Selye Jánosnak

        

Ahogy mondod barátném. Bár azért szart itt nemigen tálalunk fel. De ez a te egyéni problémád. Hogy kilógsz a sorból, hogy berzenkedsz, most már úgy látszik, halálodig. A rend ellen, az evolúciós törvény ellen, hogy nem, dehogy vesszük ki senki kezéből az ételt. Inkább más lehetőséget keresünk.

            És látod, te szegény, te család szégyene, akiről azt hiszi mindenki, hogy posztalkoholista, hogy a piát keresed izgatottan, azért nem tudsz aludni, nem tudsz megülni a fenekeden. Pedig dehogy. Mert demens delíriumod van, az igaz. Úgy csinálsz, mint egy valódi alkoholista, akinek reggel hiányzik legjobban a pia. Hogy nagyon, de nagyon hiányzik. De én láttalak. Láttalak reggel és este és napközben. Neked a társaság hiányzik. Igen, szívem. A csapat, a csoport, ami nélkül szorongsz, a csapat hiányzik mindig. Hogy üljön szemben és melletted valaki, akinek pár falat után a tányérkádat lökheted. Hogy egyen ő is. Téged ez nyugtat meg. Ahogy ezer, több ezer kilométer távolságból is azt kérdezik egymástól a rokonok telefonon, skypon, hogy mit ettél? És olykor együtt is vacsoráznak, mutatják egymásnak a tányért, hogy milyen, mennyi az étel rajta.

            Mert nem vagy te buta, dehogy. Mert tényleg ez a legfőbb kérdés. Hogy bűntudat nélkül ehessünk, hisz’ ez az alapja minden bűntudat nélküli életnek. Minden egyéni és csoportéletnek. Ez, és csak ez adja kivirágzását, teljességét, szabad nyújtózását, testben és lélekben. Hogy amivel telítődöm, az nem soványít, rövidít meg mást.

            Mert dehogy vagy te demens. Ahogy a homo sapiens se ölt. Csak rosszkor volt jó helyen, ami aztán rosszá vált általa. De ezt nem akarta. Gőze se volt, hogy mit tesz, mikor Afrikából Európába lépett. Igaz, végigment szép lassan Európán, és szép lassan kihalt Európából minden más emberi fajta. Mindegyik, de főleg a neanderthali. Mert abból volt a legtöbb. De nem ölte meg a homo sapiens, dehogy. Csak baktériumokat, vírusokat hozott neki. Ahogy találkozott a kétféle ember, elindult a mikrobák cseréje. A neanderthali magas volt, erős, jó futó. És gyorsan kellett fejlődnie, gyorsan magasra nőni. Hogy minél előbb tudjon vadászni. De fegyverek nélkül. Úgy képzeld el, hogy ezek a szerencsétlenek egyetlen, földről felkapott, élesecske kővel a kezükben rohantak a zsákmány után. S mivel jó, kitartó futók voltak, utol is érték. Aztán megsütötték frissiben az állatot és megették. És ezt csinálták évtízezredekig. Nem voltak fegyvereik, mert minek. Az állatot elkapták, egymás meg soha nem bántották, minek kellett volna fegyver. Esetleg az állat, a megsütött állat szétszedésekor egymásra morogtak, vagy rácsaptak egymás kezére. De csak a még üres, rossz felé, a másik jussa felé nyúló kezére. És nem csináltak főzésre alkalmas agyagedényeket. Mert minek, mihez. A hús sütve volt jó. Semmi se kényszerített főzésre. És barlangrajzaik se voltak. Minek pingálták volna a zsákmányállatot a falra. Az ott volt kint, csak meg kellett fogni. És nem is díszítették magukat, nem voltak ékszereik, mert minek. És külön nevük se volt, mert ahhoz nagy, csak csoportosan elfogható zsákmányállat kellett volna. Hogy te Józsi, az elején támadod, te meg Kisjóska a farkát szorítod le. Mert a név, az egyediség a csoportos vadászathoz született volna meg. De nem volt rá szükség. Európában nem voltak hatalmas zsákmányállatok. Nem, a neanderthali Európa ura volt, és a jelen ura, sajnos. Nem hagyott maga után semmi tudást ránk, semmi technológiát. Teljes harmóniában élt a környezetével. Annyit vett el, amennyit aznap vagy másnap meg tudott enni. Aztán, ha újra éhes lett, kimerészkedett a barlangjából újra. Ha már megemésztette a húst, mint egy kígyó, vagy mint ma is egy bennszülött csoport. Körbefekszik a folyamatosan sülő állatot, és csak eszik, emésztik, újra eszik, míg el nem fogy. Kb. 3-4 napig. A neanderthali nem tervezett előre, mert minek. Vad télen-nyáron volt. Tűz is, amihez fa rengeteg volt. Télen is, nyáron is. Az évszakok váltakozása hidegen hagyta. Mert nem kellett kezdeni neki vele semmit. Kiválnia se kellett. Bátornak se nagyon kellett lenni. Csak annyira, hogy előjöjjön, ha megéhezett. És vadat hozzon, kecskét, vadjuhot és hozzá pár vastag ágat.

            És akkor megjelent a homo sapiens. Csapatban. Mert a homo sapiens nevet adott magának és társainak, gyerekeinek is. Hogy számon tartsa őket. Mert neki szüksége volt minden kézre, és főleg agyra. Mert agya majdnem ugyanolyan volt, mint a neanderthalié, két különbséggel. Az egyik az ismeretet szerző és őrző területek nagyobbak voltak az ő agykérgében, és a másik: a kommunikáció. A homo sapiens egy két lábon járó valóságkutató, feldolgozó és továbbadó gép volt. És mindent megevett. Mindent, amit ember számára, a maga számára ehetőnek ítélt. Rugalmas volt, alkalmazkodóbb százszor a neanderthalinál. Húst is evett, mert a húsból nyerte a legtöbb energiát. Az agya számára főleg. Mert ebben az egyben hasonlított a neanderthalira, és a ma élőkre is, ránk, hogy az összes energiánk egynegyedét az agyunk viszi el. És roppant érzékeny, ha nem kap elég cukrot, vizet, oxigént, zavartak leszünk. Nem érzékeljük pontosan a valóságot, és ez végzetes lehet, még ma is. De a homo sapiens megreszkírozta. Pontosan annyi húshoz juttatta magát, amivel még jól tudta lakatni az agyát, hogy működőképes legyen. Vagyis nem gondolta ezt ő így ki, csak csinálta. Mert amikor elindult Dél-Afrikából, még kevesen voltak. Kevesen voltunk. Mintegy 600 homo sapiens élt csak. És egyre fogytak. Pedig megettek mindent. Okosak voltak, nem túl magasak, dehogy. Ők nem futottak a zsákmány után. Ezért nem is kellett gyorsan felnőniük. Inkább próbálkoztak. Megették a kagylót, csigát, bogyókat, mifenéket. Nem tudom, mert ehhez nem értek. De biztos, hogy nem voltak futkosósak. Inkább össze kellett fogniuk, tervezniük kellett, hogy a nagy, afrikai bölényt vagy micsodát elkapják. Mert böhöm nagy volt, az biztos. És a homo sapiens nem szaporodott olyan gyorsan, hogy pótolja a vadászati emberveszteséget. A legbátrabbak, a hírszerzés hősei, akik elölről mentek neki a böhömnek, a szarvával találkoztak nyomban.

            És a homo sapiens megsajnálta önmagát. Együtt érzett gyorsan,, hirtelen, máról holnapra haló önmagával. Talán előbb az anya a fiával, és könyörgött neki, kérte, hogy ne menjen, ne menjen csoportosan böhömre vadászni. Ahogy ma is anyák mondanak legelőbb nemet minden ölésre, minden háborúra.

            Hogy neki ugyan ne hozzon húst, mert kiköpi. Neki ilyen hús nem kell, ha érte halni kell a fiának. Halni rögtön, vagy pár nap után, belehalni a böhöm ejtette sebekbe. Inkább kagylót gyűjtött, halat szigonyozott, botot hegyezett. Követ emelt kagylóra, dióra. Talán pekán?  Pekándió volt? Ki tudja. És összetörte mozsárban a magvakat, és banánleveles forró kőre rakta. És gyártotta a kaját, az ehető ételt, fűből, fából, magból, gyümölcsből. És adta tovább, hogy az éretlen zöldféle megbetegít. Hogy kifosod tőle a beledet. De ha vársz, míg megérik, felséges ételed lesz. És egyszer csak pont annyit kellett vadászni, ölni a férfiaknak, amennyit feltétlenül kellett. Csak ha a nők nem tudtak elegendő kaját csinálni. Ahogy ma is a nők érzik dolguknak, hogy ételt, meleget készítsenek. Meleget, hogy ne kelljen energiát veszíteni a testnek a táplálék testhőnyire felmelegítésével. Ahogy az én fiam is vegetáriánus. Szabad vega, független minden húsdarabtól, állatvértől. Mert a hús is, a nyers hús is megbetegíthet, ha megromlik.

            S ez lett a másik tényező. A neanderthali elvesztődésének tényezője. Hogy nem mert kimenni friss húsért. És a döghús nem jó. Puha, de megbetegít. Ráadásul a homo sapiens-holtakat is becipelte magához. Megtapogatta, megette, ki tudja? De magáévá tette az összes baktériumot és vírust, amikkel szemben eleve védtelen volt, mert ilyenekkel soha a büdös életben nem találkozott. És félt, halálra rémült a homo sapiens boldog, éneklő, nevető csoportjától. Akiket nem, vagy csak ritkán látott vadászni. Hát hogy a picsába maradnak ezek meg? Igen, picsába, barátném, te ősi, ugyanakkor ultramodern asszony, mert te. Pontosan te mondod ezt. A rituális mondat után. Hogy a szart is megesszük, hogy jusson másnak is. Igen, így van. De te aztán újra és újra minden étkezésnél megkérded: – Hogy a picsába lehet ez? És lehet, barátném, lehet, mert beléd van írva, lehet és kell is. Kell a pocsékat, a hulladék kaját is, a más asztaláról hullottat is, a boltok kukájából kimentettet is kell. Lehet is és kell is megenni, mert belénk van írva. Mélyen, velőig, soha ki nem törölhetőn, hogy inkább.

            Bármit mi, bármit megeszünk, csak el ne kelljen venni egy falatot se a másiktól. Főleg az életét ne, a rokonunknak, csapattagunknak, hogy ekkora áldozat árán húst, jobb ételt szerezzen nekünk, Hogy velünk maradhasson, hogy sokáig éljen velünk. És szaporodjon, hogy unokáink lehessenek. Hogy értelme legyen a mi saját, külön kis életünknek. Ami fabatkát se ér őnélkülük. Legalábbis így érezzük, igaz?

            Mert a homo sapiens nem agresszív faj, mondta egy etológus, aki sok-sok más fajt is ismer. Hát összehasonlítani csak tud. És ő azt mondta, higgyük el, hogy a 7,5 milliárdhoz képest nagyon kevés a helyi harc. Hogy csoda, hogy ekkora népesség mellett csak ennyi helyi csetepaté van.

            És igen, barátném, a szarevésen múlik, hogy még megvagyunk, egészben vagyunk, mind a 7,5 milliárdan. A nők beosztói és elosztói ügyességén. Hogy a homo sapiens a legszelídebb faj a Földön. Mert mindent megeszik, mindent eltüzel. Még a Napot is. A Nap sugarait is beszívatja a kollektorokkal, még a széllel is megpörgetteti a malmokat. Mert igazi imamalma a szélmalom, és igazi temploma a házatlansága, a csupasz teste, ami melengetésért kiált, ahogy a baba felsír, hogy törődjetek velem. Előbb ti énvelem, aztán én is, ha felnőttem, tiveletek. Mert szelíd, jóravaló, együttérző a homo sapiens. Eleve így jött ide, Európába. És mikor elindult Dél-Afrikából, vissza akart menni. Vissza az öregekhez és gyerekekhez. De nem ment, akárhogy hívta is vissza a szíve. Nem, mert talált elegendő ennivalót magának, sőt. Mivel ő kevés volt, a kaja meg sok, kedvére szaporodhatott. És nem volt szíve visszamenni, és terhére lenni az otthon maradottaknak. Akik szintén megmaradtak, hazai földön. Nem haltak, ki, dehogy. Afrikában ma is rengeteg ember él. És hogyan? Ahogy mi itt. Ahogy az én lányaim se jönnek vissza, hogy ne legyenek terhek itt, munkanélküli fiatalok. És ahogy feketék, afrikans férfiak, fiatal fiúk indulnak el, mert terhek nem akarnak lenni, mert szerezni mennek. És nem elkeveredni, legalábbis kezdetben. Csak segíteni, megsegíteni az otthon maradtakat. Kurvának, rabszolgának, mindegy. Csak ne tehernek, csak segítőnek.

            Mert az ember, a homo sapiens a legszelídebb faj a világon. Mindent enni, mindennel fűteni, és ha kell, elmenni. Kíváncsiságból jobb lenne menni a fiataloknak, de ha kell, muszájból is mennek. Mert szívük van, barátném!

            Csak így lehet ez, ha válaszolnék a kérdésedre, barátném. Mert ha akarják, ha nem, megcsinálják. Mert beléjük van írva. Belénk, s ha már csinálják, látják, hogy jó. Hogy jó érzés tölti el őket. Ha a fiúknak nem kell háborúba menni, ha nem kell földet szerezni, kőolajat.

            És aztán, tudod, ment minden, mint a karikacsapás. A neanderthali hullani kezdett a friss, ismeretlen baktériumoktól és vírusoktól. Tele hassal ugyan, de belehalt az első lázba. Míg a kisebb és majdnem hústalan homo sapiens, az inas, sovány kibírta a neanderthalitól kapott bacikat és egyebeket. Mert nem tudta, de a növényekkel, füvekkel, magvakkal gyógyszert is evett. Lázcsillapítót, vízhajtót, zsírégetőt. És igen, antibiotikumot is, bizony! Mert megette a penészes kaját, gyümölcsöt, magvat, levelet. Mondom, mindent. Mert nem volt kedve egy darab húsért feláldozni magát. A csoportja úgyse hagyta volna. Gondold csak el, barátném, Európa tele gyógynövénnyel, egész jól ellennénk gyógyszergyárak nélkül is.

            De a csak húst evő neanderthali beteg lett, fizikailag gyenge vagy halott. Lelkileg meg eldurrant az agya, látva a homo sapienst. Aki elvan hús nélkül, sohasem lohol, inkább töpreng, és mindig rágcsál valamit. Mert az ember hosszú rágcsálásra van huzalozva. Kb. harmincöt percig kell rágnod, enned, hogy beinduljon a jóllakottsági központod. És tényleg, te keveset és lassan eszel, és nem is vagy kövér. Míg az ember, a ma élő, fél óra alatt rengeteg kalóriát vehet magához. A kész, félkész kajákkal. Egy kávéskanál kristálycukorhoz több kiló gyümölcsöt, magvat, zöldséget kellene elrágnia. De nem kell neki, mert a cukrot készen kapja. Van értelme tehát a paleo kajának, de a lényeg nem a nyersességben van, hanem a fél órában. Hogy egyél, de hosszan egyél, sokáig, és lehetőleg ne kalóriabombákat. Ennyi az egész. És akkor nem hízol el. És a láz nem akasztja ki a szívedet a zsíros, kövér testedben. Ami eleve megterheli a szívet. Node a neanderthali rosszul járt. Nagyon rosszul, mert mikor beteg lett, félrevonult, és várta a végét a betegségnek. Mint a macska, a magányos ragadozó, aki elvonul, ha baja van. És a neanderthalit nem ápolta senki. Magának való volt eleve. És aztán az esze is elment, mert félt, rettenetesen félt a szelíd, őt soha nem vadászó rágcsáló homo sapienstől. És nem mert kijönni, és bezárva érezte magát. A saját félelme zárta be. És olyan lett, mint Selye patkányai. A kölykeit elhanyagolta, eldobta, áttaposott rajtuk. És belülről is olyan lett, mint Selye bezárt, ketrecbe zárt patkányai. A sűrűn lakott. (?) Ráadásul a stressz a neanderthalit váratlanul érte. A teste felkészületlen volt. Elment a kedve a szextől, hisz’ örök lázban égett, hogy mi lesz, mit tegyen? Tegyen-e bármit is? És ettől igencsak lelohadt odabent, és nem kellet neki a szex, viszont ezáltal a nő se kellett neki. Elzavarta a tűztől, hústól. Amit ugye félve, kockáztatva vadászott. És a nőknek elapadt a tejük, de ha eszük volt, előbb lerakták a kölykeiket. Hajították el, nehogy azt a kevéske életet is kiszívja belőlük. Az öregek meg szart se kaptak. Mert a neanderthali, életében először megtanult a holnapra gondolni. És a csonttal aludt, azt ölelte, nehogy ellopják tőle. Már ha tudott aludni a félelemtől és izgatottságtól. Adrenalinba pácolt agyával. De ha tudott is éberen aludni egy kicsit, mert aludni muszáj. Ezt a fára felmászó őseinktől örököltük. Hogy éjszaka nyugton kell maradni, nem szabad mászkerálni, mert a húsevő éjszakai ragadozók kiszimatolják a hollétünket. Főleg a székletünk alapján. Ezért is irtózunk a széklettől, és dobjuk el magunktól messzire. Szóval a neanderthali, ha tetszik, ha nem, másnapra a csontra tapadt, nem kellően megsütött hústól hullamérgezést kapott. Ecettel elpusztíthatta volna a bacikat vagy mifenéket, de nem ismerte az ecetet. És savanyú gyümölcsöket se evett, míg kellett volna, de tényleg. Ahogy húshoz, húsételhez még ma is eszünk savanyúságot. Biztos, ami biztos. De a neanderthali biztosan hülyére idegesítette magát. Rástresszelt a völgyben örök vikkendező homo sapiensre. És repedtek a merev, meszes, rugalmatlan erei a hirtelen felszökő vérnyomásától, elvitte a szíve, agya, a vérzés vagy itt vagy ott. Vagy mindenhol, hogy egy barátnőm férjét, aki menedzser volt. Aki egy vasárnap délután annyi helyen kezdett el vérezni belül. Egy vérnyomáskiugrás miatt, hogy három halálhoz is elegendő lett volna. Pedig ő negyvenöt éve szokta a stresszt. De úgy látszik, megszokni nem lehet, mert negyven fölött még ma is hullanak a férfiak, mint ősszel a legyek. Indulnak északabbra, vagy csak indulnának, ha lehetne, hogy a maradéknak több jusson. Pedig csak elég volna nyugdíjazni őket, átadatni velük a stafétabotot, hogy meg, hogy életben maradjanak.

            Látod, barátném, ilyen egyszerű ez. Inkább együk meg a szart, csak ne kelljen ölni, és ne kelljen elmenni, vagy elűzni senkit. Vagy a halálba stresszelni. Mert én azért rosszul érzem magam, hogy fiatal, családos, kisgyerekes férfiak halnak körülöttem, míg én élek a majd’ hatvan évemmel. De minek, ha nincs ötletem, hogyan tartsam életben őket. Ciki élni, míg ők halnak. A fiam meg szeret, ugyan hogy is mehetnék egy hegyre meghalni? A fiam ezt sose bocsátaná meg magának. Mert ő is inkább a hasán spórol. De ne,m űz el senkit, és nem is megy el. Vagy csak lélekben. Körülnéz itt-ott a neten, hogy lássa, jó helyen van. Ez itt jó hely. Neki is, és nekem is.

            Ilyen egyszerű ez is, barátném. Mert akart a fenét a homo sapiens továbbmenni. Dehogy akart ő elterjedni az egész világon, mint egy gaz, egy csalán, parlagfű, kender vagy mifene. Dehogy akart ő gazember lenni, ami mindenütt van, mindenütt megterem. Ő szelíd volt, végtelenül jó. Ő mindenből egy kicsit vett el. Ő dehogy akart nyomot hagyni a világon. Épp ellenkezőleg. Csak annyit vett el, hogy ne pusztuljon ki az erdő, a mező, a tó, a tenger, a hegy. Keveset mindenből, hogy a kölykének is legyen, az ember gyerekének. A gyerekével is együttérző ember hogy is tarolta volna le a Földet, vagy csak egyetlen friss hajtást, magoncot hogy is taposott volna el. Éppen hogy észrevétlen akart maradni. Megmaradni, de úgy, hogy más is megmaradjon. A hal, a csiga, a fenyő, aminek a friss rügye a tüdőnek jó. Hogy szabadon lélegezzen, hogy az ember szabad maradhasson, hogy soha, semmibe ne kelljen bezárva éreznie magát. Ne az alapvető szükségleteibe. A gyomrába, a csupaszságába. Hogy legyen kaja és meleg. De csak úgy, szinte magától. És senki semmilyen árat ne fizessen érte. Se az ember, se a hely, ahol él.

            És igen, ezért ment tovább. Látta a pusztuló, az őrülten futkosó neanderthalit, az elhagyott, döglött csecsszopókat, és. Belátta, hogy ez a hely rossz hely. Itt a hozzá hasonlók halálra vannak ítélve. És továbbállt. És máshol kezdődött minden elölről. A vírus, a stressz, a neanderthali különös pusztulása.

            És neki, a homo sapiensnek eszébe se jutott, hogy mindezt akaratlanul ő csinálta, ahogy jobb is, hogy nem tudta meg, mert akkor a homo sapiens-lét hajnalán saját kezével vetett volna véget magának. Hisz’ létének alapját vesztette volna el, a talaj csúszott volna ki a lába alól. A szabályt vesztette volna el, töprengéseinek, nemzedékeinek nagy, fontos, bölcs tételét. Hogy akkor marad meg minden élő, ha minden élő megmarad. Köztük ő is, az ember is. Ha lehet utódja nem csak az embernek, de a többi élőnek is, ami táplálékát, meleg helyét adja az embernek.

            Hát jobb így, hogy nem tudta. Különben bepánikolt volna, különben kifutott volna a világból. Szégyenében. Látva, hogy mit tett. Aggódva magáért és övéiért, és félve, rettegve is, félve a következménytől. Igen, a bosszútól. Mert ez is valami ősi dolog bennünk. Nem istentől, nem embertől, magunktól félünk igazán. A következményétől annak, amit teszünk.

            Ahogy a kölcsönadó, nagy nemzetközi bankok is jót akarnak, csak aztán értetlenül nézik, hogy az adósrabszolgák meghalnak, csak úgy, mintegy megrendelésre, mielőtt a kölcsönt visszaadnák.

            Hát így megy ez, barátném, bárányok lakják ezt a Földet, bárányok és bárányokat megnyírók.

            Birkák és birkavágók. Töprengő, befelé forduló, társasan érzékeny birkák. Tűrők a végtelenségig. És nyírók, ideges, buta, sajtkukac-izgága nyírók. Soha be nem teljesülők. Komolyak, számolgatók, és végtelenül szorongók. Hogy egyszer vége lesz.

            Mert miért is ne cserélhetne helyet birka és nyírója.

            Hát ezért, látod-e, jobb, százszor jobb megenni és elosztani a szart, hogy mindenkinek jusson.

            Meglátod, egyszer tényleg megtanuljuk, hogyan kell szarból ételt csinálni. A kutyánk legalábbis az enyémet megette.

            Jóféle gyerekszéklet volt, tele még emészthető, tápláló élettel. Legalábbis a kutyám ezt tudta. Ösztönösen. És türelme is volt.

            Bár mondtam is neki, kommunikáltam vele, mint a homo sapiens méltó, büszke, együttérző és adakozó sarja,

            hogy várjál már, míg kiszajom.

            És megvárta, mert érdeke volt, mert jó kis szar volt, mondom, barátném.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Ez