Mert tudom, hogy így nem lehet. Nem lehet csak néha megpiszkálni az embereket, hogy vajon miért ilyen közönyösek. Mert a társadalomtudósok már megmondták százszor, hogy hogyan kell csinálni. És lehet, hogy már ők is közönybe süppedtek, mert hiába mondták meg százszor, hogy az elesetteket közel kell hozni, láttatni kellene őket, hogy felkeltsenek az emberekben bármit is.

            Mert az ember vezető érzékelése a látás, megtámogatva a szaglással. Attól lesz a másik hiteles, ha közel van, és szaga van. Az se baj, ha kicsit mosdatlan, csak közel legyen. És ne tömegesen legyen jelen, mert a tömegben elvesznek, elmosódnak, felhígulnak az arcok. Csak néhány kell közelről a közöny átütésére.

            Megmondtuk százszor. Mondtuk együtt és külön, konferenciákon, és millió nyelvre lefordított könyvekben. Hogy például az a baj a bombázásokkal, hogy az ember nem látszik, a bombázandó ember. Túl messze van. Holott a pilótából öröklötten kiváltana agressziócsitulást. Ahogy fekszik remegve, nyüszítve, összecsinálva magát a rettegéstől, az előbb zavart, majd szánalmat keltene. Ugyan minek bántani azt, aki a félelem már letaglózott. No de most már drónokkal bombáznak. Nincs pilóta, nincs senki, aki a szemébe nézzen a bombázandónak.

            Bár annyit elértünk, hogy az emberek tömegesen megértették, hogyan működtek a koncentrációs táborok. Hogyan lehetett pár éves agymosással, plusz szorító gazdasági helyzettel elemberteleníteni a zsidókat, vagyis nem emberré tenni. Mire átlépték a kaput, már csak félemberek voltak a többiek szemében. Aztán már csak a ruhájukat, szemüvegüket, gyereküket kellett elvenni tőlük. Hogy könnyebben lehessen azt mondani rájuk, ezek nem is emberek. S égül a vég az lett, hogy a bőrükből lámpaernyők készültek a hasznosság jegyében, a hamvaikkal teleszórt tó vizéből zsíros leves, a még élő táborlakó társaiknak. A túlélés jegyében.

            És az emberiség megtanulta, hogy nem szabad diszkriminálni, nem szabad bűnbakot keresni nehéz helyzetekben, nem szabad vallás, hovatartozás, nem szerint lepocskondiázni senkit. És kirekeszteni a javakból. Vagy legalábbis törekedni kell rá, hogy ne így legyen.

            De aztán jöttek a felmentők, a holokauszt-tagadók,hogy nem így volt, nem ennyire volt. Holott csak azt kellett volna mondaniuk, hogy vágynak egy nagy, erős országra, ahol mindenkinek helye van. És büszkesége és méltósága.

            De mi se maradtunk csendben. Létrehoztunk kísérleti helyzeteket, kis telepeket, variáltuk jobbra-balra a kísérleti személyeket, akik önként, sőt, jutalmazva, pénzért vállalták a szereplést. Tehát viselkedhettek volna teljesen szabadon. De nem, Mindig és mindig lett egy, aki kiemelkedett, aki túlságosan meg akart felelni. Mindig lett egy kápó. Egyszemélyes helyzetben pedig, amikor egyedül kellett dönteni, majdnem mindenki kápó lett, kápóvá tette magát, nyalizva ezzel a kísérletvezetőknek. És mi hallgattunk. Hallgattunk, mert nem hittük el, hogy ilyen egyszerűen, könnyen rosszá tehető az ember.

            És elfelejtettük kimondani, féltünk kimondani, hogy az ember ösztönösen, születetten, az önfenntartás ösztönétől vezérelve. Hajlik a kiválásra, és az erősebbhez, a hatalmasokhoz való kötődésre. Igen, a nyalizásra, a nagyobbhoz dörgölőzésre, akár csoporttársai kárára is.

            És akkor megette a fene a csoporthoz kötődést, a lojalitást. Első, hogy én maradjak meg. És a logika is ezt követeli. Ha nincs én, ha egy sincs, akkor hogyan lesz csoport.

És akkor elveszti értelmét a kérdés, hogy az ember önérvényesítő, vagy inkább alárendeli magát a csoportnak? Ameddig érdeke, önérdeke fűződik a csoporthoz, addig igen. De ha azt látja, hogy ellene van, vagy azt mondják neki, akkor megtagad minden, de minden csoportot, és csak magával törődik. Sízve joga, veleszületett ösztöne, hogy így tegyen. Ha a puszta létét, alapvető szükségletei kiélését veszélyezteti a csoport, hülye lenne tenni bármit is a csoportért.

            Mert kezdetben vala a többiekhez tartozás jósága. Hogy jó volt az egyednek is, ha összekapaszkodott a többiekkel. És jó volt betartani a szabályokat, mert azok az ő létét, önfenntartását szolgálták. És aki ezt nem értette meg, az hülye volt, de tényleg, az megérdemelte a kiközösítést, a közönyt őiránta.

            És most itt vannak nekünk a hajléktalanok, egyszülős családok, devizakárosultak, és az istennek se indulunk meg irányukba, azaz nem szánjuk őket. Hogy aztán a szánalomból cselekvés legyen. Nem, nem szánjuk őket, mert ahhoz a háromfejű kutyát kellene legyőznünk: az alkoholt, nyugtatót és a belebetegedést. Mert a hajléktalanok piálnak, az egyszülős családanyák vigyorognak a nyugtatóktól, a devizahitelesek meg testi-lelki roncsok. Őket, mindhárom csoport tagjait közel hozni, mutogatni, szagoltatni már tényleg nem érdemes.

            De valaha ők is átlagos emberek voltak, normális csoporttagok. Akkor kellett volna segíteni nekik. A kezdet kezdetén kellett volna biztosítani őket arról, hogy olyan társadalomban élnek, ahol senki se hullhat ki a társadalom szövetéből. Hogy mindig lesz segítség. De nem volt, és remény se volt, és ma sincs. Hát élni akartak, de úgy, hogy ne kelljen mindig erre gondolniuk.

            Hát ittak és isznak, nyugtatón éltek és élnek, és szétmarták a saját gyomrukat, és megvéreztették az agyukat, és lebénultak mindenféle autoimmun betegségtől.

            Mi meg azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg.

            Ahogy gondolták ezt, ahogy ezt gondolták a még el nem hurcolt zsidók is. Menekülés helyett.

            Vagy ha el is menekültek, éltek tovább örök bűntudattal, hogy ők megmaradtak.

            Ránk is ez vár.

            A túlélő nemcselekvők jutalma.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Örök pillanat