Farkas László: Lila

Lent üldögélt a tóparton, egy padon, közel a vízhez. Az utóbbi időben rászokott erre a helyre. Itt csend volt és nyugalom, most még legalábbis. A nyugodni készülő tavaszi nap vörös árnyalatúra festette a szélcsendben mozdulatlan vízfelszínt. Nem volt semmi mozgás, mintha megdermedt volna a táj. Talán a kissé hűvös időnek köszönhetően, de senki nem járt errefelé. A távoli vonatfütty tétován visszaverődött a vízfelszínről, de csak halkan, alig hallhatóan, mintha ő sem akarná megtörni a környékre fátyolként rálibbenő békességet.

Ebből a kívülről melankolikusnak tűnő, de belülről forrongó zsibbadásból hirtelen egy vékonyka gyerekhang zökkentette ki:

– Egyedül érzed magad?

Nyolcéves forma kislány állt előtte, az időjáráshoz képest meglehetősen lengén öltözve. Vékonyka nadrágjának meghatározhatatlan mintái a szivárvány minden színében pompáztak. Felül csak egy hófehér póló és egy piros kapucnis kék felső volt rajta. Nagy, barna szemeivel kíváncsian nézett rá, mint akinek bőven van ideje kivárni a választ.

– Nem, nem érzem magam egyedül. Szia! – felelte az első meghökkenés után, amit a gyerek hirtelen megjelenése váltott ki belőle a váratlanul jött személyeskedő kérdéssel együtt.

– Érdekes, pedig pont olyannak tűnsz – felelt a lány, tudomást sem véve a köszönésről – Akkor valami bajod van? – faggatózott tovább, mint aki mindenáron beszélgetést akar kezdeményezni valami meghatározhatatlan okból kifolyólag.

– Nem, semmi bajom nincs. De, ha lenne is, akkor sem egy magadfajta kislánnyal beszélném meg – válaszolta némi felsőbbrendű éllel, tehernek érezve a kislány érdeklődését – Hol vannak a szüleid? Elvesztél? – kérdezett vissza, próbálván átvenni a kezdeményezést, ha már egyszer belement a beszélgetésbe, bár továbbra is jobb szeretett volna egyedül lenni.

– Ne haragudj, de kettőnk közül szerintem inkább te vagy az, aki elveszett – mondta komoly arccal a lány, miközben a hangszínén nem lehetett nem észrevenni a pimasz élt.

– Nocsak! Mondja ezt pont egy egyedül kószáló nyolcéves gyerek! – nevette el magát, miközben a környéket kezdte fürkészni valami felnőtt után, aki esetleg a cserfes fruska kísérője lehetett, de a part teljesen néptelennek bizonyult.

– Nem vagyok egyedül. Én nem! És különben is, mit tudsz te az én koromról? – húzta össze a szemöldökét morcosan a lány, mint aki éppen készül megsértődni egy ártatlannak tűnő kijelentésen.

– Egyszerű. Látom. Vagy már esetleg kilenc is vagy? – kérdezte mosolyogva a gyereket, magában mulatva annak erőltetettnek tűnő komolyságán.

– Látod? – vágott vissza az egyből éles hangon, a morcos arckifejezést most csúfondárosra cserélve – És arra még sosem gondoltál, hogy esetleg megcsal a szemed? Szerintem csak nézel, de nem látsz. Ha látnál, akkor nem kellene azzal a zűrzavarral küzdened a fejedben! – mondta most már villámló szemekkel egy olyan tanár hangsúlyával, aki számon kéri a diákon az elmaradt leckét.

Most hökkent meg igazán. Ezek a mondatok tényleg nem egy nyolcéves szájába valók. Jobban szemügyre vette hívatlan beszélgető partnerét, de most is csak egy kislányt látott maga előtt. Minek is kéne hinnie, ha nem a szemének? Sehogy sem tudta összepárosítani a látványt a hallottakkal. Az zavarta leginkább, hogy ez az akárhány éves tökmag mintha a fejébe látott volna. Kétségei kérdések özönét szabadították fel benne, átmenetileg nem törődve a hívatlan kérdezősködő életkorával.

– Mégis, milyen zűrzavarról beszélsz? Hogyan függene az össze a látással, ha esetleg tényleg létezne? Tényleg nincs veled senki? Mit csinálsz itt? – ömlesztette a lányra őket, maga is tisztában lévén azok minden logikát nélkülöző sorozatával.

– Nem spórolsz a kérdésekkel, az biztos – mosolyodott el a kislány – Bár nem épp a megfelelő kérdéseket teszed fel. Az a zűrzavar, ami olyan erőteljesen átüt a pirosodon. Ha látnál is, akkor tudnád, hogy mivel lehetne elcsitítani. Tényleg nincs. Itt pedig éppen veled beszélgetek, pontosabban az ostoba kérdéseidre próbálok értelmes választ adni – hadarta el egy szuszra a gyerek gúnyosan, lényegében mindenre felelve, aztán csak beletörődően nézett, mint aki tisztában van vele, hogy ezzel csak újabb kérdések folyamát indítja el, függetlenül attól, hogy az egész kérdezősködést ő kezdte.

Ezzel a válaszözönnel már tényleg nem tudott mit kezdeni. Egyrészt tényleg inkább egy nyolcvanévestől, és nem egy nyolcévestől várna hasonló mondatokat, másrészt már végképp nem értette, amit hallott. Felmerült benne, hogy valami nincs rendben abban az éppen pimasz fintort vágó fejben, de végül ezt a kósza gondolatot elhessegette, nem találván rá elég bizonyítékot saját kétségein kívül.

– Jó, rendben – most már egyenrangú partnerként kezelte beszélgetőtársát, eltekintve annak látható korától – Milyen piroson is üt át az az általad látott zűrzavar? – kérdezett rá a legzavarbaejtőbb dologra, egyelőre félretéve a gyerek személyére vonatkozó információk begyűjtését.

– A te pirosodon. Piros vagy, nagyon érdekes piros. Tetőtől talpig. Eltekintve ettől a tenyérnyi folttól – mutatott láthatóan maszatos ujjával a mellkasa közepére – az kék. Ahogy lennie kell.

– Piros meg kék? – végignézett magán, de a nadrágja, a kabátja, de még a cipője is fekete volt – Ez fekete! – mutatott magára értetlenül – minden egyes darab.

– Te most tényleg azt hiszed, hogy nem látom milyen ruhában vagy? Képzeld, tudom, hogy az fekete – felelt a kislány olyan hangsúllyal, amit normális esetben már egy csúfolódóan kinyújtott nyelvnek kellett volna követnie – Te vagy a piros! Mit nem értesz ezen?

Óvatosan megfogta a saját arcát, nem lázas-e esetleg és amiatt látja pirosnak a gyerek. Nem érzett semmi rendkívülit. Sóhajtva felállt, és a gyerek kíváncsi tekintetétől kísérve a vízhez lépett. Lehajolt, egy ideig tanulmányozta a tükörképét, majd miután semmi különöset nem vélt felfedezni magán visszaült a padra.

– Na, jó, szabad a gazda – szólalt meg újra tanácstalanul – Ez most valami vicc, aminek értenem kellene a poénját? Én olyannak látom magam, mint bármikor máskor. Mesélj erről a pirosról! Amúgy nem szeretem a piros színt. – fűzte hozzá, mert tényleg nem tartozott a kedvencei közé.

– Meséljek? Nem a felnőttnek kellene a gyereknek mesélni? – kérdezte gúnyosan a lány, mintegy célozva a nemrég elhangzott életkort firtató vitára – Ám legyen. Ahogy mondtam, piros vagy. Érdekes piros. Nem élénk, hanem inkább olyan sötétpiros. – mondta ezt úgy, hogy közben többször is végigmérte tetőtől talpig, majd szeme megállapodott a mellkasán.  – A kék benned viszont élénk, rikító – a gyerek itt felnézett, és amaz értetlenkedő tekintetét látva fújt egyet – Huh. Akkor kezdjük az elején. – vágott bele oktató hangnemben, ami szöges ellentétben állt a vékonyka gyerekhanggal – Mindenkinek van színe, és én látom is. Mások is látják. Kevesen vannak, de látják. Valaki lehet piros vagy kék, hozzá pedig egy kisebb vagy nagyobb ellenkező színű folt. – itt kicsit megállt, majd elgondolkozva folytatta – És lehet szürke is, sajnos. Nagyon sok a szürke, túlságosan sok – biggyesztette le szomorúan a száját.

– És mi határozza meg, hogy valaki piros vagy kék? – kérdezte egyre inkább feltámadó érdeklődéssel az éppen levegőt vevő gyereket – Azért vagyok piros, mert férfi vagyok? – maga sem tudta, hogy ez utóbbi következtetést honnan is szedte, bár úgy látszik nem tévedett nagyot.

– Nem egészen, bár az általános ez, de nem törvényszerű. – láthatóan meghökkent a lány ezen az egyszerű kérdésen, mint aki nem számított ilyen irányú eltérésre, de aztán folytatta ennek megfelelően – Lehetsz férfi létedre kék is, ahogy nő is lehet piros. Tulajdonképpen nem is ez a lényeg.

– Nem ez a lényeg? Akkor mi? Nem erről beszéltél eddig? – adta az értetlent, nem minden alap nélkül.

A kislány végignézett rajta olyan arckifejezéssel, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a mondanivalója túl bonyolult, vagy a hallgatója nem áll épp a helyzet magaslatán az értelmi képességeket tekintve. Kissé előre hajolt, és a maszatos mutatóujját felemelve, mint egy professzor folytatta.

– A lényeg az a másik színű folt. Aki eljut odáig, hogy az megjelenik rajta, na, az olyan lesz, mint te. Kereső. – itt leengedte az ujját, hátra tette a kezeit és kihúzta magát, mint aki mindent elmondván befejezte az előadását, bár tisztában van vele, hogy a hallgatósága nem igazán bírta követni, amit az érkező kérdés egyből igazolt is.

– Kereső? Mit kereső? – nyújtotta amaz az utolsó ő betűt továbbra is értetlenül.

– Őszintén szólva, többet néztem ki belőled – sóhajtott újra a lány elégedetlenül – Azt hittem ennyiből már rájössz, és nem nekem kell elmagyaráznom, miért is kínlódsz annyi ideje azokkal a kavargó dolgokkal ott belül.

– Na, egyre kíváncsibb leszek – mosolyodott el újra – tényleg nem gondoltam volna, hogy egy gyerek fejti meg nekem a világ dolgait. – miután kimondta már rájött, hogy ezt nem kellett volna.

– Még most is itt tartasz? – nézett rá megrovóan a lány – nem az útmutatás számít neked, hanem az, hogy honnan származik? – vett egy lélegzetnyi szünetet, mintha választ várna, de aztán folytatta – Még akár igazad is lehetne, ha mindezt nem az előítéleteidre alapoznád. De megnyugtatlak, nem fogom megoldani a problémáidat. Segítek annyit, hogy elindulhass egy úton. Amit aztán találsz, az már attól függ, hogyan és mit keresel.

Rosszul érintette ez a kioktató hangnem, főleg annak fényében, hogy továbbra sem igazán értette a lány által elmondottakat, további frusztrációt okozva azzal, hogy mindez egy gyerek részéről történik.

– Már megint ez a keresés! Ha olyan okos vagy elmondanád, mit is keresek valójában? – kérdezte a lányt, az előbbiekből kifolyólag némi éllel a hangjában.

– Mire lenne jó, ha elmondanám? Akkor megtalálnád? – kérdezett vissza amaz kikerekedett szemekkel.

– Nem, nem hiszem – felelte elbizonytalanodva, miközben a lány által mondottakon járt az esze.

– Na, ugye! – nevette el magát a kislány, aztán újra komoly arccal folytatta – azért segítek. Mondtam, hogy piros vagy, és ott rikít rajtad egy kék folt, ami meghatározza a keresésedet, hiányérzetet szül benned. A baj csak az, hogy még nem annak kéne irányítania. Amíg nem tudod, hogy piros vagy, hiába is keresed a kéket! – magyarázta pont úgy, mintha ő lenne a felnőtt és a másik a gyerek.

– Hiszen tudom, hogy piros vagyok. Pont most mondtad el! – hökkent meg kissé, újra elveszítve a fonalat.

– Elmondtam, és te esetleg elhitted. – vágott vissza egyből a lány – Ez még nem jelenti azt, hogy tudod is. Amíg nem jössz rá magadtól, nem tapasztalod meg, addig nem tudod!

Kezdte úgy érezni, hogy esetleg érti a gyerek szavait, így most már kicsit több önbizalommal összegezte az elhangzottakat.

– Aha. Szóval én keresek valakit, aki olyan kék, mint rajtam a folt, és olyan piros a foltja, mint az én színem. Jól értem? – kérdezett némi bíztatást várva, majd egyből szaporította is a kérdések számát – És ő passzol majd hozzám? Te most a szerelemről beszélsz?

– Ugyan már, ne legyél ilyen ostoba! – fakadt ki a lány – a szerelem csak egy érzelem, semmi több. Jön és megy. Lehetsz te fülig szerelmes, hiheted azt, hogy megtaláltad az életed párját, ez a hiányérzet akkor is megmarad. Ez nem érzelmi, és főleg nem testi dolog. – tette újra bonyolulttá a témát a gyerek, mikor már pont úgy érezte, hogy érti.

Meghökkenve nézett a kislányra, aki éppen a szerelem testi dolgairól beszélt, de aztán túltette magát rajta. Nem ez volt a legfurcsább dolog, ami elhagyta a száját.

– Most már végképp nem értelek – felelte, és ez az arcára is kiült – ahelyett, hogy segítenél, teljesen összezavarsz. Jó, keresem a kéket. Nem szerelem, hanem valami más, amiről gőzöm nincs, hogy micsoda. De mi ezzel a baj?

A lány arcán csalódottság suhant át ekkora értetlenség láttán. Végül már két mutatóujját is a magasba emelte a nagyobb nyomaték kedvéért, hátha így több sikert ér el.

– Mondtam már. Tudd meg, hogy piros vagy! Amíg nem teljes a fél, hogy lehetne teljes az egész? Semmi értelme addig a kéket keresni, amíg a piros sincs meg! Ha ez sikerül, akkor lesz esélyed a kéket is megtalálni. Nem sok, de lesz. Szerencse is kell hozzá. Lehet, hogy már eddig is többször elmentél mellette és lehet, hogy sohasem fogsz vele találkozni. Tudod, a szürkék! Vannak, akik alapból olyanok, sosem váltak pirossá vagy kékké. És vannak, akik a keresésbe szürkültek bele. Vagy a saját színüket nem találták, vagy a másikat. De, ha az első megvan, legalább lesz esélyed a másodikra. Amíg az nincs, addig biztosan nem. Szóval ennyi, a többi már a te dolgod. – azzal a kislány lesütötte a szemét, mint aki végképp befejezte a mondanivalóját. Most nem kiegyenesedett, hanem inkább meggörnyedt kicsit, mint akiből minden erőt kivett valami fárasztó tevékenység.

Pár pillanatig nézte az elnémuló lányt, aztán felállt, és újból a vízhez ment. Letérdelt, úgy tanulmányozta magát újra a víztükörben, miközben hátra sem nézve megszólalt:

– Rendben. Megismerem a pirosamat. Aztán esetleg megtalálom a megfelelő kéket. Mi lesz akkor, ha ez bekövetkezik? Erre válaszolj! Meg arra is, hogy ki is vagy te valójában, ha nem egy eltévedt gyerek!

Várt, de nem kapott választ. Megfordult, de sehol nem látott senkit, üres volt az egész környék. A pad előtti homokban is csak a saját lábnyomait látta, semmi mást. Újra leült a padra, döbbenten, tanácstalanul. Többször átrágta magában, amiket hallott, a lány kilétével már nem is volt ereje foglalkozni. Ráesteledett. Kóválygó fejjel elindult vissza a város felé. Most éppen nagyobb volt benne a zűrzavar, mint valaha, a megnyugvás messze elkerülte, köszönhetően főként a gyereknek. De keresni kell, az biztos. Az az egy biztos.

Egy kirakat előtt megállt. Hosszan, meredten bámulta a tükörképét, miközben továbbra is a lány által elmondottakat emésztgette. Lassan kezdte úgy érezni, hogy érti, vagy legalábbis közelít hozzá. Végül mégis megadóan legyintett, és tovább indult. A szeme sarkából egy pillanatra mintha valami pirosat látott volna, aztán el is tűnt. Nem tudta, hogy előrébb jutott-e valamivel, vagy csak egy elhaladó autó hátsó lámpája tükröződött az üvegen…

Farkas László legutóbb a Szöveten:

Farkas László: Sorközök