilométert is megtettek egy-egy nap folyamán. Újabb és újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk, az embertömeg egyre nőtt. Valamely magyar városban (?) egy hatalmas épület padlásterében elszállásolták őket, ahonnan naponta háromszor jöhettek le, és ez az állapot több héten át folytatódott. Innen indultak Oroszországba, ahol tényleges fogságuk megkezdődött.
Tábori levelezőlap. Dokumentum.

Fogságban

  1. március 18-án indultak vonattal és március 23-án érkeztek meg a hóval borított Szergo bányatelepre. Itt sok katona állomásozott. A foglyok beosztása tíz napon belül elkészült, és április 20-án elkezdtek a bányában dolgozni. A telepet három szénbánya alkotta: Ran, Iljić és a kezdő bánya.
    A bányában állandóan csöpögött a víz és a föld alatti párás melegben az embereknek olyan érzésük volt, mintha pékkemence gőzében dolgoznának. Csak hason csúszva tudtak előre araszolni. Ruhájuk rögtön átnedvesedett. Huszonöt-harminc ember dolgozott egy váltásban, két katona és egy rendőrkutya volt velük őrségen. Kezdetben hat-hét méter mélységig hatoltak, három-négy hét után pedig már kilencven méteren folyt a munka. Amit lehetett, krampáccsal fejtettek, de természetesen robbantottak is. Állandó életveszélyben voltak, hiszen a bányalég és a robbantások bármikor okozhattak tragédiát. Apám egy alkalommal a másodperc tört része alatt menekült meg a halál torkából. Egy közel mázsányi súlyú széndarab zuhant le oda, ahonnan sikerült félreugrania. A körülmények szörnyűek voltak, a munka embertelen, végsőkig kimerítő, étkezésük silány: lötty leves, darab kenyér. Édesapám testsúlya idővel jóval lecsökkent.
    A kényszermunka 1945-ben kezdődött, pár nappal május elseje előtt és folyt hónapokon keresztül. A háború már véget ért, de a fogság még hónapokig, sok esetben még évekig eltartott. Arról nincsenek pontos adataim, mikor tudta meg édesapám, hogy szabadul, hogyan fogadta a hírt, mennyi szenvedésbe telt, amíg vonaton, betegen és szörnyen legyengülve végre hazaérkezett. A hazatérés folyamatába teljesen bele is rokkanhatott volna, ha nincs egy hűséges bajtársa (Svraka János), aki saját kabátjával takargatta, saját élelmiszeradagját megosztotta vele, hastífusza idején ápolta, a hazafelé úton a vonat vesztegléseit kihasználva friss vizet hozott, hogy megitassa. Apám az életét köszönhette neki.

…saját kezűleg festette nővére névnapjára…

Hazatérés

  1. október 18-án Kiskunfélegyháza felől futott be Szabadkára az a szerelvény, amely a fogságból szabadultak egy nagy csoportját hozta. Édesapám öccse, Savo-Sancika látta a menetoszlopot a Halasi úton és úgy tűnt neki, bátyja ott van az emberek között. Hazafutott, hogy értesítse szüleit és testvéreit. – Most érkezett egy újabb csoport. Köztük láttam valakit, aki olyan volt, mint Gyuri, de borzalmasan sovány és kicsi, ezért nem is biztos, hogy ő volt – hangzott a zaklatott beszámoló.
    A szabadult foglyokat a Labor palota udvarán (Rudics utca 1. szám) helyezték el. Sokan voltak. Szép idő lévén nem kellett őket zárt helyiségekbe zsúfolni. Fertőtlenítés után egy éjszakát az épületben aludtak. Másnap édesapám húga, Lutka-Ljubica-Ibolya érte ment, hogy családtagként igazolja, átvegye és haza vezesse. Az út a Labor palotától hazáig (Becsei-Trebinjei utca?) sokszáz métert tett ki. Apám olyan állapotban volt, hogy minden tíz-tizenöt lépés után megállt pihenni. Alig tudott hazagyalogolni.
    Otthon… Édesanyja, édesapja, testvérei, végre szemtől szemben. Ki tudja, voltak-e szavak, több volt-e a mosoly, mint a könny? Édesanyja – majdani apai nagyanyám – hamarosan palacsintát sütött. Apu úgy ette őket, ahogyan kisültek, szinte rágás nélkül, csak nyelte. A kiéhezett gyomornak ez a megpróbáltatás nem volt könnyű. Egyesek belehaltak az éhezés után hirtelen jött nagyevésbe. Szerencsére, apu ezt is átvészelte.
    Élete hamarosan kerékvágásba került. Šibalić úr örömmel visszavette a kenyérgyárba megbecsült munkását, aki tehát újra dolgozott, keresett, ott voltak kedves munkatársai, barátai, s csak pár év, amikor közvetlen környezetében megismert egy leányt, leendő édesanyámat…

Katonadalok

A történet Karády Katalin édes-bús dalával kezdődött, de sok hasonlóan keser-édes dal volt a Karády-dalon kívül is. Ezek a dalok a hátországban születtek, távol a fronttól, a fogságtól, de mert háború volt, a háborúról szóltak. Szövegükben, dallamukban volt valami szívbemarkolóan fájdalmas, ugyanakkor felcsillant a remény, hogy egyszer újra béke lesz és mindenki újra viszontlátja szeretteit. A katonadalok végig kísérték ezeket a kemény és szomorú éveket és úgy belerögzültek édesapámba, hogy családos ember- és édesapaként dudorászta, énekelgette őket, mellettünk, gyermekei mellett is… Ez a vonat most van indulóban… Add ide, édes, a kis kezedet… Maros menti fenyves erdő aljában… Fel, fel vitézek a csatára…
Sokra emlékezem. Ahogyan feledhetetlen a 16 tonna fekete szén című dal is, ami ugyan később, 1956-ban vált sikerré Amerikában, előadója, Tennessee Ernie Ford révén. Apu szerette ezt a bányászok nehéz sorsáról szóló dalt, hiszen a fogság idején maga is részese volt ennek a sorsnak. Olykor, ha dudorászta, talán emlékezett…

Tábori Postai Levelezőlapok

Édesapám 1943. október 11-e és 1944. szeptember 21-e közötti időszakban, „Valahol Oroszországban” írta ezeket a lapokat. A címzettek megszólítása minden esetben tiszteletteljes: Ngys., Tek., Úrnőnek, Úrnak. Nővérének Újvidékre, szüleinek és testvéreinek Szabadkára küldte őket. Többször írt nővérének, kevesebbszer az „otthonvalóknak”. Ezek többségükben egyszerű levelezőlapok, de akad közöttük képeslap, húsvéti üdvözlet és két egyedi darab. Egyiket saját kezűleg festette nővére névnapjára (Mária), a másikat édesapja névnapjára szerb nyelven írta: … „ bezbrojno vas grli i ljubi i želi vam mnogo sreće i zdravlja Vaš sin u mislima uvek kod Vas Đorđe“ A feladó megjelölése természetesen mindig ugyanaz: Barbulovics György, honvéd, Postai irányítószáma K-628. Tartalmukat tekintve a lapok leginkább semleges jelzések, hiszen minden darabot ellenőriztek, nem írhatott részletesen és őszintén a helyzetéről, körülményeiről.

„Kívánom a jó Istentől, hogy ez a pár sor írásom…”

„Hála a jó Istennek én egészséges vagyok, amit igaz szívből kívánok viszont testvéri (fiúi) szeretettel neked (maguknak)…”

„Itt semmi újság nincsen…”

„Szép, derült idő van…”

„Hideg, szeles az időjárás…”

„Itt sok hó esett…”

A befejezések is hasonlóak: „Ezzel zárom soraimat a mielőbbi viszontlátásig…” „Szívélyes üdvözletem és kézcsókjaimat küldöm mindig hazagondoló fiuk és testvértek…”

Valahol Oroszországban

Ahogyan ő írhatott haza, ugyanúgy az otthoniak is írhattak lapot, levelet, küldhettek újságokat, folyóiratokat, sőt, csomagot is. Előfordult, hogy a várva-várt posta késett vagy kimaradt, ilyenkor felmerültek benne a kétségek: talán elfelejtették, talán megharagudtak valamiért, talán valami baj van, talán beteg valaki… Állandó jelleggel hiányoztak neki a szerettei és állandó kérése volt: írjanak! Alig várta, hogy viszontláthassa őket, de szabadságra egyelőre nem mehetett, mert vele szemben előnyt élveztek a nős emberek és családapák. Gátat szabott a hazatérésnek, ha nem érkezett váltás, vagy a szabadságos vonat nem közlekedett. Ezek az érvek sorozatosan ismétlődtek, hónapokon keresztül, míg az utolsó, máig megőrzött lapján rezignáltan írja: … „ de én már arról le is mondtam, hogy hazakerülök, mielőtt ez a muri bevégződik.” Rádión keresztül kétszer is üzent haza. Ha a bajtársak közül valaki Újvidékre vagy Szabadkára ment eltávozásra, velük küldte el lapját, vagy szóbeli üzenetét. A csomag érkezése mindig nagy örömöt jelentett, hiszen „hazai” volt benne, nagyon jó csemegének számított a nem romlandó szalonna. Gyümölcsöt nem kért, mert a gyümölcsküldemény a nyolc-tíz nap utazás folyamán teljesen tönkre ment.
Egy alkalommal két-három csomagja érkezett egyszerre, sőt, egy bajtársa is visszatért a szabadságról és egy flaska barack targyit is hozott otthonról. A sok finom falat derűs hangulatba hozta s erről így írt: „ha minden untalan érkezne egy kis élelmiszer-pótlék, így csak ki lehetne bírni a hátralevő pár évet(?)” A zárójelbe tett kérdőjel persze jelzi, hogy az igazi reményt a háború vége jelentené.
Utolsó megőrzött lapját 1944. szeptember 21-én írta, Szombathelyről, „ végre magyar földről tizenöt hosszú hónap után”. (…) „mi idegen ajkúak munkaszolgálatosok vagyunk” közli magáról, de sokkal több benne a féltés az otthoniak iránt: Mi újság? Bombázzák-e Újvidéket? Hallotta, hogy Szabadka is kapott…

Ekkor még nem sejette, hogy a hazatérés lehetősége minduntalan csupán szertefoszló ködkép, a háború folytatódik és 1945. március 18-tól fogságban kell kivárnia a szabadulást. Majd 1945. október 18-án érkezett végre Szabadkára. Haza…

(Szabadka, 2022. februárja)

Földi Erzsébet prózája legutóbb a Szöveten: