Nem a mi háborúnk, ezzel végződött egy levél minap. Szudánról volt szó, Nobel-békedíjról, migránsokról, bizonytalanságról, szorongásról, járványokról és arról a bizonyos távolságról, ami megvéd a kiégéstől és a tehetetlenség pokoli kínjától.
Nem mindegy, hol születünk… jegyezte meg mellettem valaki, majd halkan tette hozzá: jó, hogy itt most csend van. Még.
„Nem a mi háborúnk!” Nem, a miénk egészen más. Lassúbb, lélek-, gondolat- és szabadságölőbb. Sunyibb, alattomosabb, manipulálóbb. „Kéne még egy műtét, azt mondják a doktorok, de miből, lelkem? Nincs már földem, mind eladtam, a nyugdíjból meg nem futja” – egy éve sincs, otthon helyettesítettem, és naponta elhangzott ilyen vagy olyan formában. Ő rezignált, beletörődő, én dettó, és lassan kiégünk a tehetetlenségtől.
No persze, nem általánosítható, sem az elszegényesedés, sem a kiégés, nem mindenki él egyik napról a másikra, sem egyik hónaptól a másikig. És amikor ezt írom, óhatatlanul a sokkoló különbség jut eszembe vidék és nagyváros között. Egyik világból a másikba, palotából viskóba, pontosan így, valóságosan. A külföldre menekített vagyonoktól az éhhalálig. Ismerős? Nagyon is. Nekem is; otthon is, itt is.
Dívik a migránstéma is, de erről ne nyissunk vitát, mert értelmetlen lenne, hacsak nem akarunk a saját ki- és elvándorlásainkról beszélni, arról, hogy hányan mentek el és miért, dolgozni, tanulni, pénzt, megélhetést keresni, vagy csak egyszerűen azért, mert máshol tágasabb a tér és nem fullad a mindent átható korrupcióba, kiszolgáltatottságba, megalkuvásba, beletörődésbe, a „volt jobb, lesz rosszabb is” keserű humorába. És ha afrikai orvoslásaim mottója a „csak a humorérzékem ne hagyjon el!”, ez otthon már nem fog menni, ez a legnagyobb különbség az ott és itt között, mert az „ott” már az én otthonom, az én háborúm, az én tehetetlenségem…
Turóczi Ildikó sorozatának előbbi része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?