Fénybe fagyott álomszigetemen, Izlandon,
a nők, nem csak a hitvesek, feleségek, de
az özvegyasszonyok és a forró ölű lányok is
gyakran finganak szeretkezés közben,
nem szégyen az itt, kérem, emberi gesztus,
a táplálkozás az oka, meg a meleg sör,
ki tudja, akár úgy is lehet, én legalábbis
szívesen elhiszek nekik mindent,
hiszen ablakunk alatt az óceán,
ha hidegen is, mert bizony az,
hullámzik habzik előttem reggelente,
s bíztat, ne legyek már annyira idegen,
tudom, nem éppen Ibiza, István úr,
mondja aztán Krista Sigurjadóttir,
elhúzva a szavakat, szinte énekelve,
akinek szétterült vörös hajfürtjei
mint lángnyelvek izzanak ropogósra
keményített huzatú, ergonómikus kispárnáján,
de nézd csak, mutat a hajnali fény csiszolta
öbölre ablakunk alatt, ahol épp egy
hangos tutulással forgolódó
lomha bálna égre lövellő vízoszlopával
akureyri mobilszökőkutat játszik, s nemcsak én,
az Earl Grayból fölgomolygó bergamott-illatú
pára is otthonosságot próbál keríteni köréd,
engedd el már magad végre, hazaértél,
ideje kiteregetnem a beszűkült pillanatot,
gondoltam, ám hiába erőlködtem, ráncoltam
homlokom gondterhelt redőkbe, de nem,
nem sikerült egyet őszintén szellentenem,
hát hagytam, hogy a szívem is belesajduljon
a vágyakozásba, hogy hátha vele, mégis,
ha maradok, majd holnap, majd legközelebb.