PRÓZAIRODALOM

Híres B Ede: Mesék a múltból

Sosem volt emberekről szóló legendákat leporolva újfent elmerülhetünk egy szívet melengető mesevilág történeteiben.
Talán, nem is velem történt, lehet, apám mesélhette egykoron.
Igazi nagy havakról regélt a jó öreg, amikor alagutakat ástak a házakhoz az emberek, mert akkora volt a hó, s még a bundás is benn alhatott éjjelenként. Akkor tájt esett meg, hogy a nagy havakban elkódorgott egy velem forma fiúcska, sehogyan sem tudta meglelni szegényke a hazafelé vezető utat.
Oda is veszett volna a kegyetlen fehér világ végtelenjében, ha a gondviselés nem sodorja arra a tarisznyás embert. Kézen fogta a fiúcskát és szaporán elindult vele a fehérség kanyargós járataiban.
A tarisznyás ember szót nem szólt, visszafordult, s már el is nyelte a hófehér világ rettenetes tisztasága.
Nagyon furdalt a kíváncsiság, ki lehetett a titokzatos tarisznyás ember, aki megmentette az eltévelyedett gyermeket. De faggatózásomat mindig csak egy kézlegyintésnyi válasz követte apám részéről. Majd mikor megunta gyermeki ágálásomat, nagyon komoly arccal csak annyit mondott: „Fiam, nem ember volt az, hanem maga a Jóság.”
Nem tudom, elmondtam-e neki, mielőtt őt is elnyelte végérvényesen a végtelen fehér világ, hogy értettem én a mesét a jóságos emberről már gyermekkoromban is. Csak, sajnos, később elvesztettem a mesékbe vetett hitemet.