Ocsovai Ferenc: Gorgó csókja

Gorgó csókja

Ocsovai Ferenc

Jól tudom, hogy minden rossznak,
gonosznak s szajhának elhordtalak,
most mégis tehetetlenül éget a vágy,
hogy teljesen magamnak akarjalak,
amíg rejtély, hogy mered uralni
elmémet és, hogy miféle jogon –
költői büszkeségem most mégis
törött lándzsaként földre dobom.

Mint a baziliszkusz szárnycsattogó,
hadseregeket megbénító pillantása,
úgy vizsgáltak kerek rókaszemeid
és lettél Medúza pannon alakmása,
akitől kővé változtak és lábaid előtt
hevernek most dicsőséges terveim.
Rongybaba lettem, és zsákmányolt
húsként húznak ősember-ösztöneim.

Lehet, hogy az igaz szerelemről
nem egészen egyet gondoltunk,
az Erotika cserfes istenének mégis
mind a ketten egyformán hódoltunk,
s ettől az ördögi mámortól, mint cukor
a forró tejeskávéban, szét úgy olvadok –
hangod ajzószer, tested fonott korbács
s én az engedelmes igavonó ló vagyok.

Akár két kamasz, akik nem bírnak
magukkal, róttuk Cegléd tarka utcáit:
javasasszonyként magyaráztad nekem
az alföldi rónák varázsfüveit, gombáit,
állatait, gyógynövényeit és öreg fáit,
én pedig csak zihálva lángoltam egyre,
mint egy Ítéletnapkor föltámadt halott,
ki önmagával kegyelemből újra egyesül,
amint csodáltam, hogy érintésem nyomán
egy-egy ruha alatti ruganyos idomod
édes pírban duzzad s lágyan megfeszül.

Ligetekben, parkokban, főtereken
és szigorú templomtornyok mellett
kerestük a kéjes kalandot, noha éppen
annyit adtál magadból, amennyit kellett,
hogy megbolondíts, akár egy gazdasszony
vagy kocsmárosné, aki titkon szeretőt tart –
csak kacagtál, és piszkosul élvezted is
ezt a fejemben tomboló, kínos zavart.

Szertelen pogány rituálé s virágokkal
telehintett, csókot áldozó tavaszünnep
volt sétánk, buja tapintásaimat pedig,
mint királynőnek szánt bókokat tűrted,
és hiába tudom, hogy játékszer voltam,
akit boszorkánykonyhád polcára tettél:
nem érdekelt más, csak, hogy fenséges,
lopott bájaid kastélyudvarába engedtél.

Őrülten kívántalak, s még az sem zavart,
hogy ez hiúságodnak mennyire hízeleg;
hogy egy éhenkórász kandúrnak tartasz,
ki pár leeső falatért nyomodban szédeleg,
mert hallatlanul izgatott, hogy világodban
nem létezik olyan, hogy kényes vagy tabu –
tanítóm voltál s tüzes naphevedtől gólyává
vedlett vissza bennem a búskomor marabu.

Milliószor próbáltalak már feledni,
s mindenféle táltosokat felkerestem,
hogy csillapítsam tajtékzó seblázamat
és mennyei békémet visszaszerezzem,
de amint feldereng egy-egy domborulat
belőled, mint vándor előtt a Meru hegye:
kerge dúvad leszek, aki alatt meghasad
a talaj és elnyeli a Pokol kénkő-feneke.

Másé is vagy, mindenkié vagy,
így, hogy én nem lehetek a tiéd:
meg kellett őszintén mondanom,
éjszakántként mégis megbabonáz
emléked, e kígyóbűvölő vonzalom,
mert nem hiszem el, hogy ez neked
már csak napi rutin és jógagyakorlat,
és nem vagy egy kicsit sem kíváncsi
rá, milyen az, ha sóvárgásunk alakot öltött,
beteljesült ige, amely a csillagokig hatolhat.

Nem hiszem el, hogy a sok férfi között,
kiket erdődből, mint leveleket gyűjtöttél;
akiket száradni és szikkadni kunyhód
baljós, nyikorgó gerendájára kötöttél,
nem lehettem legalább néhány órácskára
életedben oly ritka orvosság vagy fűszer,
amelyet nem találsz meg bármely zugban,
amíg hajlataid illatos, fülledt verejtékétől
utolsó csavargóként csúnyán berúgtam.

Nekimennék a falnak, ha eszembe jut,
hogy valaki nap mint nap megérinthet
és csak úgy ingyen megkaphat téged;
hogy szüntelenül maga mellett érezheti
meleg, takaros, huncutul sugárzó lényed,
noha nekem egyetlen egyszer is elég lenne
talán egy szerény morzsát kapnom belőled,
hogy érezzem, hogy élek még, és nem csak
úgy gyötrelmemül kaptam hátamra a nőket.

Mit sem sejtve, vidáman fürdőzöl
valahol most is a meztelen létben,
ám amióta reményeimet leölted:
rájöttem, ez nem ógörög monda,
amelyben a hős végül is le tudja
győzni a lelkében lakozó szörnyet,
és bár azt vallottad, a szerelemben
nem tűröd meg a súlyos rabláncokat:
mégis mohón magadhoz bilincseltél,
és eloroztad immár minden álmomat!