Kovács Jolánka: kéregetők

Kovács Jolánka

kéregetők

amikor a koldus szembejött vele a gyaloghídon Zia éppen a számlájára aznap befutott összeggel nézett egyenesen farkasszemet osztogatta szabdalta magában megfontoltan már éppen szét is darabolta és sóhajtott egy rövidet amúgy befelé s a koldus egy egészen jóvágású bár gyűrött arcú és igencsak beesett szemű ötven év körüli férfi melléje érve száz dinárt kért tőle szintén röviden a szemébe hunyorítva kopottas fekete dzseki és szűkszárú fekete nadrág volt rajta Zia messziről kéményseprőnek nézte még hiányolta is a válláról a kerékformára összetekert durva acélseprőt s most annyit válaszolt neki hogy nincs száz dinárom pedig volt neki bizony volt akkor még egészben terpeszkedett teljes valójában az összeg a számláján s a pénztárcájában nem egy de három százas

és bizony kiszámíthatatlanok az Úrnak útjai mert igaz hogy a buszra várva sikerült ugyan összegyűrt papírzsebkendőjét az olajzöld műanyag szemeteskannába dobnia ám a kanna abban a pillanatban lezuhant állványáról valaki kilazíthatta a két nagy szemű csavart amivel az állványhoz volt erősítve a busz szintén abban a pillanatban ért oda az utasok kíváncsian pillantottak ki az ablakon szinte gyanakodva mert nem kis dolog ám egy szemeteskannát egy érintéssel földre zuttyantani hát Ziát meg is saccolták jól mikor végigvonult az ülések közt miféle szerzet ez nincs-e esetleg még egy plusz keze-lába vagy valamije ami általában nincs a buszra várakozóknak és volt valóban még mindig ott lapult a táskájában a három százas érintetlenül s a fejében az oktalan bűntudat mert csak erre a három százasra gondolt egészen a végállomásig és itt jön be a képbe az Úr nagyjából fél óra múlva amikor Zia immár az ismerős kapukilincsre tette a kezét s valaki odakiáltott neki hogy ne haragudjon

akkor vette észre a szomszéd háztól feléje közeledő úgyszintén jóvágású ötvenes férfit aki vékonyka zakóban és fakókék farmernadrágban közeledett feléje várjon kiáltotta s mikor odaért és fénytelen fekete szemeivel Ziára hunyorított az rögtön látta hogy valahol húsz-harmincéves korában valóban szép szemei lehettek ám egyszer csak lezuhant szegény lezuttyant valamiről akárcsak az olajzöld műanyag szemeteskanna az állványáról a buszmegállóban és a férfi már beszélt csak mondta-mondta a magáét hogy öt évvel ezelőtt maradt munka nélkül mert csődbe ment a vállalata és most még tizenkét évig várnia kell a nyugdíjaztatására borzasztó ez az ország borzasztó az ember akár éhen is dögölhet de bezzeg akik jól élnek azok jól élnek és Ziát örömáradat öntötte el szinte biztatta magában mondjad na mondjad már és a férfi alázatos és fakó hangon ötven dinárt kért tőle egy kenyeret venne a péknél és még ennyi hiányzik Ziával ekkor már madarat lehetett volna fogatni sőt még azt is biztosan a koldusnak adta volna ajándékképpen lehetőleg egy gyönyörű kis énekesmadarat és a táskájába nyúlt bár egy pillanatig átsuhant rajta a gondolat vajon odaadja-e mind a három százast ám a férfi épp akkor említette keserűen azokat akik bezzeg jól élnek úristen nehogy azok közé sorolja arról nem beszélve hogy most láthatja is hol lakik hát két százast vett elő és a férfinak nyújtotta s az háromszor is megköszönte ám hozzá is tette rögtön csak kölcsönbe kedves most már tudom hol lakik majd visszaadom ha előbb nem a jövő héten pénteken akkor érkezik a segély Zián valami jeges áramlat futott végig á nem szívesen adom Isten áldja a férfi még mindig mosolygott most már majdnem sejtelmesen ám Zia nem várta meg mit akar még mondani bement a kapun az udvarból visszanézett a férfi már átment a túloldalra elindult fölfelé a péküzlettel ellenkező irányba

Zia a langyos aranyló fényözönre gondolt ami elöntötte egyszer a buszban amikor a gondviselésről gondolkodott egyenesen a Gondviselőhöz intézve gondolatban is elnémult szavait bár lehet hogy az a fényözön is csak annyi volt hogy kint vagy két percre erőre kapott a novemberi haldokló napsütés ám hová ugyan hová kihez vezethető vissza ez és a minden és a mindenség ki adja nekünk a napot a kéregetőket és szemükbe szemünkbe a csillogást