PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Mélységbe eltemetve (I.)

Az óriási fémszörnyeteg, mint valamiféle szúnyog, olajkút vagy százlábú ágaskodott a talaj fölé több tíz méteres magassággal, amíg, akár egy pióca, mohón ásott egyre mélyebbre a vérvörös kőzetekbe, hogy minden kincset kiszipolyozhasson a földből. Alapvetően pedig sokkal inkább volt egy kutatási célokra felállított fúrótorony, mint egyszerű szivattyú a heptiped nevű monstrum, amely nem is igazán tudott volna mit kiszívni már az évezredek óta halott Mars felszínéről. Legalábbis a legtöbben ezt feltételezték volna még néhány évszázaddal korábban az emberek közül, mielőtt kirajzottak volna a Naprendszer peremvidékeire és holdjaira. Igaz, hogy akkoriban nem is nagyon volt még olyan, a mostanihoz hasonló és kényszerű a helyzet, ami bolygóközi expedíciókra sarkallta volna a földlakókat.

Ekkorra azonban, amikor a Marson a szóbanforgó kutatóállomás már hosszú évek óta működött, mind a technológia, mind az emberi kíváncsiság eljutott arra a szintre, hogy a heptiped hét, egyenlő térközökkel a szélrózsa minden irányába széttartó lába, földbe kapaszkodó karmaival, szabályos hétszöget alkotva hihetetlen sebességgel lökte a középen lévő fúrófejet egyre mélyebben a kráterbe, amely tulajdonképpen már feneketlen aknaként tátongott a gépezet alatt. A fúrófej fölötti toronyban egy vezérlőterem és egy kutatóállomás, illetve katonai támaszpont működött, csak úgy, mint az összes többi heptipedben, amelyek kisebb-nagyobb körzetekre osztva, százával hemzsegtek a bolygón.

Ebben a szektorban a bányagép karbantartásáért elsősorban egy Paracelsus nevű munkatárs felelt, aki bányamérnöki és pilótai képesítésben is részesült még odahaza a Titánon. Amíg feljegyezte és ellenőrizte a legújabb mérési adatokat, elégedetten nyugtázta, hogy a munkálatok a lehető legnagyobb rendben haladnak, miközben kissé izgatottan figyelte a radar legújabb foltjait, és alig várta, hogy megérkezzenek a következő minták, amiket a minerobotok, ezek a kis bogár alakú szerkezetek fognak a felszínre szállítani. Tudta, hogy a Mars terraformálása legalább annyira veszett ötlet, mint egy halott feltámasztása, ugyanis a bolygó valószínűleg nem abban az állapotban volt, amikor még nem volt rajta élet, hanem az egyik kutatást vezető főbiológus, Lazarus szerint már nem volt rajta élet.

Szemben például a szeretett és néha honvágyat felidéző Titánnal, amely eredetileg az ember számára lakhatatlan volt ugyan, de a városokon kívül milliószámra éltek a pókok módjára kövek közt lapuló, trétionoknak hívott ízeltlábú lények, valamint a kétlábú, csordákban járó, háromszemű barmok, az úgynevezett ollanócok, amelyek leginkább egy óriási kenguru, ló, vagy emu testalkatával rendelkeztek. Külön egzotikumnak számítottak továbbá a Titánon a bivalyszerű, agancsos tombolyánok és a zordofántok, amely utóbbiak nagytestű, ormányos, agyaras, mamutokra emlékeztető gyapjas állatok voltak. A vörös bolygón valószínűleg nem található már ehhez hasonló páratlan élővilág, hacsak nem valamiféle mikroszkopikus szinten, bármit is állítson a központi kormány vagy a kitermeléssel megbízott interplanetáris-uniós cég. Ők csak elvégzik a feladatuk, lelkiismeretük, szaktudásuk és legjobb belátásuk szerint, gondolta a gépészmérnöki és technikusi képesítéssel is rendelkező férfi.

Legalább ilyen nosztalgiával gondolt vissza szülőbolygójára a katonatisztként ugyanezen az állomáson dolgozó Grotius is, aki az Európán nőtt fel, és a bolygó végtelen jégmezőin töltötte gyerekkorát követően a szigorú katonai kiképzést is, amely igazi gyarmatőrré avatta. A gyarmatőröket ugyanis a legnagyobb tisztelet övezte szerte a Naprendszerben annak köszönhetően, hogy egyszerre védelmezték meg azokat a tudósokat és telepeseket, akik új világok létrehozásában segédkeztek, ugyanakkor részt vettek az őshaza, a Föld reménybeli visszafoglalásának előkészítésében is. Mindenütt jelen voltak, hogy kipróbálhassák a legújabb hadiipari fejlesztéseket, és felkészüljenek a legrosszabbra: arra, hogy a rovarszabású, vérengző garlamánok hadai esetlegesen a Titán és az Európa megmaradt emberi kolóniáira, vagy a Marson dolgozó gyarmati állomásokra is elérnek, és nekik kell őket visszaverniük.

Mivel az információ egy jó része elpusztult, inkább már csak emlékfoszlányok maradtak az emberek kollektív tudatában arról, milyen volt az élet a garlamánok érkezése előtt, amikor még a Földön élt az emberiség. Noha Lazarus és más kutatók számításai szerint a népesség elérte abban az időben, amikor a hódítók megjelentek, a kritikus huszonkét milliárdot, és valószínűleg mindenképpen bekövetkezett volna valamilyen ökológiai katasztrófa, arra senki sem készült fel, hogy a tömeges pusztulást egy kívülről érkező faj fogja majd okozni. Azóta sem lehet tudni, hogy honnan, milyen világból érkeztek azok az emberalkatú, kitinpáncélos, szemek nélküli, fogakkal és csáprágó agyarakkal teli, négykarú és négylábú lények, akiknek acélkék, sárgapettyes bőrű katonái, mint sáskák lepték el a Földet. Ráadásul szó szerint, ugyanis külsejükben is imádkozó sáskákra, szöcskékre, tücskökre, hangyákra és skorpiókra emlékeztettek.

Annyira homályba vesztek az invázió részletei, hogy egyesek, például a heptipeden dolgozó Anonymus, aki egyszerű bányász volt, azt is kétségbe vonták, hogy az egész igaz volt, és nem csak valami mendemonda-e, hogy valaha emberek éltek a Földön. „Talán a garlamánoknak mindig is több joga volt ott lenni, mint nekünk” – vélekedett, amikor szüneten volt éppen társaival együtt a járatok sötétjében. Vele ellentétes véleményen volt azonban Nostradamus, aki teljes erővel támogatta a Föld jogos és megkérdőjelezhetetlen visszaszerzését, mialatt az emberi faj felsőbbrendűségét hangoztatta az idegen betolakodókkal szemben.

Művészként és újságíróként szenvedélyes írásokban fejtegette, mennyire közel van a nap, amikor az ember ismét a kék bolygóra, a vízben és sóban gazdag világba léphet, bár álláspontját nem osztotta maradéktalanul a közvélemény. Noha ő megszállott prófétaként hitt vízióiban, mi szerint már a küszöbön van az Emberiség Új Hajnala, a többség inkább az Anonymushoz hasonló cinikus figurakkal értett egyet, akik mindig a realitás talaját emlegették, és őrültnek bélyegezték mindazokat, akik hittek a fennálló status quo megbolygatásában.

Az intelligens rovarokkal ugyanis, bár sohasem volt erről írásos bizonyíték, létezett egy kimondatlan megállapodás arról, hogy megelégednek a Földön való szaporodással (legalábbis akkor még tűnt), és nem fogják üldözni az emberiséget. Szerencsére éppen akkoriban fejlődtek ki többé-kevésbé a kellő eszközök a Naprendszer két lakható holdján való megtelepedésre a Jupiter és a Szaturnusz vidékén. Miután a Föld védelme reménytelenné vált, az egyetlen lehetőség a túlélésre az volt, hogy mindent egy lapra tegyenek fel, és kolonizálják a Titánt és az Európát. Utóbbi kifejezetten veszélyesnek mutatkozott az égitest jégpáncélja alatti több kilométernyi vastag, örökkön hideg, és irdatlanul sötét tengeri árkokban élő gigantikus állatok miatt, mint amilyenek az óceánférgek és gejzírbálnák voltak, mely utóbbiak mérete és testtömege egy földi kék bálnának a többszörösét tette ki, noha a két élőlénynek csak morfológiája hasonlított egymásra. A körkörös szájú, Karübdiszként mindent elnyelő óceanférgek, és a különféle óriási lábasfejűek, mint afféle kozmikus Krákenek, szintén nagy veszélyt jelentettek a törékeny, fiatal gyarmatokra nézve. Ennek dacára még mindig bizalomgerjesztőbb volt e szűzföldek meghódítása, mint visszatérni a garlamánok hálójába és lárvaeledelként végezni.

Az egyetlen, amiért a részben inkább csak tehernek tartott Nostradamus mégis az állomáson volt, zseniális retorikai és írói készségeinek volt köszönhető. Egyrészt ugyanis kiváló diplomataként olyan kitartóan ostromolta a gyarmatőrök Törzsülését, hogy végül beleegyeztek a lerázhatatlan tollforgató civilként való beszervezésébe, másrészt pedig írói készségei hasznosnak bizonyultak a propaganda során is. A Titán-Európai Unió vezetősége ugyanis nem tudta, hogyan igazolhatná a lakosság előtt azokat az irdatlan mennyiségű pénzeket, amelyeket a kutatások felemésztenek, és amelyeknek egy tetemes része valóban aggályos és elsüllyedt költség volt, miközben zavargások ütötték fel fejüket időnként az alapvetően jóléti koloniális társadalmakban.

Ugyanakkor fontos volt, hogy nem vallhatták be az embereknek, hogy mindkét hold telepei halálra vannak ítélve, és a terraformálás további égitesteken mekkora hazugság. Az ember nem játszhat istent, és nem alakíthat át mesterségesen olyan kőzetbolygókat, ahol az élet feltételei számára nem adottak. Az idő szorított, és félő volt, hogy az egyébként is gyanakvó polgárok rádöbbenek, itt nem csupán összeesküvés-elméletről van szó. Kulcsfontosságúak voltak tehát a kutatások olyan szempontból, hogy vagy utánpótlásként szolgáló erőforrásokat, vagy valamilyen ismeretlen eredetű, a garlamánok megsemmisítésére alkalmas technológiát, vagy pedig újabb lakható régiókat kellett találni, amelyre egyelőre csak a Naprendszeren belül lehetett gondolni.