Mezei Attila: 86. Weimann. Abroncs

A kölök fejére rászorult a régi kútvödör abroncsa, fülei miatt lefelé nem csúszott, a tojás feje miatt felfelé sem lehetett feszegetni, hogy jelen helyzetébe mi módon jutott a játékból királyi koronának használt vasdarab, arra nem született magyarázat. A szeme tájékán mozgott le-fel, de csak egy ujjnyit. Arra elég volt, hogy bezsírozzák belülről, a füleit meg kívülről. Akkor lecsusszant, igaz a vitorlái véreztek kicsit. A gyerek végig úgy ordított, mint az apa szamár, amikor meglátta a vért, még hangosabb lett. Bevitték a kovácsműhelybe, a mocskos képű, bőrkötényes iparos kalapáccsal, vágóval a kezében jelent meg, az áldozat még lelt egy fokozatot az üvöltési skálán. Az első kézbe kerülő gépronggyal, valamikor párnahuzat volt, a kutya lerángatta a kötélről, körbetekerték a nyakát. Odahajoltatták az üllőhöz, a kovács egy ütéssel lecsapta a karikát. A gyerek tudta, hogy még nincs vége a megpróbáltatásainak, ahogy felegyenesedett, addig aggódó apjától kapott egy zúgó nyaklevest.
    

A hirtelen kezű atya és a biztos kezű kovács vasárnap találkoztak a borbélynál, borotválásra vártak. A harangozót szépítette éppen a kés, de akkora orcája volt, tetű lassan ment. Forgatták a százszor látott régi újságokat, még háború előtti is volt köztük, az egyik képen Karády búslakodott egy márvány kávéházi asztalnál. A kovács kíváncsi volt, hogy miért csattant akkorát az a pofon, anélkül is volt elég baja a szegény párának. Megtudta, hogy a család nevének továbbvivője megdolgozott ezért. Múlt héten az egynapos cipőjével belelépett a kátrányos vödörbe, tegnap két hasonló imposztorral megint lepisálták a vonatot a hídról, az öreg vasutas gyalog jött le az állomásról, és nagyon emlegette a rendőröket, csak a nagy eskü és négy korsó sör tántorította el a szándékától. Ezek után már az amúgy jólelkű kovács is úgy gondolta, hogy kár lett volna annak a fuvallatnyi legyintésnek útjába állni.

    Eddig azt hitte, hogy az öccse a szabvány a gazemberségben, akit akkor ismert meg, amikor a szülei váratlanul hazaállítottak vele Oroszországból. Három éves volt, amikor elvitték őket, négy évig az apja testvére viselte a gondját, aki valami csoda folytán megúszta a nagy vonatozást követő „kicsi munkát”, pedig egyformán svábok voltak. Már iskolába járt, amikor beállítottak a terembe, éppen énekóra volt, karjukon a kisgyerekkel. A tanító abbahagyta a hegedülést, a szemeit törölgette, biztosan belement valami. A karon ülő, ahogy nőtt, úgy lett egyre „krisztuscsipkedőbb”. Naponta megdobálta hullott almával a tyúkokat, olyan sárosan állított haza, hogy amíg öntözőkannával le nem öblítették róla a nagyját, addig meg sem szidták, hátha valami idegen. Az anyja csak korholta, ha csúful beszélt, akkor fenyegette, hogy „parazsat a nyelvére”, de még csak a fenekére sem csapott soha. Akinek a szimbirszki táborban kellett világra jönnie, azt már verte az Isten eleget.
     Közben rá került a sor, a borbély meghúzta szíjon a borotvát, inkább csak azért, hogy elmenjen addig a harangozóra ráfújt pacsuli szaga. Már a nyakában volt a fehér kendő, a mester a habot élesztgette. Mielőtt még be kellett volna fogni a száját, tudatta a vásott kölyök apjával, hogy teljesen egyet ért vele, ha valaki megdolgozik valamiért, annak jár a fizetség. A fia pedig igen hülyén nézett volna ki az esküvőjén azzal a vas karikával a nyakában, amit lekalapált róla.
    Ezért készítsen elő egy húszast, apróban is jó lesz!

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: