Tizennyolc éves voltam. Az egyetemre nem vettek fel, de ígéretes eredményeim elismeréséül – jó tanuló, jó sportoló! – az egyesület intézett egy sportállást, ahova hetente kétszer be kellett járnom dolgozni. Tanulni sosem árt, fiam, mondta anyám. Ebben igaza volt, semmit sem tudtam az életről és nem is sokat értettem belőle. 1980 – at írtunk.
A szocialista hősről elnevezett termelőszövetkezet melléküzemága, a technológiai szerelési üzem – jelentsen e különleges megfogalmazás bármit is – , messze a város határán kívül esett, távol a központtól. Darvasi Béla igazgatónak azonban soha nem kellett attól tartania, hogy váratlan ellenőrzést kap, a téesz elnöke szerette előre bejelenteni a látogatását, „édesbélám, jövök”, mormolta olyankor szétdohányzott, borízű hangon a kagylóba, s évente egyszer vagy kétszer ki is látogatott az üzembe. (Fakópiros nyakkendője a Vörös Október Ruhagyár rosszul szabott konfekcióöltönyén lengedezett.) Olyankor Darvasi mind a négy brigádot a terepre vezényelte, hogy lázas munka fogadja Muhi Elemért. Filozófiája szerint – és ennek gyakran adott hangot kisebb és nagyobb társaságban egyaránt – , ahhoz, hogy elhigyjék nekünk, hogy dolgozunk, elvtársak, vagy nagyon hangos tevékenységet kell folytatnunk, vagy nagyon össze kell koszolnunk magunkat!
Az elnökmentes hétköznapokon azonban mindössze egy brigád tevékenykedett az aktuális munkaterületen, a másik három saját zsebre, pontosabban saját – és Darvasi zsebére fusizott. Ezen a teljesen átlagosnak mondható héten Karakó Pistáék végezték a termelőszövetkezet számára bizonylatolható munkát, hegesztettek, vágtak, fúrtak, fűrészeltek egész nap.
A másik három brigád ez idő alatt Pogácsa brigádvezető víkendházát csinosítgatta Törökbálinton, – az előző héten sikerült Darvasi házának a tetőcseréjét befejezni – , a melléküzemág által megvásárolt, és a korábban méretre vágott aluprofilokat illesztették a helyükre, szabályos popszegecseléssel adva meg a fémszerkezet és a munka ritmusát. A jelenléti íveket mindig utólag, a fizetésnap közeledtével töltötték ki a brigádok, Darvasi ellenjegyzésével. A negyven munkaórának mindenképpen meg kellett lennie a végelszámolásnál. A brigádvezetők – Valika, a mindenes, és mindenre kapható titkárnő segítségével – a munkanaplókat is élénk fantáziával vezették, vigyázva, hogy a norma véletlenül se menjen 104% fölé, mert akkor fölemelik.
A készülő gyár szabadtéri raktárához tervezett térbetonozás anyagszükségletébe és költségvetésébe Darvasi Béla jó előre belekalkulálta a hozzá maszekban beérkezett igényeket, hogy a zsebbe megkereshető pénzeket is biztosítsa a dolgozók és a maga számára. Ezeket a külső munkákat ő kutatta fel és tárgyalta le. Sikereiről mindig beszámolt a fiúknak, s a titkot is elárulta: kétféle döntéshozó létezik, az egyikkel nagyon sok sört kell meginni, a másiknak sok pénzt kell tenni a zsebébe és megvan az üzlet! Napközbeni részegségét így munkahelyi ártalomnak tekinthette, a közösségért hozott áldozatnak.
– A jó vezető feladata elvtársak, hogy mindig megtalálja a helyes utat és a megoldást! – mondta olyankor.
Hogy a sofőrök és anyagbeszerzők se járjanak rosszabbul, mint a lelkesen fusizó kollégák, – bár a téesz által bérelt billentős Kamaz sokszor egész nap egyhelyben állt – , a leleményes Rozs Laci hosszú hónapok alatt tökélyre fejlesztett és jól begyakorolt mozdulattal kicserélte a fordulatszám mérő óra és a sebességmérő spirálját, így a teherautó akár napi kétszáz kilométert is megtett egyhelyben állva. Az útnyilvántartást Darvasi – mélyeket slukkolva füstszűrőtlen cigarettájából – elégedett mosollyal szignózta.
Brukner Öcsi, engedéllyel volt távol, mégis egész nap a telephelyen tevékenykedett, a nemrég vásárolt metálkék Buick matuzsálemet szerelte, pihenésképpen pedig a bőr üléseket kenegette, ápolta, illatosította. Elmondása szerint egy ekkora autónak mindig készen kell állnia arra, hogy a hátsó ülésén basszanak. A többiek elismeréssel adóztak az amerikai csodának, s az egészen más álmokat dédelgető Pintér Petin kívül szinte mindenki odaképzelte magát a puha hátsó ülésre egy, vagy a merészebbek több nővel is.
Történt egyszer, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag homokszem került a jól működő gépezetbe.
Valaki megrágalmazhatta Darvasi Bélát.
A termelőszövetkezet elnöksége úgy értesült, hogy miközben harmincnégy dolgozó írja alá a jelenléti ívet, sosem dolgozik nyolc, vagy kilenc embernél több a telephelyen. A készülő gyárüzem megrendelői sem elégedettek a határidők betartásával, az örökös magyarázkodással és mentegetőzéssel. Muhi Elemér azonnali, másnap reggelre tervezett személyes látogatást és szigorú vizsgálatot ígért. Valika a hírre a közeli közértbe szaladt, hogy legalább ásványvíz legyen az üzemcsarnokban a hevenyészve megterített elnöki asztalon. Mégse mondjon beszédet az elnök elvtárs egy üres asztal mögül!
Az elnök érkezése nem tartozott a várva várt események közé, félbe kellett szakítani az összes magánépítkezést, nem halad így a munka, panaszkodtak Darvasinak a munkások, közelegnek az esős őszi napok, be kellene fejezni gyorsan mindent! Az üzemvezető azonban ragaszkodott ahhoz, hogy reggel , a fontos látogatás napján nyolc órakor mindenki jelenjen meg a munkahelyén.
A hatalmas üzemcsarnokban szerszámos ládákon, sámlikon és hokedlikon foglaltak helyet a dolgozók az elnöki asztallal szemben, amely mögött a félig kész futószalag és gyártósor biztosította a hátteret. A fiúk többsége egykedvűen kávézott cigarettázott, habár az üzem szabályzata szigorúan tiltotta a dohányzást.
Muhi Elemér frissen borotváltan szállt ki a fekete Volgából, helyettesei, Szunter és Urbancsek elvtársak – a keresztnevüket senki nem tudta – ugyanolyan nyakkendőt viseltek, mint a főnökük.
Darvasi Béla túlzott szívélyességgel és pálinkával fogadta az illusztris vendégeket, szűk irodájában alig fértek el négyen.
A beszédek sorát az elöljáró nyitotta meg. A kopolit üvegen beszűrődő őszi fény sárgásan játszott a homlokán gyöngyöző apró izzadtságcseppeken. Gyors és kemény szónoklatot tartott, amelyben ostorozta a nem kellő hatékonyságot, a határidő újabb csúszását, a munkafegyelem állítólagos hanyatlását. Mindenki tudta, miről beszél. De szónoki képességei – nemcsak igen erős tájszólása miatt – messze elmaradtak az őt követő Darvasi Béláétól.
Kedves Elvtársak! – kezdte mondandóját az üzemvezető. – Itt kérem, épül egy gyár, és ezt senki nem tagadhatja, senki nem vitathatja! – itt hatásszünetet tartott, és egy teátrálisan széles gesztussal a háta mögé mutatott.
– Csak körbe kell néznünk. Egy munka minőségét nem minden esetben határozhatja meg a határidő, csak maga az idő! Elég, ha Michelangelóra gondolunk. (Ennél a pontnál, zavart fészkelődés támadt a hallgatóság köreiben). – Mi a jövőnek dolgozunk, kérem tisztelettel. Amikor készen lesz, akkor lesz készen, hibátlanul és tökéletesen. Ebben hiszünk és ebben bízunk és ehhez kérjük elnök elvtárs támogatását is. A határidő és a sebesség, ugye relatív dolgok, ki így, ki úgy fogalmaz. Van például, aki azt mondja, hogy az ott egy cső! – a szónok itt megállt és az elnöki asztaltól balra nagy kötegben álló csődarabokra mutatott. – Van, aki pedig fennhangon hirdeti, hogy ez nem más, mint a körülbádogozott levegő.
Senki nem mert a másikra nézni, többen küszködtek visszafojtott nevetésükkel, Darvasi Béla diadalittasan ült vissza a helyére. Muhi Elemér meglepett arccal köszönte meg a részvételt, további lelkes munkára biztatva a brigádokat. A fekete Volga sietősen kanyarodott a poros útra, az üzemben pedig folytatódott a munka. Valika gyorsan kiállította a szállítólevelet, Balatonra kellett festéket vinni, valamelyik híres pártfunkcionárius nyaralójába. Három brigád azonnal útnak is indult, hogy még valamit megmentsen az elpazarolt napból.
Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
