Ocsovai Ferenc: Ginevra ágyában
Ott a parton, a Playa Malvarrosán, kába
bánatomban egyszer csak megláttalak.
A homokba olvadt gyömbérszín hajad,
és hirtelen tetőtől talpig megkívántalak.
Nem tudtam, hogyan közelítsek hozzád,
és csak úgy durván, ostobán bámultalak
messziről, és ahogy te füzetedet és könyvedet,
amikkel ott hevertél: én is téged úgy olvastalak,
bár sejtettem, hogy sokkal okosabb vagy nálam,
és mohó szemem már akkor is testeden érezted.
Vadkörteként ringó melleiddel olyan voltál,
mint egy csábító, új, ígéretes regénykezdet;
egy tündéri kapu egy másik létbe,
amely felé tehetetlenül sodródom.
Tudtad már: úgyis hozzád lépek,
amíg én még mindig epedeztem
s gondolkodtam a legjobb módon.
Mosolyogtál, hogy dús, északi,
vörös, göndör fürtjeid ellenére
született spanyolnak hittelek,
miközben kisfiús zavarba jöttem,
mert csak azt néztem, az a két gyümölcs
nyakad alatt milyen lágy, puha és kerek,
pedig tudhattam volna, hogy valamilyen
bűvös, kelta varázslatot olvastál
ott, a széles katalán partokon rám;
hogy nem tud ennyire megbolondítani
a sok barna, kreol vízinimfa között,
csak egy forró, kékszemű angol lány,
aki nem csak a Tó Hölgye volt,
hanem az egész Mediterráneumot
térdre kényszerített birodalmaként uralta,
és mellette úgy egyébként még vágyaimba
is önkényes szeszélyeit és terveit sugallta,
bár még fogalmam sem volt róla,
hogy a hosszú, szikrázó Excalibur
minden centijében már nálam van,
és nem is kell azt keresnem többé
mindenféle nőknek csak hazudott
jéghideg és fagyos sziklazárakban.
Túl sok volt a véletlen, de még több
a lefojtott, ostorral játszó szenvedély,
és strandkendődön már-már alakot
öltött, akár egy bágyadt embrió,
a kellemes, sikamlós, zsenge kéj,
aztán hallgattuk a Superstitiont
és csak táncoltunk a Blasco Ibáñez
mellett, ahol ott dzsemmeltem mindig
a Black Note zeneklubban,
és egyszer csak azt láttam,
hogy dresszed Óceánjából
a Brit-szigetek két legtündöklőbb
mesebeli csodája ismét előbukkan,
mert nem csak egóból ámítottál,
hanem tényleg akartál magadnak:
sóvárogtál s gyorsan meg is szereztél,
és talán első asszonyként az életben
lovagodként s királyodként kezeltél,
aki végre olyan őrült volt, mint én,
s nem szégyellte ösztöneit előttem;
akivel egy lénnyé lettünk édesen
dagonyázva az állatias örömben.
Porcelánbőröd elvarázsolt, és mint
egy velszi íjat, tetőtől talpig felajzott,
és mintha drüász lettél volna egy kies
vízmosásnál, úgy figyeltem vonalaid
nyomán minden finom ceruzarajzot,
és nem is tudtam eldönteni, hogy a selyem,
a csipke, a meztelenség izgat-e rajtad jobban;
csak fürdőztem ezekben a nedveinkkel
felkorbácsolt kellemes tengerhabokban,
hiszen valahogy annyira működött
az egész, mintha minket az égiek
biológiailag így raktak volna össze:
mintha egy vörösalakos görög váza
lettél volna, hogy olívaolajam fekete
repedéseid minden csöppjével kitöltse,
miközben egyetlen szót sem szóltunk,
de már egy kósza sóhajból is tudtuk,
a másiknak hogy esik jól és mi kell –
mintha száz éve lettünk volna szeretők,
mégis, mintha még sohasem lettél
volna hozzám hasonlatos férfivel.
Nem értettem soha azt az ősi mondást,
hogy „mintha tegnap lett volna”, aztán
úgy két éve, júniusban találkoztam veled:
azóta töprengek, tépődök rajta, folytatni
közös kalandunkat most miért nem lehet,
mert te jelentetted az utolsó zálogot:
az okot, mi még simogató ujjaival
a napfényes Valenciához láncolt;
haragod mégis bosszúálló Júnóvá
vadított téged és felém kegyetlen,
villámló homlokot ráncolt,
és messzire száműzött országából,
ami kínálkozó, második paradicsom
lehetett volna zaklatott szívemnek,
amíg bíztam benne, hogy egyszer
kard lehetek a hüvelyben, nem
pedig csak úgy az úttest szélére vetnek,
de még így is, hogy örökös rabszolgáddá
tetted elmémet: kívánságaid lesném most
is, és hálószobádba önként visszamennék.
Milyen kár, hogy kócos szajha lett
immár azóta ez a gyönyörű, fülledt,
mocskos és szépséges nyári emlék.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: