Csikai Gábor: A rockfeszt 2.0 vagy duplán oda-vissza

A révényi rockfesztivál esetében valamiért minden esztendőben úgy alakult, hogy bár maguk a koncertek is emlékezetesre sikeredtek, de mégis az oda- és a visszaút volt az, amit aztán még évekig – sőt, mivel a haveri körből mindannyian negyven fölött járunk, sajnos most már azt kell mondanom, évtizedekig – emlegettünk. A kétezres évek elején egyik alkalommal például valami jubileum kapcsán (mivel a feszt, ha jól tudom, 82-ben indult, így nagy eséllyel a huszadik lehetett) éppen kétnapos programot szerveztek, ami nekünk kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy ne megduplázzuk, de egyenesen négyzetre emeljük a szokásos ökörségeinket.

Pedig alapvetően elég simának tűnt a történet, hiszen mivel mindkét napon ott akartunk lenni, így én valami ismerősön keresztül szereztem egy udvart, melynek tulajdonosai megengedték, hogy felverjük a sátrunkat. Tikó meg egy katona haverja segítségével szerzett egy szép nagy katonai sátrat, így úgy éreztük, hogy sínen is van a mozgalom. Persze nem is mi lettünk volna, ha minden teljesen simán alakul. Pénteken tartották a feszt első napját, úgyhogy ennek tiszteletére csütörtökön este elkezdett özönvízszerűen szakadni az eső, de annyira, hogy én már azt vártam, a szomszéd asztalos mikor kezd el egy bárkát építeni, és mikor jelennek meg az állatok párban az ajtaja előtt. Így aztán azon is el kellett gondolkodnunk, el merjünk-e indulni egyáltalán abban az évben. Ám mivel péntek délre mintegy varázsütésre mégiscsak elállt az özönvíz, gyorsan összerántottuk a kupaktanácsot a Pusztai Betérőben, hogy mihez is kezdjünk akkor.

– Hát hogy ilyen időben én nem sátorozok sehol, az tótziher! – jelentette ki Tikó, és ebben nyilván mélyen egyet is értettünk vele.

– Na de akkor most hogyan legyen? – kérdeztem én.

– Feláldozzuk magunkat! – jelentette ki nagyvonalúan Búti. – Úgyis a mi kocsinkkal mentünk volna, úgyhogy ma vezetek én, holnap meg az öcsém!

Bár Kisbúti nem volt annyira boldog ettől az ötlettől, mert így egyik nap nem ihatott a jó kis révényi termelői borokból, de végül persze ő is ráállt. Így aztán két óra felé el is indultunk Bútiék aktuális tragacsával, ami akkor épp egy erősen csörgő-zörgő sötétszürke 2-es Golf volt. Ennek még nem adtunk addig becenevet, mint a Sunyivá lett Nissan Sunnynak, mivel egészen új szerzeménynek számított, de pont e kaland keretében nyerte el azt, úgyhogy majd a végére ez is ki fog derülni.

Az út aztán egy darabig – egészen Csornáig, ami Hanságszéppusztától azért nincsen egy fényévnyi távolságra, csak 4-5 kilométerre – hagyományosan zajlott. Csornán a buszvégállomáson – közismertebb nevén parasztelosztóban – beugrottunk Tibi bácsi kocsmájába, ami a hivatalos Hanságszéppusztai buszváró is volt egyben. A műintézmény ablakából ugyanis pont rá lehetett látni arra a kocsiállásra, ahonnan a Győr felé tartó buszok indultak, így mindenki ott várta a kilövést, nem pedig a huzatos placcon. Ráadásul Tibi bácsi még azt a jófejséget is megcsinálta, hogy a pult fölött lógó órát 5 perccel későbbre állította, hogy tutira senki ne késse le a buszt. Itt aznap sok emlékezetes nem történt, ittunk, beszélgettünk egyet az öreggel, majd indultunk tovább. El is jutottunk egészen a vasútig a 86-oson, amikor is furcsa zaj ütötte meg a fülünket: egy reccsenés, egy csattanás majd hangos csörömpölés hallatszott a kocsi alól. Bár első pillanatban szerettem volna abban bízni, hogy a Golf elkezd átalakulni egy hatalmas Transformer robottá, és belecsöppenünk egy kozmikus háborúba az autobotok és az álcák között, de ismerve Bútiék járműparkját, erre azért elég kevés esélyt adtam. Persze azonnal félreálltunk, és szakértőink benéztek a Golf alá.

– Bazmeg, eltörött a kipufogó középen! – állapította meg Búti. – Szálljunk vissza, majd kitalálok valamit.

El is mentünk a következő faluig, igaz, elég lassan, nehogy a kipufogó esetleg benézzen az utastérbe, addig pedig volt idejük arra, hogy megdumálják, mi is a teendő. E megbeszélés eredményeképpen Szilsárkányban szépen felálltunk az első útba eső buszmegállóba, hogy könnyen a kocsi alá férjenek. Aztán kerítettek egy vastagabb faágat, azt beledugták a csőbe, hogy összetartsa a két törött véget, végül pedig egy bálamadzaggal, ami egy falusi autóban nyilvánvalóan az alapfelszereltséghez tartozik (meg ugye közismert buheráló alaptörvény: ami lóg, kötözd oda, ami laza, húzd meg, ami szoros, fújd tele WD40-nel) az egész szerkezetet felkötözték a kocsi aljára.

– Így már eljutunk Révényig! – közölte elégedetten Kisbúti, úgyhogy be is ültünk és repültünk tovább. Egészen Rábakecölig, ott is természetesen a főkocsmáig, ahol az aznapi többedik söröm fölött felborongott bennem az az egyszerű kérdés:

– Őőő, srácok, a fa az nem éghető anyag?

– Don’t worry! – próbált megnyugtatni Búti. – Ahová az ágat tettük, ott nincs szikra.

Bár tény, hogy világéletemben tök hülye voltam minden olyan járműhöz, ami bonyolultabb, mint egy bicikli, így aztán készséggel el is hittem volna ezt, de ismerve Bútiék gépparkját, egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy éppen pont azon a helyen ne fordulhatna elő szikra. De azért a rockfeszt erős prioritást élvezett, így visszaültem a kocsiba, és időnként gyanakodva beleszagoltam levegőbe, nem érzek-e enyhe füstszagot. Ilyen azonban nem történt, így nem kellett Révényig megállítani a kocsit, és mint egy jó kis 80-as évekbeli akciófilmben, kivetni magunkat a lángoló autóból. Illetve hát nyilván meg kellett állnunk, mert voltak kötelező pihenőhelyek, ahová minden évben be szoktunk térni, és azokat értelemszerűen nem lehetett kihagyni.

Mindenesetre sikerült leérnünk, maga a feszt szokás szerint fasza volt, és hajnalban hazafelé sem történt semmi extra, például ebben az évben nem ugrott elénk egyetlen ló sem, mint ahogy az korábban megtörtént. Plusz ekkor még nem volt olyan hangos az autó, hogy abból bármi problémánk is lehetett volna, nem úgy, mint… de ez mindjárt úgy is kiderül.

Másnap délelőtt átugrottam Bútiékhoz, és persze egyből a garázsba mentem, ahonnét egy Rammstein-koncertet megszégyenítő szikra- és tűzeső, ipari zajok – hangos szerszámcsörömpölés, zúgás – valamint azoknál is hangosabb „te hülye; te barom; te nem értesz hozzá; nem, te vagy ökör hozzá”-kiabálások jelezték, hogy a szakértőink épp a kocsit javítják. Benyitottam és egy negyed óráig figyeltem még a valóságshow-t, melynek bekamerázása tutira nagyobb nézettségi számokat produkált volna, mint Győzike villájáé, és aminek a végén nekem is meg kellett tekintenem a szerintük gyönyörűen sikeredett hegesztést.

– Ez most überfasza lett! – közölte nagy lelkesedéssel Búti. – Úgy le fog röpíteni minket Révényig, mint egy Apache helikopter!

Mondjuk ez a magabiztosság sem nyugtatott meg túlzottan, de azért reménykedtem benne, hogy legalább azt az oda-vissza hatvan-hatvan kilométert kibírja, ami aznap is várt ránk. Kora délután neki is vágtunk a programnak, gondolom, a kezdő állomásokat (Hanságszéppuszta – Pusztai Betérő, Csorna – Tibi bácsi) nem kell ismét részletesen elemeznem, így egyből oda is ugrok a sztoriban, ahol felpörögtek az események. Természetesen a vasútnál jártunk, mikor ismerős zajok ütötték meg a fülünket, így most ctrl C – ctrl V-vel ideillesztem pár sorral feljebbről: egy reccsenés, egy csattanás majd hangos csörömpölés hallatszott a Golf alól.

Az előző napi tapasztalataink alapján egyértelmű volt, hogy megint a kipufogó eresztette el magát, így először Bútiék maguk imént már bemutatott szolid, visszafogott módján megvitatták, melyikük ért kevésbé a hegesztéshez (megint ctrl C – ctrl V: te hülye; te barom; te nem értesz hozzá; nem, te vagy ökör hozzá, stb.), aminek az vetett véget, hogy beszóltam Bútinak, és onnantól engemet kezdtek szidni, hogy hogyan is lehetek én ekkora köcsög:

– Most nem igazán értem, mi a bajotok! – mondtam ugyanis nekik. – Azt mondtátok, olyan lesz mint egy Apache helikopter. Na, a hangja már olyan.

Így aztán a kocsi a keresztség szentségében el is nyerte az Apache vagy a Helikopter becenevet, én meg Szilsárkányig minden voltam, csak becsületes ember nem. A faluban aztán becéloztuk a már jól megszokott buszmegállónkat, fölálltunk rá, és a két Búti egyből alámászott, hogy eldöntsék a sokat vitatott kérdést: ki is hülye a hegesztéshez. Aztán nagyon elégedetten kerültek ki a gép alól, és Kisbúti igen lelkesen számolt be a fejleményekről:

– Ó, a hegesztés fasza lett, azt egy atomcsapás sem töri el!

– Hát akkor mégis mi a szar történt? – kérdeztem megdöbbenve.

– Most az egész kipufogó szakadt ki a motorból! – válaszolt Búti.

– És azzal mit tudtok csinálni?

– Picit se aggódj, ezt könnyebb lesz megszerelni, mint tegnap. Csak felkötjük a csövet a kocsi aljára, és már mehetünk is!

Gyorsan neki is álltak a kivitelezésnek, megint előkerült a bálamadzag, én meg addig a buszmegállóban tébláboltam. Egyszer csak csilingelő gyerekhang ütötte meg a fülemet a közeli ház kertjéből:

– Anyu, anyu, azok a hülyék már megint itt vannak!

Én erre a lelkes kötözőbrigádhoz fordultam:

– Basszus, kapjátok össze magatokat, már itt is ismernek minket!

– Kész is vagyunk! – közölte Kisbúti.

Beugrottunk hát a kocsiba, és már indultunk is. Odafelé nem is volt gond azzal, hogy tényleg olyan hanggal mentünk, mintha a US Army helikopteres hadgyakorlatot tartana a Dunántúlon, hiszen a környező zajok akkor eléggé elnyomták a miénket. Hanem hazafelé, a legcsendesebb kora hajnali órákban, az alvó falvakon keresztül haladva már komolyabb világot rendeztünk. Kábé olyannak kell elképzelni ezt a hazautat, mint az akkori karácsonyi Coca-Cola reklámban, ahogy jött a Mikulás-kamion, és körülötte elkezdtek felgyúlni a fények. Na, hát akkor is, amint beértünk egy faluba, egyből szaladtak fölfelé a redőnyök és kapcsolódtak föl a lámpák, hogy megnézzék, kik ezek az állatok, akik ilyen alacsonyan repülnek. Szóval sikerült hajnali 3 és 4 óra között fél Észak-Nyugat-Magyarországot felébresztenünk, ami, azt hiszem, még tőlünk sem volt elhanyagolható teljesítmény. Aztán Bútiék hamarosan ettől a gépszörnytől is megszabadultak, és érkezett az évi, menetrend szerinti roncs, amivel persze újabb állatságokat tudtunk művelni.

Csikai Gábor legutóbb a Szöveten: