PRÓZAIRODALOM

Ürmös Attila: Város, amelyet úgy hívnak: Erőszak

Nem emlékszem kristálytisztán, hogyan keveredtem ide. Az újságtól küldtek, el sem akartam vállalni a melót, aztán mégis jöttem. Egy szabadságjogokról szóló konferenciáról kellett élménybeszámolót írni, ám alighogy elkezdődött, a helyszínt máris megszállta a rendőrség. Bombariadó címén nyomultak be, de az őrszobán már gyanúsítottként kezeltek bennünket. Pár nap múlva engedtek el, azt mondták rövid pórázon tartanak, nem hagyhatom el a várost, amíg az ügy le nem zárul. Amikor megkérdeztem miről van szó, nevettek. Amíg a cellában ültem, rengeteg űrlapot töltettek ki velem, senki sem tudta miért, aztán derengeni kezdett, hogy itt mindenféle rejtett ügyek kavarognak, belterjes, logikát mellőző törvények mentén, egyetlen céljuk sakkban tartani a lakosságot, hogy bárki bármikor felelősségre vonható legyen. Tiltották például a versek hangos olvasását, vagy azt, hogy a szülő a gyermekének mesét mondjon, kivéve, ha okostelefonról, vagy bankszámláról kifizeti értük a jogdíjat, melyeknek tulajdonosa – akárhány éve is halt meg a szerző – a városállam önkormányzataként működő maffia volt. Ha valakit elgázoltak a járdán, amíg a zöldet várta, jó eséllyel indult ellene per, mert ha a vezetőség baráti köréhez tartozott a sofőr, akkor a rendőrség már a helyszínelésnél azt rögzítette, hogy az eszméletlenül heverő gyalogos a hibás, nem is a járdán állt, hanem lent az úttesten, és mire az áldozat a kórházban magához tért, már várta a büntetőcsekk. Gerda – egy csinos helyi lakos, akivel megismerkedtem – sokat mesélt a törvényeikről, hosszú és unalmas lenne felsorolni mind, lényeg, hogy az erőszak, a zsarolás meg az emberek eltűntetése – börtönök mélyére vagy pár golyóval a föld alá – beépült a város mindennapjaiba.

Amikor megláttam Gerdát, épp egy étteremben próbáltam elérni mobilról a szerkesztőségemet, de még sms-t sem tudtam küldeni, mint később kiderült, mindenemet blokkolták. A szomszéd asztalnál ott ült ez a csinos, extravagáns, vörös hajú delnő. Elkértem a telefonját. Nem tudtam, hogy ez itt úgy hangzik, mintha azt mondtam volna, vetkőzzön és adja kölcsön a ruháit.

Tíz másodpercet beszélhet! – nyomta a kezembe.

Elhadartam a főszerkesztőnek a bombariadót, a rendőrségi ügyet, meg hogy itt ragadtam az Isten háta mögött. Mire a kérdései jöttek volna, a nő kicsavarta a kezemből a készüléket.

Muszáj, különben lenyomoznak – mondta, aztán bemutatkozott. Sokáig beszélgettünk, és amikor ki akartam fizetni a kettőnk számláját, kiderült, a bankkártyámat sem tudom használni. Mosolyogva elővette az övét, mintha már előre tudta volna, hogy így lesz, aztán a fülembe súgta: Találkozzunk egy óra múlva a Szent Patrik templomnál!

Sötét utcák közt kanyargott a taxi, a maradék készpénzemet nyelte el. A téren, ahol a templom állt, egyetlen lámpa égett. Bukdácsoltam a félhomályban a hepehupás macskakövön, egyszer csak egy árnyék ölelt át, megcsókolt, aztán nevetett.
Olyan vagy, mint egy szabadon járkáló préda. A pólódra nyomtathatnád: „Ide lőjetek!”

Magával húzott egy közeli négyemeletes házba, a lépcsőfeljárón a telefonjainkkal világítottunk, a másodikon két hevederzár nyitása után végre beléptünk a lakásba. Lámpát itt sem gyújtott, csak bekapcsolta a tévét, aztán ölelkeztünk, vetkőztünk, feszes combjait rám kulcsolta szeretkezés közben. Utána cigarettáztunk az ágyban.

Mesélj, milyen a kinti világ?

Furcsa volt beszélni az életem leghétköznapibb dolgairól olyannak, aki úgy hallgatta ezt, mint valami fantasy-t vagy science fictiont. Utána hozzám bújt, a szőröket simogatta a mellemen: Még sohasem voltam pasival kintről. Ha jöttek is, akik tetszettek, lelőtték, bebörtönözték őket, vagy elszöktek, mielőtt még összejöhettünk volna.

No, tessék! És én még azt hittem, a személyes varázsom miatt!
Mégis Gerda tette elviselhetővé a napjaimat, vigyázott rám, óva intett attól, hogy elhagyjam a városállamot. Néhányan megpróbálták a konferencia résztvevői közül. Három egyetemi tanár autóval indult el, őket helikopterből lőtték ki, egy tudós házaspárt pedig a polgármester tanácsadója ért utol, már külterületen. Kiugrott a terepjárójából, leütötte az idős férfit, hasba rúgta az ötvenhárom éves professzorasszonyt. Tíz év börtönt kaptak a szökésért.

Gerdának volt egy befolyásos szeretője a kormányhivatalban, meg egy állandó pasija, teljesen hétköznapi fószer, aki féltékeny volt, minden lépését figyelte, ezért kellett sötétben találkozgatnunk a templomnál. Pár nap múlva a tag mégis ránk talált, artikulátlanul üvöltözött a folyosón, aztán felgyújtotta a lakásajtót, és puskával rontott ránk. Ugyanekkor jelentek meg a kommandósok is. Gerda titkos lakása glattul be volt kamerázva, poloskázva, a szerető a kormányirodából végig látott és hallott bennünket, most meg ide küldte ezeket a gépfegyveres, mellényes gorillákat, hogy megvédjék a lányt. A dühös szeretőt szitává lőtték, engem pedig a rendőrőrsre vittek.

A lefüggönyözött vallatószobában farkasszemet néztem a rosszarcú hivatalnokkal. Hirtelen behúzott egyet a képembe, utána azt mondta, elenged. Fekete nylonzsákba pakolták minden holmimat a hotelból. Tartozásom nem maradt, a szobát a szerkesztőség átutalással fizette, úgyhogy betuszkoltak egy fekete limuzin hátsó ülésére, és utánam tolták a cuccaimmal.

Túlságosan is bejöttél a csajomnak. Legszívesebben kinyírnálak, de könyörgött érted. Azt mondta megtesz mindent, amit kérek. Neki köszönheted a szaros életed! – sziszegte a rosszarcú, gengszterképű kormányhivatalnok. Rám csapta az ajtót, és intett a sofőrnek, hogy induljon.

Csendesen suhantunk ki a városból, az ablaktörlők nem győzték a lapátolást a szakadó esőben. A sofőr szótlanul, mereven nézte az utat, ám a városállam határánál matatni kezdett az anyósülésen heverő táskában. Félek. Megkérdeztem mit keres, azt mondja, térképet, mégis mintha fémes hang koccanna. Remélem, nem pisztoly.