Ne bőgj már nekem! Nehogy! Csak csináld, dolgozz tovább! Ha mondta, hát mondta. A főnök. Hogy legközelebb már levonja a fizetésedből az ablakot. Az csak zár, ne légy már babonás!

Elromolhatott volna az én kezemben is. A főnök meg főnök. Övé itt minden, csak mi nem vagyunk azok. Hát mondja, ami a szájába fut. Neki már szabad, mert ami itt van, ami neki van, az száz évre elegendő. És úgy is csinál, látod-e, úgy őriz mindent, mintha száz évig élne, vagy még tovább is. Hát ne bőgj! Nekem. Nekem ugyan minek?

Inkább örülj. Örülj, hogy a főnök csak kicsit rúgott beléd. Az jó, mert a kis rúgástól bűntudata lesz, kis lelkiismereti ficergése, s abból teneked munkád lesz. Munkád holnap és holnapután is. Míg ha nagyot rúgott volna beléd, míg ha beletaposott volna tényleg a sárba, az rossz lenne teneked. Mert akkor látni se bírna, kerülne, s az első adandó alkalommal kirakna, maga se tudná, miért. Látod, így megy ez. Hát örülj, mondom. Most örülj, és ha kell még, bőgj odahaza. Bőgj a párodnak, de annak meg minek. Hisz’ nem mondhatja, ne gyere, te erre a rossz helyre ne gyere többé, mert kell a te fizetésed is. Kell a kislánynak. Kell a kislánynak szívecskés bugyika, csokika és banáncsi. És kell, kell neked is a látványa, a gyereké, ahogy eszik, ahogy forog sikongatva az örömtől a tükör előtt.

Hát ne bőgj, a párodnak se bőgj. Ugyan mit is csinálna tehetetlen dühében, hisz’ nem jöhetne ide. Nem jöhetne védeni téged. És gondoltál rá, hogy hány kocsma van idáig, hogy betérjen, hogy erőt gyűjtsön? És ugyan mihez is? Hogy végképp és biztosan kirúgasson téged?

És ha nem mondja? Gondoltál rá, mi lesz? Veled mi lesz, ha nem mondja? Ha egy szóval se mondja, hogy ne gyere, hogy te ide többé soha ne gyere. Pedig jólesne, igaz? Ma este még nagyon is jólesne teneked. De mi lesz, ha nem mondja? Nem mondja, pedig ismerlek, azért jönnél holnap is. Ha mondaná. De ha nem?

Akkor bőgj te csak a buszon. Meglátod, észre se veszi majd senki. Pedig, te! Lehet, lehet, hogy csak az ember tud sírni kerek e világon.

És hiába is. Csak ő.