TÁRCA

Radmila Marković: Iktatás

Zord, hideg téli nap volt, épp elkészültem a dokumentumokkal, amelyek a kétéves középiskola iktatásához voltak szükségesek. Erős északi szél fújt, vitte, sodorta a port, piszkot, a hideg vágott, mint a borotva. Nekem Bácstopolyára kellett menni, hitelesíteni az aláírásomat, onnan meg gyors tempóban Szabadkára, a bíróságra, véglegesíteni a középiskola alapítását és működésének engedélyezését.

Elmentem a lánykérőkhöz – így mutatkozott be a helyi vezetőség két tagja, amikor felkértek a középiskola megalapítására –, akiknek megmagyaráztam, hogy autóbusszal semmi esélyem sincsen eljutni Topolyán keresztül Szabadkára, mert időhöz vagyok kötve. A rossz időjárást nem is említettem.

– Egy autó kellene nekem, azzal el tudnám intézni a hivatalos ügyeimet.

– Azon ne múljon! Pecze József átviszi Topolyára, onnan meg Szabadkára.

Pecze Józsi második unokatestvérem, akit jól ismerek. Csendes, jóravaló ember.

– Józsika, gyere, megyünk Topolyára, meg Szabadkára.

– Várj, kérlek, egy kicsit. Van itt egy anyag, be szeretném fejezni.

– Nem várok semmit! Majd befejezed, ha visszaértünk. Szedd a sátorfádat, és indulás!

Felkerekedtünk. Topolyán gyorsan befejeztük az aláírásom hitelesítését, és folytattuk az utunkat Szabadka felé. Amikor Kisbelgrádba értünk, elkezdett esni a hó, vitte, sodorta a szél, a látási viszonyok meg elég rosszra fordultak. Amikor elhagytuk Zsedniket, a kanyarban Józsika elvesztette uralmát az autó felett, és egyenesen rohantunk a velünk szembe jövő vontató alá. Hatalmas kerekeit már a fejem felett véltem látni, mindenfelől fékcsikorgás repesztette a dobhártyámat. A következő pillanatban irányt változtattunk, és az árok szélére pördültünk. Az autók folytatták tovább útjukat. A mögöttünk jövők kikerültek bennünket, a szembejövők elhaladtak mellettünk az ellenkező irányba, mi meg ültünk az autóban szótlanul. Nem tudom, én hogy nézhettem ki, de Józsika fehér volt, mint a fal. Szerintem egyikünk sem mehetett volna szépségversenyre.

Egy idő múlva rászóltam Józsikára.

– Eredj, nézd már meg, mi a fene történt az autóval!

Józsika szó nélkül kiment. Körbejárta a Fityót. Bejött, leült a volán mögé, és ennyit mondott: „Nem lyukadt ki egyik kerék sem.”

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom!

Most én szálltam ki az autóból, nézelődtem, amikor a vékony hóréteg alatt, amit forgatott a szél, észrevettem egy nagy darabon a jégréteget.

– Te, Józsika, mi jégre futottunk, és irrigáltunk – mondta volna a nagymamám.

Józsika ült rendületlenül. Meg se moccant.

– Az Isten szerelmére, induljunk már, így soha nem érünk Szabadkára, csak vigyázz, mert még van jég az úttesten előttünk is.

Elindultunk. Józsika még mindig hallgatott.

– Képzeld el, Józsi, ha a vontató alá kerülünk, az fasírttá őröl minket. Az ölemben szorongatott paksaméta véres cafatokká keveredik, az utódomnak pedig elölről kellett volna kezdenie mindent. Jó, mi?

– Azért lett volna azokon a papírokon az én véremből is! – mondta, és ekkorra az arcára  egy kis pír is lopakodott.

– Azt az egyet most megígérem neked, hamarosan veszek egy autót, nem ilyen négy keréken guruló öklömnyi járgánnyal járom a világot. Ha most rendes autóban ülünk, ez nem történik meg. Ezen kívül ideje lesz megtanulni, nemet mondani. Elhozhatott volna téged a község kocsija is.

– Ez igaz. Elhozhatott volna. De akkor hol marad az élmény?

Utunk további része zökkenőmentes volt.

Józsika hamarosan új autóval járta a világot, de még ma sem tud nemet mondani senkinek.

 2012. július 29.

Radmila Marković legutóbb a Szöveten: