PRÓZAIRODALOM

Szilágyi János: Tűzben égve

Máté a kertben ült, és az újságot olvasgatta, közben kávét szürcsölgetett a kora őszi napfény ragyogásában. A füvet üde harmat borította, az akác levelei még nem is kezdtek sárgulni. A szeptember, az izzó nyár után, megkönnyebbülést hozott, felszabadulást a forróság alól, és egy új ember születését, akiből az elmúlt néhány hónap szenvedése kiégette a 16 éve tartó kóros állapot minden csíráját, és úgy került ki ebből a pokoli katlanból, mint mikor a köcsögök és agyagedények kikerülnek a kemencéből, tisztán és készen.

Gondolataiban fel-feltűntek az elmúlt másfél évtized emlékfoszlányai, irracionális félelmei, melyek megkeserítették az életét, és elszívták életenergiáját. Olyan állapotba került, mintha két életet kellene élnie, egy valóságosat és egy groteszk életet, melyről tudta, hogy értelmetlen. Olyan volt ez, mintha az agy és a szív különvált volna. Az agy tudta jól, hogy ezek a félelmek ostobaságok, de a szív mindig félelmet érzett, mindig rettegett valamitől, és ha sikerült legyűrni az egyiket, akkor jött helyette valami más, amitől félni kellett. De ennek vége! Egy hosszú út során eljutott a mai napig, és kikeveredett az élet sűrű erdejéből, amelyben valaha eltévedt, és úgy tűnt, véglegesen.

Hirtelen felállt, és sétálni kezdett a kertben üdén és frissen, de ami a legfontosabb, szabadon.

Gondolataiba révedt és emlékeiben feltűnt egy szürke októberi nap még 1995-ből, mikor épp leszállt a buszról. Fárasztó, komor iskolai napon volt túl, és komótosan gyalogolt hazafelé, de valami megmagyarázhatatlan szorongás gyötörte, maga sem tudta, hogy mi ez. Gondolatait lekötötték annak a néhány perces rutinnak az eseményei, amit minden este végzett el. Nevezetesen az esti imáét. De most úgy érezte, ahogy hazaér, szeretne túl lenni ezen. Benyitott a kapun, talpa alatt a járdán nyöszörögtek a fűzfa levelek. Beérvén a házba, megpillantotta idős nagyanyját, aki ilyenkor délután eljött, hogy az előtte bekészített fával begyújtson a cserépkályhába, ne legyen hideg, mire a család többi tagja hazaér.

— Csókolom mama! – üdvözölte egyhangúan.

— Szervusz, kisfiam! –  köszöntötte viszont az idős asszony.

Közben felötlött Mátéban, hogy talán mesél majd valami érdekes történetet a háború idejéből, vagy  milyen ételeket készítettek valaha.

— Kisfiam egyél, csináltam paprikás krumplit – szólalt meg az idős asszony.

— Majd kicsit később, előtte pihenek – mondta Máté kissé idegesen.

Szíve egyre hevesebben vert, homlokán a belső feszültségtől apró verejtékcseppek jelentek meg.

Lefeküdt az ágyra és mintha csak pihentetné a szemét, imádkozni kezdett. A kezeit próbálta úgy tartani, hogy ne legyen feltűnő, mit is csinál. Többször belekezdett, de valahogy nem akart tökéletes lenni az ima. Az imához csend és tisztelet kell, ha egy autó elmegy az úton, az megzavarja az ima tisztaságát. Végül sikerült befejeznie, de maga sem értette, mitől ilyen fontos ez. Mi fog történni, ha nem jól sikerül az ima? Csak azt érezte, valami baj lesz.

Máté gondolatai visszatértek a jelenbe, a szép és szabad szeptemberbe. Visszaült a kerti székbe, és a távoli víztornyot figyelte, majd gondolatai eltévedtek a múlt sötét szövetében.

Következő tavaszra a gondok egyre csak nőttek. Máté felkelt és elindult gyakorlatra. Úgy érezte, útközben le kell tudnia a reggeli imát, mert erre ébredés után nem lett volna ideje. Ahogy az utcákat rótta, kezeit a mellkasára tette, mintha csak a vállán lógó táskát tartaná, remélve, hogy nem veszi senki észre, hogy valójában imádkozik. Néha úgy látta, egy asszony az erkélyről furán figyeli, akkor gyorsan levette kezeit, és elsietett. Az imát, nagy nehézségek közepette, befejezte.

Közeledett a templom, a templom előtt háromszor keresztet kell vetni, mert ha nem? Erre maga sem tudta a választ, csak úgy érezte, valami rossz fog történni.

A következő években, gyakran feltette magának a kérdést, mi értelme van ennek? Mi ez a ,,mánia”? Az agyával tudta, semmi értelme, és nem történik semmi, ha nem imádkozik többé, de a szíve, vagy ha úgy tetszik az idegrendszere, mást jelzett. Gyakran kitört belőle az elfojtott feszültség, ha már úgy érezte, nem bírja tovább ezt az önmagára kényszerített, nehéz ólommellényt.

Az őszi napfény lágy leheletével felszárította a kerti fa levelein lévő harmatot. Mátét egy traktor hangja zökkentette ki emlékeiből, majd a kerti asztalon lévő újságért nyúlt, de annak sárga címlapja ismét elterelte a figyelmét, és elmerült élete kútjának mélységes fekete vizében. Úgy érezte, minta egészen a pokolig merült volna a szenvedés keserű levében.

Nyár volt, perzselő június, a kertben érett a cseresznye, a virágok a színskála ezernyi árnyalatában ragyogtak. Máté felébredt, és a reggeli imádkozásba kezdett, de ez jó másfél órát tartott, mert mindig volt egy légy vagy egy autó, ami megzavarta abban, hogy tökéletesen fejezze be. Mikor végzett, kiment a konyhába hogy megreggelizzen. Bement a fürdőszobába, és szappant kent a kezére egészen a könyökéig, hogy tiszta legyen. Ez a művelet fizikai fájdalmat okozott, mert a napi 10-12 alkalommal véghezvitt mosakodástól kisebesedett a karja. A napok nehezen, magányosan teltek. Este órákig tartott mire végzett az imával, majd ébredés után ismét hosszú szenvedés következett. A feszültségtől és a keserűségtől, ami gyötörte, néha káromkodásban tört ki. Így telt ez a nehéz nyár, nehezen, vontatottan. Eddigi húsz évének legnehezebb nyarát élte.

Máté a madárcsicsergésre, mintha csak tavasz lett volna, visszatért a napsütötte kertbe. Felállt megtornáztatta elgémberedett végtagjait, majd visszaült, és olvasni kezdete az újságot. Az egyik oldalon megpillantotta egy szívgyógyszer hirdetést. Gondolataiba ismét betörtek a múlt árnyai.

Eljött Thermidor, a forróság hava, és úgy érezte, elsüllyed ő is az izzó pokolban.

Egy nyári napon, mikor jó ideje nem érezte már a kígyó szorítását, egy szörnyű gondolat éles gránitként csapódott agyának zavaros folyamába, bármennyire küzdött ellene, nem tudta kivetni magából, se jobbra sem balra.

Eszébe jutottak nagyanyja másfél évvel korábbi halálának eseményei, 84 éves korában egy vasárnapi délelőttön szívinfarktust kapott és azonnal meghalt. Néhány héttel előtte volt egy kisebb, jelentéktelen vitájuk, és most ennyi idővel később feltört benne a rémület, hogy ez a vita okozta a halálát. Homlokán jeges verejtékcseppek jelentek meg és bármennyire igyekezett küzdeni, nem tudta elhessegetni a kínzó rémképet, hogy ő a felelős. Heteken át küzdött, felhozott száz meg száz logikus érvet, hogy miért nem lehetett ő a végzet. Volt, hogy fel sem kelt, csak zakatolt az agya. Szeme előtt megjelentek jövőjének lehetséges forgatókönyvei.

Talán nem maradt más, csak a csíkos pizsama, de annál az is jobb lesz, ha lepereg élete homokja. Olyan volt belülről, mint egy angyal, de gyilkos lett belőle egy groteszk fordulattal? Ezek a rémképek gyötörték heteken át.

Idővel a nyomás enyhült, a gondolat tisztult, átmenetileg győzött a józan ész.

De nem ér még véget a pokol hava, folytatódott a szörnyű katlan-csata. Pár nappal később, az ablakpárkányon megpillantott egy paksaméta iratot, melyek édesanyjának leleteit tartalmazták, ő pedig kínzó, szorító kényszert érzett, hogy átnézze mindet az utolsó betűt is a legapróbban elemezve, nehogy valami gond legyen, ha nem veszi észre, hogy az anyjának kezelésre kell mennie. Összefogta a papírokat és bevitte a szobájába, mindet tüzetesen megnézte, de nem talált bennük semmi aggodalomra utaló jelet. Ez több órán át tartott, enni sem ment ki, csak egy pillanat alatt bekapott valamit, majd újra és újra megismételte a fárasztó procedúrát. Közben gondosan figyelt arra, nehogy összekenődjön, vagy meggyűrődjön a lap, mert ha ez megtörténik, és olvashatatlan lesz valami adat, akkor ő lesz a felelős egy esetleges betegségért, vagy a haláláért. Olyannyira kínozta ez a gondolat, hogy egészen rabjává vált. Kora reggelenként erős szívdobogásra ébredt, és bármennyire szerette volna, nem tudott visszaaludni.

Idővel, teljesen beburkolta tudatát ez a félelem, hogy ha nem figyel, és valami történik, az az ő hibája lesz. Mély depresszióba zuhant, és közben gyötörték a szörnyű lidércképek. Már úgy érezte, meghalt, és mintha lelkében egy hulla égne. Jobb lenne meghalni, mint így élni, tört fel egy fekete gondolat.

— Nem, ez nem igaz, szólalt meg a lélek!

És ő elhitte, talán ez az élet még érhet valamit.

Ahogy a föld keringett elliptikus pályáján a nap körül, úgy jelentek meg a megoldás halvány kontúrjai, majd a napok számának teltével, erősödtek karakteres tervé. Reggelente a szívdobogás enyhülni kezdett, a belső démon sötét energiái kezdetek kifogyni, és Máté minden nap egy kicsit közelebb került, hogy végleg legyűrje önmagát, a legkeményebb ellenséget, akivel valaha küzdött. A sokáig valami különös mániának tűnő, titokzatos dologról kiderült, hogy egy betegség. A tv-ből tudta meg, majd olvasott róla egy hetilapban is, elmondta neki a pszichológus, hogy ez azért van, mert nem találta meg önmagát, de a legtöbbet a saját tapasztalatain keresztül tanulta meg. Ezt a betegséget Obsessive-Compulsive-Disorder-nek hívják. Magyarul kényszerbetegség, ami sok embernek jelent problémát világszerte.

Szemei előtt megjelent egy szebb élet lehetősége. Próbálta megtalálni önmagát, ennek kedvezett, hogy közeledett az esti gimnázium utolsó éve. Egy sikeres érettségivel hatalmas lehetőségek nyílhatnak meg. Egyetem, amire olyan rég vágyott, és jó esélye volt rá, hogy sikerül is kimagaslót alkotnia történelemből, ami az egyik kedvence volt gyerekkora óta. Erőt adott neki hogy felkészüljön az utolsó évre, és legyűrje önmagát. Ez a cél lebegett a szeme előtt. Ez adta az erőt.

A kínzó gondlatokat nem tudom eltünteti egyik napról a másikra, de idővel kikopnak, ahogy az orvos is mondta, de a kényszercselekvést, meg tudom akadályozni. Ezek jártak Máté fejében. Kitűzött egy dátumot, 2011. szeptember ötödik napját, ami hétfőre esett. Az ezt megelőző hetekben számtalanszor végiggondolta, mire kell számítani. Félelemre, szívdobogásra, verejtékezésre, de ezek elmúlnak, nem valóságosak, csak eltorzult, a józan észen is túlmutató bűntudat fizikai megnyilvánulásai.

Eljött a várva vár nap, szeptember 5-e! Máté felkelt, felöltözött, félelmek gyötörték. Pont úgy történt minden, mint amire számított.

Délelőtt tíz körül volt ugyan egy nehéz pillanat, de túljutott rajta, és ahogy telt a nap, óráról órára erősebb lett. Estére már nagyszerűen érezte magát, úgy tűnt, felszabadult. Lefeküdt aludni és mély, pihentető álomba merült. Másnap reggel frissen és vidáman kelt, kinyitotta az ablakot, kiment a konyhába majd csinált magának egy tejeskávét, majd kiült a kertbe, és olvasni kezdte az újságot. Hosszú küzdelme véget ért, és óriási erők szabadultak fel benne. Olyan volt ez, mint egy újjászületés. A következő év lett élete legjobb és legeredményesebb éve. Emelt szintű érettségire jelentkezett, és a felkészülés során semmiféle szorongás nem gyötörte. Nem félt akkor sem, mikor belépett a vizsgaterembe. Minden könnyűnek, jelentéktelennek tűnt  a betegség után. Ha ezen sikerrel felülkerekedett, akkor bármi sikerülhet. A vizsga során végig higgadt maradt. Teljesítményével annyira lenyűgözte a három tanárt, hogy megkérték, mondjon magáról valamit.

Néhány hét múlva megtudta, hogy maximális pontszámot ért el, és a megye egyik legjobbja lett. Úgy érezte, a pokolból a mennyországba jutott egy röpke év alatt. Később felvették az egyetemre, és elindult, hogy megkeresse önmagát.