Juhász Zsuzsanna: Hőstelenség

Juhász Zsuzsanna

Hőstelenség

Szimbolikus, persze, és egyszeri. Mégis hatalmas élmény. Mert körülmetéléskor az egész agy riadóztatik. Nem marad nyugalomban egy kicsi helye sem.

És így van jól, a hatalmas fájdalom megnyit minden ébresztő kaput. Mert valamit tenni kell. És a csecsemő hirtelen használni kezdi mindenét, amije van. Sikít és rúgkapál. És valszeg az agya megjegyzi, ha a sztorit nem is, de azt igen, hogy hogyan kell hirtelen bekapcsolódni, és nagy egészként funkcionálni.

                Funkcionálni, igen, mert erről van szó, lehet lesz, hogy ez szolgálja majd a túlélést. És akkor a katonák is ilyenek, a bevetettek, akik hetekig, hónapokig kénytelenek teljes harckészültségű aggyal élni. A halálfélelem által felizgatott, válaszkész aggyal. Nem gondolva arra, hogy így biztosan megnyerik hazatérve a főnyereményt, a PTSD-t. És tán reménykednek, hogy ők lesznek azon kevesek, akik mégsem, mégsem lesznek kénytelenek a betegséggel élni. Mert ők fasza gyerekek, holott tudjuk, a harctéren a laza elengedettség a nyerő. A bárminek a várása, fogadókészsége bármilyen szarságnak. Azok nem lesznek betegek, akiknek benne van a pakliban, hogy nem tarthatunk mindent a kezünkben.
és ott vannak még a bántalmazottak. Az iskolákban, családokban, főleg nők és gyerekek, de olykor férfiak is. Ők is a folytonos agyi felajzottság állapotában élnek. Mert folyton agyalnak, mikor jön, hogyan jön feléjük a bántalmazójuk. És hogyan tudnának elsiklani előlük, mint halacskák.
És ma már a szakszervezetek gyengülésével és a robotizáció erősödésével a munkáslét se biztos. Már-már csatatér a munkahely, résen kell lenni. Ki és mi fúrhat meg, honnan jövő olcsó munkás vagy bármi, amitől a termelést csökkenteni kell.
S így a társadalomban élés maga lesz a permanens trauma. Holott valaha a közösség megvédett az óriási ellenségtől, és óriási erőfeszítéseket tett lehetővé.
Valaha boldogan csatlakoztunk közösségekhez, de ma már gyanakvással. És boldogan fogaduk el a szabályokat, mert cserébe biztonságérzetet kaptunk. Hogy nem vagyunk egyedül.

                De ha eljön az ideje, fel kell ismernünk a rosszul működő társadalmakat. Hogy a társadalom nem ab ovo jó. És meglehet, hogy olyannyira kiszámíthatatlan, hogy az felér a bántalmazással. Ha társadalomapuci többet ütlegel, mint puszilgat, és azt is kóros, polimorf kéjvágyból teszi, vagy önimádó öntömjénezésből. Akkor ideje elgondolkodni, hogyan hat mindez ránk. Tudatosan, vagy csak úgy érezzük kutyául magunkat.
Megcsalt hű ebnek, és akkor és legalább az isten szerelmére, a tüneteket. A tüneteket vegyük számba legelőbb.

                Az írást a nyakörvünk bilétáján.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: