Juhász Gabriella-Óczy: Katica és Margó

A tornyos gomolyfelhők alatt a krókuszok és a nárciszok rendezett sorokban ázkolódtak a kertben. Az asszony egymagában toporgott az ablak előtt, és hangosan zsörtölődött: már órák óta kopog a párkányon, de nem engedem be. És nem adom kölcsön az esernyőmet! Senkinek nem adom kölcsön! Sem a kockásat, sem a szivárványszínűt! És az sem érdekel, hogy önzőnek mondanak. Nem baj, ha nem szeretnek…, és az sem baj, ha nincs barátom. Minek olyan barát, aki folyton kunyerál. Add kölcsön ezt, meg add kölcsön azt, és soha többé nem kapom vissza… végül semmim sem marad… jobb nekem egyedül.

– Katica, elállt az eső – lépett be a szobába az ápolónő és egy esőkabátot tartott a kezében. – Azért ezt vegye föl, hátha újból elered séta közben.
– Nem veszem föl. Nem az enyém. Nekem nincs esőkabátom. Csak esernyőm van, de abból kettő is. Egy kockás meg egy szivárványszínű.
– Jöjjön, Katica, Margó kint várja a folyosón.
– Ez az esőkabát nem az enyém. Nem veszem föl – dacoskodott az idős asszony.
– Margóé az esőkabát – válaszolta türelmesen az ápolónő – Neki kettő van, és az egyiket magának adja.

Katica egy ideig mogorván nézegette a sárga, kopottas esőkabátot. Mindig szerette a sárga színt. Közelebb hajolt és megszagolta. Levendula illatú volt, mint a nagyanyja szekrényében a ruhák. Egy kicsit még töprengett, aztán hagyta, hogy ráadják, és kicsoszogott a folyosóra.

Margó szelíd tekintettel nézett rá, az édesanyjára emlékeztette. Ő leszegett fejjel állt előtte, és a cipője orrát bámulta. Margó előhúzott a zsebéből egy tarka sálat, a nyaka köré tekerte, és fölhúzta a cipzárt, egészen az álláig. Aztán kézen fogta Katicát, és aprókat lépegetve, a másik meg csoszogva, szótlanul kisétáltak a kertbe.

Az ápolónő sokáig nézett utánuk és azon tűnődött, vajon mi történhetett, hogy a valamikor jómódban élő Katica szegényházba került.

Juhász Gabriella-Óczy prózája legutóbb a Szöveten: