Köves István: Teli pohárral kezében Jónás támaszt keres

Nem mondanám fohásznak, Uram,
kérnem nincs mit, elhalmoztál,
most inkább csak beszélgetnék,
halkan, töprengve, magam elé,
Te meg, ha ráérsz, meghallgathatod.
Voltam már az itt, aki fölkoncoltatik,
és nem a törvényen múlt, hogy mégsem,
emlékszel, mennyit kellett kapdosnod utánam,
hogy írmagnak pont én itt megmaradjak.
Nem bántad meg, hogy a választottakból
épp engem választottál, a legméltatlanabbat?
Nem zsoltározok neked, dehogy, és
nem fogadkozok rongyaimat tépve,
rendeltél ahová, nem én törekedtem oda soha,
tennék én is mindent a te kedvedre kedvvel,
mint pihés angyalaid s madaraid az égben,
de itt, ez a föld, köröttem mind naponta elbukottak,
hetvenhétszer is megbocsátok nekik nevedben,
de ők nem felejtenek, látom szemükben a kérdést:
hát jó, volt az a cethal, ha ugyan, de azóta?!
Szomjúhozva látják, hitem kapujához vezet minden csapás,
ha hogy el-, elhallgatok, a csönd még nem álruhás árulás,
lehet csak erőgyűjtés, szakmai fortély: hatásszünet, Uram.
Szívem, hitem bosszútlan, haragtalan, tudod,
csalódtál volna bennem, megszomorodtál? Miért?
Tudhattad jó előre, vigaszod balzsama mit ér,
türelmetlenül lázadozva, fedetlen arccal
leborulok, ha neked az kell, bár csodálkozva.
Könnyű teli pohárral a kézben dicsérni, de
megértem, minden magot megmérsz aratáskor,
minden szőlőtőkét megítélsz szüretre készülődve,
s mert akaratod ellen nem élhetek én már másképp,
adj hát cserepes ajkamra biztató, édes szavakat.
Nem adtál hű társat mellém eddig, igaz szeretőt,
s lám támaszul majd szép szál fiakat sem, küldtél
folyvást úton lenni, botladozva, étlen-szomjan,
bizonytalanságaimba a bizonyosságot hát ne tedd,
megéreztem kezed súlyát, hangod erejét, most már
csak olyan csendet adj, amelyben hallik üzeneted,
adj ajkamra édes szavakat, dicsérlek én sülve, főve,
de addig még néhány napot elnapozgatnék, Uram,
ha hagysz, dudvavert udvarom szegletkövének dőlve.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: