TÁRCA

Támba Renátó: A kívülálló

Piros harisnya van a fejükön, úgy üldöznek engem, át a sáson, a játszótéren, egészen a házunk lépcsőjéig, a négyemeletes tömbház élénkpiros vaskapujáig. Előveszem a kulcsom, de hiába forgatom a zárban, nem akar nyílni sehogy, aztán hátra nézek: eltűntek a harisnyás fejűek. Kicsit megnyugszom, kifújom magam, majd újra próbálgatom a kulcsot a zárban, de akkor meglátom a kapu túloldalán az egyik üldözőt, egy jól megtermett, erős kölyköt. Lábával nyomban kitolja az ajtót, akárcsak a terminátor, ettől hátra tántorodok, aztán két kézzel meglök, és már repülök is.

Gurulok le a lépcsőn, le, le, le, egy másik álomba át, amelyikben versenyt pisilünk a sásban, én, a tesóm, és két nagyobb gyerek. Nekem még szőr sincs a pöcörőmön, mit akarok én, kérdi a vezér, ez a kövér, jól megtermett fiú. Ő tud a legtávolabbra hugyozni, ezért lett bandavezér, meg az erős testszaga miatt; messzire érződő hónaljszaga már-már bekebelezi az embert. Hirtelen felém jön: „mit akarsz, te… te kis senkiházi!” – kérdi. Megcsap a szájszaga – két hónapja nem mosott fogat. Érzem a dühét, a tehetetlenségét: akkora akar lenni, mint egy óriás… mint az apja, aki ütlegeli, és ezt csak egy törpén keresztül érheti el. Így hát felemel és eldob, egy újabb álomba át.

Most apám kezében vagyok, az ég felé emel, ezzel fejezve ki, hogy máris elfogadott, s megköszöni a Jóistennek világra jöttömet. Máris magát látja bennem, és a jövőt, amin dolgozik nap nap után, tetőtől talpig overálban. Ekkor még nem tudja, hogy egész életemben másoktól futok, menekülök majd, hogy ne pusztuljak el, és mások nyomában kajtatok, hogy úgy érezzem, vagyok valaki, és hogy karúszóra lenne szükségem ahhoz, hogy el ne süllyedjek az iszonytató létfolyamban. Apám most fog, erősen szorít, hozzáláncol elvárásaihoz, de később le is mond rólam, amint látja, hogy nem megyek focizni a többiekkel a parkba, hogy helyette egész nap a bábuimmal játsszak, s lemondóan legyint arra is, hogy nem érdekelnek a nekem adott bokszórái. Idővel elenged, a mélybe zuhanok, és hirtelen felébredek.

Apám többé már nem érzi szívügyének, hogy örökké üldözik és bántalmazzák a kisfiát, aki megirigyeli mások péniszét és lőtávolságát, s idővel végérvényesen bénult, tehetetlen emberré válik. Most húszévesen, immár örök kívülállóként járom az éjszaka utcáit, hogy a kéj bugyrait kutassam a belvárosi ködlármában, nem öröm, csupán irodalmi anyag után sóvárogva. Betévedek egy férfiklubba, ahol csupa erős, izmos férfit látni – arra gondolok, ha hagynám magam, valamelyik végre birtokba venne… igen, talán valamelyik megtart, s majd végül elenged, s úgy hullanék a mélybe markaiból, ahogyan sok évvel ezelőtt apám kezéből hullottam. Legbelül még mindig azt kívánom, hogy valaki legyen velem újra kemény, mostoha, s hogy ne engedjen el többé soha.

Bárcsak visszamehetnék gyermekkoromba, amikor még erősen tartott egy szigorú apa. De az éjszaka hamar véget ér, reggel lesz újra, én hamarosan az íróasztalom fölött görnyedek majd megint, hiszen egyedül sárga füzetemnek zokoghatom el panaszáradataimat. Talán egyszer majd fölém hajol valaki a szokásos hajnali magányban, egy kedves teremtés, s meghallgat végre… valaki, aki egészen engem akar. S akkor talán kitárom végre nehéz ablakaimat.

Támba Renátó legutóbb a Szöveten: