Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (4.) (Részletek egy készülő regényből)

Wartenista reneszánsz

Az utóbbi jó félévem abból állt, hogy próbáltam elfelejteni a látottakat és hallottakat. Nem akartam tudomást venni a végső ütközetről, ami lehet, hogy nem is ennek a különleges eszmének lesz a bukása, amelyet wartenizmusnak neveznek, hanem lehet, hogy megalakulásának pillanatában fog kibontakozni. Talán egy polgárháború fog kialakulni valamikor a történelem folyamán, hiszen láttuk, hogy nem egészen világos, vajon Oszta technokrata utópiája és Akrónia dekadens, zsarnoki káosza talán egy és ugyanazon helyet jelölik-e. Az is lehet, hogy csak maga az ideológia, nem pedig annak fizikailag kialakuló állama lesz az, amely végül meghasad.

Ugyanúgy bejártam az egyetemi előadásokra az ösztöndíjért és szerkesztettem híreket zsebpénzért, miközben próbáltam minden további kíváncsiságomat, kételyemet és tudás iránti szomjamat kíméletlenül elnyomni. Nem akartam elhinni, hogy abba fog torkollni ez az ábrándozó várakozás és ez a sok-sok terv, amit láttam; hogy már minden előre elrendeltetett, és előbb-utóbb eltorzul az eszme visszafordíthatatlanul. Lelkem ismeretlen, megmagyarázhatatlan mélységeiben valahogy idealista maradtam. Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim inkább arra engedtek következtetni, hogy minden áramlik és változik, és, hogy talán nem csak azért láttuk a jövőt, hogy felkészüljünk rá, hanem azért is, hogy ez a segítségünkre legyen.

A látomásoknak hála ugyanis tudjuk, hogy mitől óvakodjunk, mit kerüljünk el, vagy csináljunk máshogy most, amikor még a kezdeti szakaszban vagyunk. Ráadásul éppen az a lényege az egésznek, hogy végül soha nem érjük el azt a pontot, amelyre várunk: soha nem jutunk el a tökéletesedés áhított legfelsőbb fokához, hanem csak közelítünk ehhez a szürreális világkorszakhoz, amelyben talán a gondolatnak és az asszociációknak különös teremtőereje van. Minél tovább hallgattam a filológiai szemináriumokat és fenomenológiai előadásokat, annál inkább beláttam, hogy talán nem csak hagymázas hazugság ez az egész, hanem egy olyan veszélyes üzemanyaga az emberi nemnek, amely, ha megfelelő mederbe terelik, elképesztő teljesítményekre képes. Mindössze valamiféle egyensúlyt kell vinni a rendszerbe, amely megakadályozza a kataklizmát, a félreértések és a vadhajtások létrejöttét.

Magam sem tudom, hogyan, de közönyös ellenállásom és erőszakos amnéziám szépen lassan átfordult ötletelésbe, mérlegelésbe, és már az előadások alatt is arról írtam jegyzeteket, hogy miként reformáljam meg és tegyem valahogy jobbá azt a világot, amit készen kaptam. Megelégeltem, hogy csak tanulmányozom mások szövegeit és gondolatait. Rádöbbentem, hogy túl közel kerültem a wartenistákhoz ahhoz, hogy elutasítsam és megtagadjam a létezésüket, és a legjobb, amit tehetek, ha igyekszem valahogy kijavítani azokat a végzetes hibákat, amelyeket Eutardus mester, F. Danubius és a többi teoretikus elkövetett. Próbáltam emberarcúbbá, valóságosabbá tenni az ideológiát úgy, hogy közben ne rántsam le a fellegekből a földre, amellyel megölném a lényegét – inkább próbáltam konszenzust kialakítani és szintetizálni a különféle véleményeket, mielőtt azok megszületnének és egymásnak feszülnének.

Tudtam, hogy a felszín alatt valahol már tűzforró a talaj, hogy a magok már ott fészkelnek jó néhány gondolkodó és önkéntes filozófus fejében, és valami láthatatlan energia tereli őket egymás felé. Tudtam, hogy jó néhányunk rábukkant már hiteles- vagy apokrif wartenista kötetekre, és sokat töprengtem az utóbbi időben (kissé megfeledkezve egyetemi és szerkesztői kötelességeimről is), hogy miként találhatnék rá ezekre az emberekre. Hiszen a wartenizmus egyik fő problémája az lesz majd, hogy spontán jön létre, mintegy koordinálatlan módon, de ha szervezett keretek között alakítjuk ki együttesen; ha lefektetjük a szabályokat egy hivatalos kódexben, akkor nem egyéni interpretációk fognak születni, és nem egy százfejű szörnyeteggé válik iskolánk száz különböző gondolattal, hanem lesz egy olyan szilárd alapja, amelyre lehet majd hivatkozni.

Természetesen a szándékos félreértéseket, a szöveg elferdítését és az azzal való visszaélést, illetve a szervetlen dogmatizmust ki kellene valahogy küszöbölni. Itt jön a képbe az emberi állandó a logikai egyenletben, amelyet αθ-val (azaz alfával és thétával a görög ‘anthróposzból’) jelöltem, hogy ezzel fejezzem ki azokat a genetikai, erkölcsi és pszichológiai defekteket, amelyek kárt tehetnek az eszmében, ezt az értéket pedig uomo-állandónak kereszteltem el az olasz ‘ember’ szó után. Ezt az egységet használta talán Da Vinci, Neumann, Roger Bacon, Dante, Archimédesz, Arisztotelész, Pascal, Celsius és Nostradamus is többek között, legalábbis Ótárd mester szerint. Emiatt vádoltak meg sokakat sarlatánsággal és boszorkánysággal, amíg azokat, akik csak kapizsgálták ezt a mennyiséget, alkimistáknak, szabadkőműveseknek, illuminátusoknak és egyebeknek neveztek – pedig ezeknek semmi köze nem volt az eszméhez, hiszen az akkor még nem is létezett.

Beláttam, hogy ha wartenista módon írom át a jövőt, akkor azzal óhatatlanul bele kell nyúlnom a múltba is, ezáltal pedig a mindenféle összeesküvés elméletek és felfedezések is többletjelentéseket kaphatnak, még ha valódi esszenciájukat nem is változtatom meg. Volt benne végülis ráció, hiszen a bölcsek köve, az ifjúság forrása és a többi elixír ugyanúgy azt fogalmazta meg, hogy együtt dolgozunk valamin, várjuk az eljövetelét és aktívan teszünk érte; de hogy elejét vegyem bárminemű klisés megfeleltetésnek, kikölcsönöztem egy egyetemes filozófiatörténet című könyvet az egyetemről, és wartenista olvasatba helyeztem. Fellélegezve tapasztaltam, hogy egészen addig, amíg az irányzat színrelép a következő évszázadban, semmi mással nem mutatott és nem is mutat éles rokonságot, ami korábban létezett, vagy amelyet már eddig is ismertünk. Erről úgy győződtem meg, hogy egy XVIII. századi wartenista gondolkodó, a magyar származású Pannonius Pelso naplóját tanulmányoztam, akinek neve váratlanul bukkant fel az egyik hiányos oldalon: ő ugyanis már nevén nevezte az irányzatot, vélhetően bécsi tapasztalatainak hatására.

Bonyolult kutatások végeztem és próbálta minden olyan tényezőt feltárni, amely az írott, kronologikus történelemben és a véletlenszerű időrendet alkalmazó wartenista történelemben valaha akadályokat jelentett, így meghatároztam a pontos mennyiséget, amelyet azonban hosszúsága és komplexitása miatt nem tudok sajnos jelen emlékiratokban bemutatni, de szerepelni fog néhány száz év múlva A matematikai wartenizmus mechanikája és logikája című alapműben, amely az Omniál Archívumban és az osztai Szabadházban több példányban is fellelhető lesz. Ahogyan a képlet leírásán dolgoztam, amely szigorúan sztochasztikus paramétereket használt (azaz figyelembe vette azokat a rugalmas tényezőket az emberi természetben, amelyeken talán változtatni tudunk), rájöttem, hogy egyébként erről az állandóról már olvastam korábban, pedig biztos vagyok benne, hogy korábban, mielőtt feltaláltam volna, nem is létezett.

Ekkor már azonban nem hördültem fel annyira ezen, hiszen nem volt idegen tőlem az a higanyszerűen cseppfolyós időszerűség és az az instabil evolúciós folyamat, amely a wartenizmus egyik fő mozgatórugója. Sokkal inkább azon elmélkedtem, hogyan fogom összegyűjteni a hozzám hasonló elmélkedőket és közös munkára ösztönözni őket. Danubiust már ismertem és megértettem, hogy Eutardushoz hasonlóan tetteink valahogy szinkronizálódnak és így fizikai kontaktus nélkül is hatunk egymás munkásságára, még ha nem is kommunikálunk közvetlenül egymással. A többieket viszont gondosan fel kellett kutatnom az ódon kötetekben, hogy megtudjam, hol és mikor jelentek meg vagy fognak megjelenni, és mit tesznek vagy tettek volna hozzá a wartenizmushoz, mielőtt az tévútra lépett volna. Ügyeltem arra, hogy külön-külön keressem fel ezeket a figurákat: ezáltal megőrizhettem ambícióimat és vezető szerepemet a csoportban.

Csak akkor kötöttem össze egymással az egyes szereplőket és akkor szerveztem meg a tényleges találkozót hetedik emeleti lakásomban, amikor mindannyian kifejtették már előttem gondolataikat és megbizonyosodtam róla, hogy hasonló szándékok vezérlik őket is. Köztük volt sok olyan személy, akikkel korábbi utazásaim során már érintkeztem valahogy, így például Janus Strigoniensis prewarteriánus gondolkodó, aki továbbfejlesztette a létizmust, amiről már korábban szót ejtettünk; köztük volt Vladislavus Katoviciensis, aki a csekalizmust öntötte végleges formájába; találkoztam Pius Venetianusszal, aki az anterioristák szellemiségét hozta magával, illetve Venceslavus Ostraviensisszel, aki a végsőkig próbálta összehangolni a belső, eredendő tapasztalást és ösztönt a megismerés korlátoltságával: ezt ő egyébként granyicinitásnak nevezte a szláv ‘határ’ jelentésű szavak nyomán.

Említettem, hogy az anteriorizmust is kanonizálni akartam: aggódtam ugyan, hogy szükségszerűen meg fognak jelenni a jövőben az álmosok, vagyis azok az inkvizítorok, akik a wartenizmus ősi formáit akarják visszaállítani, és talán ők a mi munkánkat is eretneknek fogják bélyegezni és eltörlik. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy minden iskolával, így velük is megtaláljuk a közös hangot valahogy, és megírjuk a Nagy Wartenista Egyezményt, amelynek létezése az eddigi konvenciókon alapszik majd, és amelyet csak a beavatottak fognak ismerni, de bárki előtt nyitva áll majd a lehetőség a csatlakozásra, ha eléggé kinyitják hozzá a szemüket. A sejtelmes latin elnevezések ellenére nem kívántunk szektásodni, sőt, célunk volt a világ első prewarteriánus könyvtárának a megalapítása, ehhez pedig az öreg Rudi, azaz Dolphinius mester (mint később azt megtudtuk) iránymutatásait is felhasználtuk.

Gondosan ügyeltünk arra, hogy a magaskultúrát megtisztítsuk az elitista sznobizmustól, a tömegkultúrát a populista és kommersz bulvártól, a tudományt a technokráciától, a társadalommérnökséget az idealizmustól, a poétikát a cinizmustól, az államelméletet a bürokráciától és korrupciótól, a médiát és kommunikációt a posztmodernitástól és általánosságban a filozófiát az immoralitástól és inhumánumtól. Tisztában voltunk vele, hogy munkánk során szürrealista és pszichedelikus formulákat kell alkalmaznunk, így az uomo-állandó csak a kezdet volt, és egy sor tételt és törvényszerűséget dolgoztunk ki, miközben irodalmi értekezésekbe foglaltuk azt a mámoros víziót, amelyet mentessé tettünk minden fogyatékosságtól, és a szigetet, amit megálmodtunk, Magna Ostianiának (Nagy-Oszciánia), vagy Ostiania Novának (Új-Oszciánia) hívtunk, kialakulását pedig szándékosan Oszta és Akrónia megépítésére előttre datáltuk. Tisztában voltunk vele, hogy ha hiba csúszik a számításainkba, akkor csak a Nagy Háború, és ezen wartenista civilizációk bukása után fog megszületni tervezett államunk, de ezt a kockázatot vállalni kellett.

Pius pragmatizmusa, Vladislavus csekalista miszticizmusa és Venceslavus granyicitási küszöbe gyakran tett hasznos szolgálatot az eljárás során, bár továbbra is aggódtam, hogy valamiféle ideológia harcként vagy egyházi reformként fognak tekinteni majd munkásságunkra. Janus azonban felhívta rá a figyelmemet az egyik kora középkori könyv tanulmányozása közben, hogy ott azt írják, végül nem váltunk eretnekekké, sem vallásalapítókká: bár már ott is hivatkoznak a wartenista őspiramisra, amely minden jövőre és teremtésre irányuló gondolat és várakozás forrása. Összerezzentem, hogy ez most akkor mit jelent, és olcsó, felszínes, paranoid elméleteket sejtettem a háttérben. Annyi viszont kiderült, hogy ez a komplexum Tamarciában fog állni azután, hogy elpusztult a Bizalom Csarnoka, a Zegella-park és a Szabadház a háború után, és a túlélők megpróbálnak majd valahogy új kapaszkodók keresni. Pannonius Pelso lesz az, akiről már beszéltünk, aki a romok között megtalálja majd most születendő irományainkat, noha ő a XVIII. században bukkant fel mindeddig utoljára.

Ekkor döbbentünk rá, hogy elkerülhetetlenül bukásba fog torkollni az eredeti ideológia, és tőlünk független erők mozgatják azt: az emberiség kollektív szelleme erősebb annál, mintsem hogy néhány gondolkodó kezdeményezésére redukáljuk, így nem prófétái és alapítói, még csak nem is úttörői, mindössze koraszülött gondolatai és korai részesei vagyunk az évezredes várakozásnak, tanaink egy része pedig zsákutcának fog minősülni, sőt, máris annak minősült. Úgy tűnt, túlságosan nagy szerepet tulajdonítottunk magunknak és lehetetlenről álmodoztunk egy olyan valóságban, ami önmaga is lehetetlen, és teljes összeférhetetlenséggel szembesültünk: olyan kozmikus energiákkal, amelyeket nem lehetett megkerülni, és mikor ellenőriztük elméleteinket, kiderült, hogy valóban bele is kalkuláltuk ezeket a történetbe, csak messianisztikus gőgünkben nem akartunk róla tudomást venni.

Nem lehetett már kijavítani a hibákat, hiszen úgy tűnik, hogy amiről egyszer olvastunk a kódexekben, az mindenképpen megtörténik; mindössze árnyalni tudjuk a képet, vagy hozzá tudunk tenni. Teljes tanácstalanságban ültünk a félig megkezdett vagy még mindig befejezetlen művek fölött; ki rágyújtott, ki elkeseredetten jegyzetelt, valaki pedig újra és újra átnyálazta ugyanazokat a foszlányokat, hogy újraírja azokat, vagy valami értelmet kovácsoljon beléjük. Megnyugtató volt az a gondolat, hogy szintézisünk működőképes lesz, mégis inkább éreztünk elégiát és egyfajta bluesos mélabút vagy byroni spleent, mintsem azt, hogy elérkezett a megváltás, amellyel örökre búcsút inthetünk a túlbuzgó ideológiai baklövéseknek, valamint a genetikai, politikai és technológiai szörnyűségeknek.

Már nem várakozás volt, amit éreztünk, hanem reménykedés csak, és tartottunk tőle, hogy minden elpusztul, még mielőtt megvalósulna az a jövendölés, amelyben a még távolabbi, és soha el nem érendő jövendölés már mindenki számára egyetemessé válik. Egyszerűen nem találtuk meg a módját, hogy józan mérlegelés és bölcs belátás honoljon a wartenológia mögött, amelyen olyan nagy elánnal szorgoskodtunk. Ekkor viszont F. Danubius, aki visszatért köreinkbe, kinézett az ablakon, és látta, hogy a barokkos hangulatú város, amelyben főhadiszállásunk volt, egy kicsit mindenre emlékeztet: egyszer olyan, mint Prága, de helyenként Róma, Nápoly és Barcelona, máskor Krakkó, Pécs vagy Athén vonalai sejlenek fel benne, miközben megőrizte eredeti Budapest-jellegét is egy kis Los Angeles-szel, Kairóval és New Yorkkal kiegészülve. Annyira belemélyedtünk a munkába, hogy nem vettük észre, hogy már az újjáépített Tamarciában, Magna Oszciánia fővárosában vagyunk, és inkognitóban, köpönyeinkbe burkolózva elindultunk, hogy megnézzük, mennyi minden változott ahhoz képest, amit eredetileg láttunk, és amit mi akartunk elérni.

Úgy tűnt, létrehoztunk egy olyan Osztához hasonló álmot, ami nem csak elmebeteg, szkizoid képzelgés, és amelyre talán megéri várakozni, még akkor is, ha olyan történelmi bűntettek előzik meg, amelyek elkerülhetetetlenek. Annak mámorában, hogy átugrottuk ezeket a fejezeteket és saját víziónk által inspirálva visszatérhetünk befejezni azt, szinte a boldogságtól részegen jártuk be az utcákat, majd csatlakoztunk a piramishoz induló zarándokokhoz, akik nem vallási, hanem szigorúan teoretikus megfontolásból igyekeztek bejárni az óriási sziget minden szegletét, ami már nem is volt tiszta, hogy egyáltalán a mi valóságunk része még, vagy térben is elkülönül és valami számunkra ismeretlen dimenzió része. A Fetír és a Gutír ikercsúcsait is láttam, amelyek végre rátaláltak a maguk harmóniájára, és egy még grandiózusabb harmadik hegységben egyesültek, amelyen apró szentélyt fedeztem fel; megértettem, hogy a Nosztalgia Halmai az ő maradványaik voltak, új világunkban azonban ezek a szimbólumok is sikeresen újjáépültek.

Sétánk során különös figyelmet fordítottunk a kultúrára, az építészetre és az emlékművekre, miközben felfedeztük, hogy Eutardus, Dolphinius, Pannonius Pelso és a többi gondolkodó is mind méltó emléket kapott, műveik pedig azóta is irányadóul szolgálnak, és beépítették őket az ówartenista alapkoncepcióba. Feltűnt azonban, hogy annak az erős metafizikai kapocsnak ellenére, ami köztem és ezek között az alakok között van, rólam sehol sem tesznek említést. Csalódottan vettem tudomásul, hogy továbbra is csak megfigyelője, nem pedig aktív formálója vagyok az eseményeknek, és elbizonytalanodtam, hogy valóban volt-e bármiféle hatásom a wartenizmusra valaha is. Szemmel láthatólag kivételt képeztem társaságunkban, és nem voltam benne biztos, hogy valóban a megfelelő helyen voltam-e, nem csak egy fatális véletlen sodort ebbe az eszmeáramlatba, és nem az én tévképzetem-e mindössze, hogy manipulálhatom fejlődését.

Amíg ezen elmélkedtem, feltűnt, hogy a többiek köddé váltak és egyedül botorkáltam az utcán, majd az egyik páncélos csendőr, aki bagolyarcú sisakot és ezüstös-feketés ruházatot viselt, megállított, leszállt buborékokat fújó, repülő robogójáról és faggatni kezdett. Kiderült, hogy félreértettem a szándékát és nem felelősségre vonni vagy megfenyíteni akart, pusztán segíteni szeretett volna, de amikor röviden előadtam neki, hogy miért nem rendelkezem a szükséges dokumentumokkal, illetve, hogy honnan jöttem, nem akart hinni a fülének. Azt mondta, hogy az ember, akinek hiszem magamat, wartenista radikálisként van számontartva, és továbbra is keresik, mert tudják, hogy ott és akkor formálja át a civilizáció alapjait önkényesen, ahol és amikor kedve tartja, és még a híres Alapító Atyák sem tudták megfékezni idealizmusában.

Az egész teljesen hihetetlennek tűnt nekem: én, aki annyit próbáltam tenni a wartenizmusért és félredobtam az esélyt, amit kaptam a tudatlan és a pillanatba vesző életre, nem csak, hogy teljes névtelenségben váltam semmivé, hanem annak ellenére, hogy saját koromban mennyi mindent feláldoztam az eszme oltárán, még engem kezelnek szökött bűnözőként és történelmi eretnekként, sőt, egyenesen a polgárháború kirobbantójának. Tudtam, hogy valami nincs rendben, hiszen éppen az volt az eredeti koncepció, hogy nem alapítói vagyunk a tanoknak, hanem csupán első érzékelői, ezért valahogy az igazságszolgáltatás, az erőteljes dogmatizmus, a személyi kultuszok, ez az ismerős és félelmetes merevség azt kívánta sejtetni, hogy valahol ismét hiba csúszott a számításba, és Oszciánia, habár a felszínen egy utópikus paradicsom, talán mélyebb romlottságok lapulnak katakombáiban, mint az egykori Akróniában.

Ezeken azonban nem volt időm tovább gondolkodni, mert egy földre hulló toll zaja zavart meg az elveszettnek hitt neowartenista tekercsek tanulmányozásában, és az egyetemi könyvtárban voltam, már arra sem emlékezve, hogy ez a tamarciai archívum, a londoni British Museum, a bécsi szépművészeti vagy a nápolyi nemzeti gyűjtemény, esetleg Riga, Jeruzsálem vagy a saját korszakom, hiszen valahogy megint porrá hamvadtak ezek az ábrándjaimban táncoló és szédületes örvényekbe rántó szép dolgok.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc regényének előző része a Szöveten: