Összegabalyodtak az irányok
oldalinak tűnik az előre,
elherdált földön járok,
még mindig mögöttem.

Nézem a köröket,
egyetlen, rozsdás láncszem
hol lazul meg s mikor?

Gyáva meleg árad a homályból
a kacsalábon forgó kastély
is jelenés, nem áll meg,
csupán a tükrök elutasító
csillogása válaszol.

Közönyben az ember
elfelejt vágyakozni, élni,
a hézagpótló emlékezetnek,
álmoknak adja át magát.

Különös álmomban
Szaturnusz voltam,
gyűrűimben sűrűsödött a membrán,
mintha megelevenedtek volna
köröttem a halott holdak is.

Mozdulni, lépni félek
kíváncsiságom új bűnbe csalna,
akár az édenből kiebrudalt Éva,
somfordálhatnék másik
életteret keresni.