PRÓZAIRODALOM

Kiss Tamás: Katalinka és az őszi kikericsek

Nem mentem el ebédelni se. Meggondoltam magamat, és kószálni indultam. Beszálltam a kocsimba és elhajtottam a határba, aztán az erdők felé vettem az utamat, nem nagyon messze a várostól. Nem tudom, miért ezt választottam. Magától jött, valami végső gondolatfolyam okozta szükségből. Megtörtént velem az, aminek aznap meg kellett történnie. Nem tudom, mi jött rám, bár már többször is hatalmába kerített egy érzés, valami szükség, hogy csak úgy automatikusan tegyek valamit. De ellenálltam, eddig ellenálltam, most azonban már nem tudtam, de nem is nagyon akartam. Hagytam magam, hogy sodorjon valami, és annyira hagytam, hogy a halál se tartott volna vissza, de lehet, hogy éppen az vonzott. Szeles, ragyogós őszi délután volt, szanaszét szabott, szertelen, rohanó bárányfelhőkkel, mélységes kék éggel. Éreztem; mennem kell.

És mentem, suhantam a géppel, egészen egy tisztásig, már azt sem tudom, hogy hol volt, de ki kellett szállnom. Az autót pánikszerűen hagytam el, mert a mezőn megláttam a virító kikericseket. Őszi kikericsek! Istenem! De egyszerű és szép lenne meghalni általatok! És táncoltam, és táncoltam, mint néha-néha álmomban, és álmodtam, ébren álmodtam, mint néha, hajdanán kisgyermekkoromban, és pergett az idő, keringett a világ, szédültek a virágszálak egy fura, soha meg nem történt délután. És oly közel volt az ég kékje, mint tán még sohasem, és az illatok, fuvallatok selyme, mint bódító parfüm hatolt át rajtam, mindenemen, testemen át tévelygőn szerető lelkemhez. Oda, ahová senkit sem engedek, és most mégis belém zúdult a mámor, az élet robaja, követelődzése, ordítása.

Ó, kikericsek, de szépen is lehetne halni veletek!  Nincsenek határok, miért is lennének, nincsenek emberek, mert nem is fontosak, nincs bú és baj, mert minek is lennének, és nem vagyok én sem, mert kiért is legyek? Az égé vagyok, mert enyém a kékje, a felhőé vagyok, mert enyém langy nedve, a földé vagyok, mert belőle virágok nőnek, és Istené vagyok, mert másé nem lehetek. És apámé vagyok, ki már elment, és anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett, és a végtelené, mely felé felszegett fejjel rohanok. Szédülök, forgok-pörgök és örülök, mert nevetek, ész nélkül nevetek, de minek is az ész, ha végül is sehová sem vezethet, avagy nem oda, ahová kellene.

Nincs már más virág, csak a kikericsek, hajladozó üvegszínű száraikkal kecseskedők, karcsún incselkedők, de könnyű nekik, hiszen királyok lettek a hajladozó őszi létben. Nincs már más, csak én e gyepen, halványuló, zizzenő, barnuló szárakon szökellő egykori, és mai önmagam. Örülök, hogy nem mentem el enni, mert az ismét csak megszokás lett volna, a folytonos ismétlődések egy darabja, undorító, íztelen moslékolás.

Kitörtem, végre azt tettem, amit tennem kellett, amit akartam tenni! Nem elég az akarat, akaratosnak kell lenni! Igen, valahol ilyen az élet, ahogyan gyermekkoromban megéltem, a tánc a lényeg, de a réti tánc, célok, okok nélküli viháncolás, szeretkezés a világgal! Mert így emberi? Lehet, de sokszor gondolok arra, hogy automaták vagyunk mi is, mint minden élő. Most éppen táncolok, ugrálok, énekelgetek, örömködök, ami emberi. Tudok mást is tenni, ha boldog vagyok? Igen, de mindig csak ugyanazt, ugyanúgy, nem? Inni, szexelni, valamit olvasni vagy nézni, és nem éppen változatos mozdulatokkal.

Behatároltság. Igen; behatároltság, genetikailag kódolt, meghatározott mozdulatsorok lefolytatása, mert mi mást tehetne? Kitörhet emberi mivoltából? Biológiai adottságaiból? Nem, de a macska és a kutya sem teheti meg, semmi a világon! Minden korlátok között létezhet csak. És ez rettenetes, hiszen a tovább fejlődés is csak a korlátokon belül létezhet. Evolúció? Hát, ha a korlátokat tekintem, akkor igen erősen tartják magukat. Szétrobbantani a korlátokat. Úgy tűnik képtelenség, pedig lelki szükségnek tűnik… De a faji korlátok sajnos szigorú szervezettani-genetikai drótkerítések. Vajon csak öngyilkossággal téphetők szét? Akkor pedig már az élő fajra jellemző korlátok sem működhetnek… Én mindig át akartam hágni őket. Más akartam lenni. Mondjuk, gondolkodó, érző felhő…

Másképpen táncolni, máshogyan szeretni – talán sokkal jobban, mint eddig bárki más képes volt rá –, más módon mozogni, mindent megújítani, új tornagyakorlatokat kifejleszteni, de belátom, hogy nem megy a határok miatt. Ráébredéseimben azt veszem észre, hogy önmagam sem vagyok más, csak valami mozgásában, gondolkodásában korlátolt, korlátozott valami. Nem is valaki. Érezni sem tudok úgy, ahogyan szeretnék. Empátia! Nagy dolog, de gyakorlatilag nem létezhet. Belehalhatnék mások szenvedéseibe, és ez nem lenne jó. De azért mélyen hinnem kell, hogy több vagyok mechanikusan működő szervezetnél. Élő vagyok, érzem a virágok illatát…

Munkahely, pénzkeresés, hierarchia….Ez mind szürkeség. Minek? Vagy, miért pont így? És kik kerekednek felül? A legjobbak? Szinte sohasem! Nem érdekes ez? És a beszűkülés a pártokba? A szemellenző tudatos felszerelése a tudatra? Vagy nem tudatos az egész? De az, mert a végsőkig egoista. Te jó ég! Miféle „izé” az ember? Mérgezett viharfelhő? Haragos kikerics?

Elfáradtam testileg, de leginkább lelkileg. Nem kellene belegondolni, és talán jobb, ha az ember mellébeszéléssel magyarázza meg magának, hogy minden szar dolog szép és jó. Ebben a műfajban hangzott el az utolsó tantestületi értekezlet és a szentbeszéd is. Felejthetetlen volt, és néha azon röhögök, hogy a legfontosabb kifejezéseket, mondatfoszlányokat összerakom magamban, és akkor valami iszonyú, morbid kabaré lesz belőle. Na és a „közönség”: a pasik nyakkendőben virítottak, mi meg leginkább szexis, rövid szoknyákban mutogattuk a combjainkat, kiröhögtük a leselkedő kollégákat, untuk az egészet, totál értelmetlen volt minden pillanat, időgyilkosság volt csupán, lelki pusztaság, ökörség, és nem is tudom, még micsoda. A kutya se figyelt a dumákra, mert egyszerűen nem is volt értelmük. Számomra azonban most is, egyfajta ember-tanulmány volt, a mellébeszélés tudományának felfedezése a mindennapokban. Régóta figyelem… Szegény diri, nagy trutyiban lehet. Kuncogva túléltem. Aztán a barátnőmmel kicsit berúgtunk egy kávéházban, de ő hamar elköszönt, mondván, elmegy szexelni a barátjához. Jól teszi…

Én meg egyedül maradván, hazafelé vettem az irányt zúgó masinámban. Lassan összeállt bennem a „műsor.” Bizonyos értelemben nem is volt rossz…

„Kedves Kartársak! A helyzet egyre nehezebb, a demográfiai helyzet is romlik, és a radiátorok is folynak. Remény van, de amúgy nemigen van, viszont a menza tovább üzemel, a tolóajtó pedig elegáns, már a bejárat tiszteletet parancsol. Nem mindegy, hogy kik vannak mögötte, hogyan tanítunk, új hallgatókat kell megnyernünk, most innom kell egy kis vizet. Nálunk magasra van téve a mérce, de folyton fejlődnünk kell, új és új tanfolyamokra van szükségük a kollégáknak, de nem kell komolyan venni, oly sok időt nem is lehet eltölteni velük, bezzeg a diákokkal. A fejlődés záloga a lelkiismeret, a pedagógia magas szintű művelése. Az infrastruktúra korlátozottan fejleszthető, mi mindent megteszünk, de nem vagyunk istenek. Az idén sokkal szebb ötvenhatos ünnepséget kell csinálnunk, itt lesznek a minisztériumból, a falakat kissé átszínezzük. Kérjük a kollégákat, hogy minden tekintetben legyenek a helyzet magaslatán, legyenek készségesek, ne panaszkodjanak, de ne is dicsekedjenek, inkább terítsenek meg, ne beszéljenek megoldandó hiányosságainkról. Az ebédet valahogyan kigazdálkodjuk, de rétes az mindenképpen kell a végére. Bor is, meg sör is, van rá keret, de nem sok, mert mi lesz akkor később. A józanság megőrzése kulcskérdés, a töretlen fejlődés hitének kimutatása, a becsület, az óvatosság, a diplomáciai érzék.

Idén is lesz őszi kirándulás. Mindenki a maga biciklijén jön, ha szerencsénk lesz, az esőzések miatt elmarad. Fontos a takarékosság, például a vécépapír mértékletes használata. A pályázatokkal kapcsolatban már alakulnak a kapcsolatok, lobbizunk, ahogy bírunk, mindent be kell dobni, hogy valami kijöjjön belőle, de azt még nem tudjuk, hogy ki fogja kivinni a kukákat…” – és így tovább. Régebben, ilyen alkalmakkor el szoktunk menni egy nagyobb vacsorára, de az most elmaradt. Megérkeztem. Itthon vagyok.

„Katalinka szállj el,
     Jönnek a törökök,
     Sós kútba tesznek,
     Onnan is kivesznek,

Kerék alá tesznek,
     Onnan is kivesznek,
     Ihol jönnek a törökök
     Mindjárt agyonlőnek.”

Jó kis ének…De pechük van, mert nem tudják, hogy én vagyok a rétek királynője!

Amúgy meg:

„Pukkasztó hőség
Csak meg kell nézni, micsoda furcsaságok
                               vannak a kaszárnyákban is

A tetőablakokon át patakokban ömlött az

                                                                 alkohol

A földalatti feljött a föld alól, hogy lélegzetet

                                                                 vegyen.”

(Louis Aragon: „Mimózák” – részlet.)