Vasagyi Mária: Egy-kétpercesek /2/

Vasagyi Mária és Fekete J. József (A zEtna fényképtárából)

Zombor, 1944. A merev arcú partizánlányok körülülik az asztalt. Mamó behozza a kékmázas nagylábast, fölig tele barátfülével. Két kézzel markolnak bele, mind fölfalják, nekem nem jut. Valójában engem észre se vesznek. Aztán egymás nyakába borulnak, sírnak, ismeretlen nyelven érthetetlen mondatokat ismételnek, meg azt, hogy jaóóó, májkó mojáá. Elfújjuk a gyertyát, a síró lányok lefekszenek, soványak, elférnek a sezlonon. Reggel nyomuk sincs. Még át se értek, hallom a konyhából, a hegyről mindet lelőtték, a ladikjuk elsüllyedt. Most már a Duna gyomrában sodródnak lefelé. Kiket lőttek le? Kiket nyelt el a Duna?, visítom torkom szakadtából. Rosszul hallottad, gyermek, álom volt az a barátfüle, hiszen se liszt, se lekvár nincs a háznál, nyugtat Mamó, nem is járt itt senki…Hát akkor kié az a szalag, amit az asztal alatt találtam? És attól kezdve gyakran előfordul, hogy kéz a kézben jár előttem a két édestestvér, a káprázat és a való.

Zombor, 1949. Hosszú a sor a könyvtárban. Végre a pulthoz érek, szólalok: Anyukám nagyon szépen kéri Tolsztojtól a Háború és békét…Šta?!, rivall rám a könyvtáros néni, és az ő nyelvén folytatja, ez itt Jugoszlávia, beszélj szerbül, tanulj meg vagy mehetsz Magyarországra, daću ja tebi háború! Farkasszemet nézünk. Sokáig. Mögöttem a hosszú sor hallgat. Anyám a kapuban vár, meghoztad a könyvet?, kérdi. Nem. De azt mondta a könyvtáros néni, hogy háború lesz, mondom. Micsoda?, riad meg Anyám, már megint? Mit mondott, mikor? Hamarosan? Azt nem mondta, de talán negyven év múlva, gondolom, vagy kicsit később…És valóban. Negyven év sem telt el, és kitört a háború.

Buda, 1956. A Bartók út 2o második emeletének udvari szobája. Éjfél. A padlón csipke kesztyű, színházi látcső, kalap, körömcipő szanaszét, még érezni rajtuk az opera páholy avas szagát. Judit veri a lehangolódott zongorát, éneke fals. Juj, úgy szeretnék, pattan föl a forgószékről Judit, úgy szeretnék egy kis ramazúrit, vad zenebonát! És visszaül a kerek székre, hazádnak rendületlenül, sikkantja, és már azt se tudja, mit zongorázik, légy híve, sattara-sattara, és a szomszédok kopognak a falon, de Judit oda se neki, ó, magyar, légy híve! És másnap kitör a forradalom.
Újvidék, 1969. Király Ernő dúr-moll dallamot zongorázik, halkan dúdol mellé. Mi ütött belé? Megunta volna a dodekafóniát? Meg az ősök dáridobos muzsikáját, és most avitt áriákat dallikáz? Olvas a gondolatomban, felém fordul. Az összhang békességére vágyom, mondja, és térdet hajt előttem. Átkarolja ölem, szorosan átkarolja. Szemében ragyog a könny, mint síró fák ágain a mézga.

Újvidék, 1982. Már a csöngő gombján az ujjam, midőn hallom, hogy odabenn Milica Dungyerov, áldott emlékű Milica tanárnő Bach partitát játszik.Tíz percet gyönyörködünk, végre csönd. Csöngetek. Gyertek be, kedveseim, hallgassátok ezt az E-mollt, és a ragyogó fekete Yamaha pianinóhoz ül. Hosszúra nyúlik a koncert, fáradhatatlanok a bütykös ujjak és az elme, mi ezt a zenét hetvenvalahány éve hordozza magában, mint percet az év, hangot a csend, az igazi, a Nagy Csend. Szomorú vagyok, vallja az utolsó akkord után, nagyon bánatos és sírós, mert a mai napon halt meg az apám, és ma reggel ellopták a táskám. Benne az össz pénzem és minden irat… No de hallgassátok csak! Bach mindent meggyógyít! És mintha ott se lennénk, a Fúga művészetének első contrapunctusába kezd, és végigjátssza mind a tizenegyet és csukott szemmel a négy kánont is, és azután lehajtja fejét, mint aki elérkezett az Úr színe elé.

Zombor, 2o21. Megjött Liszt Ferenc a hangszerekkel, farmernadrágban, haja divatosan fölnyírt, mint a migránsoké, a csaja cipeli utána a kottákat. Szpasziba, hadarja neki Liszt Ferenc, meghajolnak és ismeretlen négyszögletes instrumentumokhoz ülnek a túlzsúfolt teremben. Te Hamesz! Olyan zenét te még nem hallottál! Akárha egyenesen a Mindenható szájából csobogott volna! Mondom is a végén Liszt Ferenc csajának, ne ponimány, vonogatja vállát, mondom Liszt Ferencnek, ich verstehe nicht, mondom németül, ja, ja, majd a szünet után, ha a parasztok megjönnek, majd azt hallgassátok!…Szórványvidéki népviselet, ropogósra keményített alsószoknyák karistolják a lábszárakat a szűk folyosón végigmenet. Mindjárt véget ér a szünet. Leugrik a színpadról, schau an, szól hozzám Liszt Ferenc, és széles papírszalagra festett krikszkrakszokat mutat, és magyarul mondja: nem lesz ma itt több zene, szégyen, de nem ismerem a parasztokat, bassszus, elcsesztem, nem ismertem meg az énekeiket, hogy a jófenében tudtam így elcseszni, mondja magyarul Liszt Ferenc. A publikum fölmorajlik. Psszt!, int csöndet Liszt Ferenc, halljátok?, a kisteremben valaki zongorázza a zenémet! A Csárdás Macabre!, kiált föl egy úr. Nem, dehogy az, hanem a Csárdás Obstiné, helyesbít Liszt Ferenc, hóna alá csapja a kottatekercset és eltűnik a tömegben.

Vasagyi Mária legutóbb a Szöveten: