Ocsovai Ferenc: Emlékszem, tizenhétben

Velence (Zámbó Illés felvétele)


Emlékszem, milyen volt még tizenhétben
egyetemistaként a varázslatos Velencében,
mikor rácsodálkoztam a hullámok fodrára,
és ifjú, ábrándos szemeket meresztettem
az égszínkék tenger színén úszó palotákra,
amelyek ezernyi ablakukkal, mint Argosz
vagy egy színház közönsége bámultak rám,
én pedig szelíden figyeltem, hogy kel át
a pöfögő vaporettó a széles csatornán,
miközben sebes hegedűjével andalított
mindenütt Antonio mester, a vörös pap;
a San Marco előtt, a kikötőben, amíg
a sötét gondolákról csillant meg a nap,
amikor pedig a szigetek, utcák és hidak
boldog, titkos labirintusát kócosan jártam
és minden sarkon egy karneváli maszkot,
csinos galériát vagy antikváriumot láttam:
olyankor lecsúszott egy könnyű prosecco
vagy spritz, miközben a Margheritát ettem.
 
Csak faltam kíváncsian az életet: francia,
örmény, görög, spanyol lányba szerettem,
akikkel láttam Veronában az erkélyt,
Milánóban meg Az utolsó vacsorát;
Triesztben a Miramarét, Firenzében
a dómot, Vicenzában a Villa Rotondát,
amíg csak ábrándoztunk arról, a jövő
hogyan épül föl majd e sok tudásból;
a mulatság közben pedig nem is vettük
észre a lassan tenyésző őserdőt a fáktól,
mert Tatyána például ukrán volt, Nyikita
orosz, és ezzel nem is volt semmi gond –
senki sem gondolta volna, hogy azon
fogunk görcsölni, vajon a keleti front
éppen merre húzódik és melyik ország
most melyiknek a légterét sértette meg:
nem szorongtak és feszengtek a tömegek,
hogy nyugatabbra el mikor meneküljenek,
és nem arra kellett minden nap ébredni,
hogy majdnem-háború van már megint;
nem hittünk el minden rikoltó riadalmat,
amit egyik-másik aljas bértollnok pénz,
néző és kattintásszám reményében leírt,
mert tudtuk még (vagy tudni véltük),
hogy mi az igaz és nem kocsmai viták
zajlottak egy szilikon-valóságban, ahol
a tények helyett csatáznak a narratívák,
míg a fotel melegéből úgy hiszi az ember,
most tét nélkül elmondhatja, amit gondol;
ám miközben sértődött, okoskodó szakértőt
játszik: nem látja, le mennyi szépet rombol,
ha dühösen verve az asztalt, kést, üveget
és poharat dobálva magyarázza el neked,
hogy ide ,,‘48-ban és ‘56-ban is valójában
ukránok jöttek be”, nem az orosz hadsereg;
hogy valójában ,,nincs is ilyen nép”, hanem
még a kozákok is hoholnak gúnyolták őket,
hogy ez ilyen senkiföldje, amit különben is ,,fel
kéne darabolni, össze kéne zúzni, szét kéne tépni,
össze kéne törni, mert a magyarral hogy bánnak”;
csak röpködnek, akár a kisiskolás papírrepülők,
mindenfelé a gyűlölködő féligazságok és vádak,
mígnem teletölti az elmét és fekélyes gyomorrá
teszi a lelket e bizonytalan kínok gödörmételye;
a távoli múlt ködén át a fülembe csendül mégis
a Traviata s a gyönyörű, haldokló Violetta éneke,
bár hallom, hogy a papírrepülők egyre nagyobbra
nőnek s immár vadászgépekként zúgnak az égen.
Csak ne jöjjenek többé ide. Csak legyen megint
minden úgy, ahogy volt emlékszem, tizenhétben.