Balaton László: Az utolsó vacsora (Lk 22,7-13)
Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
Iván bácsinak a sufniból alakítottak ki egy apró lakrészt. A háznak – ha nevezhetjük annak – egy ablaka volt, a tetőről az esővíz egy régi boroshordóba folyt. Az egyetlen ablak párkányán két cserép vöröslött, körülöttük színes üvegdarabok csillogtak. A szilánkokból jutott a falra is, a fehér vakolatra. Az öreg üstököst mintázott a sörösüvegek, vázák, üvegtéglák darabjaiból. A fal alját rézgáliccal kevert mésszel kékre festette. Énekes Iván szépen berendezkedett a melléképületben.
A városszerte megbecsült sebész családja hét éve fogadta be, vette magához Iván bácsit. Az öreg már korábban is sokat segített a ház körül, füvet nyírt, gondozta a kertet. Mikor a felesége meghalt, egyedül maradt. Schneiderék nemes gesztust tettek, felajánlották Énekes Ivánnak, hogy költözzék hozzájuk.
Iván bácsi örömmel csatlakozott a családhoz mint kertész, takarító és pótnagypapa. Ha kellett, akkor gyomlált, porszívózott, ablakot pucolt, tanult a gyerekekkel, és ha az orvos házaspár színházba vagy hangversenyre ment, vigyázott a két kisfiúra. Megbecsült tagja lett a családnak. Eleinte hívták, hogy töltse velük az estéket, vacsorázzon velük, de Énekes Iván szívesebben maradt egyedül a késői órákban. A régi fotóalbumokat lapozgatta, olvasott, imádkozott.
Azon a bizonyos napon csatornafelújítás kezdődött az utcában, és ezzel logikus párhuzamban: vízszünet. A vízmű lajtos kocsit állított le néhány méterre Schneideréktől. Énekes Iván két tízliteres műanyag kanisztert készült megtölteni (a rododendronjait és a magaságyasait akarta megöntözni), mikor két egyszerűen öltözött, szakállas férfi állt meg mellette. Miután végzett, lassan elindult a ház felé, a súlyos teher megnyújtotta a karjait. A férfiak a kapuig követték.
– Jó napot, segíthetek?
– Jó napot, ennek a háznak a gazdáját keressük.
Balaton László legutóbb a Szöveten:
