Ocsovai Ferenc: Az utolsó várakozók (Sosem volt idők, 7., befejező rész)
Óvatosan a zsebembe csúsztatta a cédulát, de továbbra sem mondott semmit, mert azt egyébként is meghallotta volna a tanács, akik csak rövid időre engedélyezték nekünk a búcsúzást. Ezek után Kárpátina visszaindult a tanács elnökéhez: a férfihoz, akit szeretett, és aki én kellett volna, hogy legyek, majd kisétált az életemből mindörökre, ahogy én is kényszerűen léptem ki abból a csodálatos eszményből, amelyet részben én magam alkottam meg.
Rádöbbentem, hogy mivel Tisszia ennyire megvezetett, azzal, hogy engem megfosztanak a beavatkozás lehetőségétől, senki sem fogja megérteni, hogy annyi igaz volt abból, amit a hamisítványokban olvastam, mivel az ultimánusok maradványai valóban beszivárogtak Kredóndia vezetőségébe, hogy megkíséreljék átvenni a hatalmat. A háromtagú csoport azonban, amelyet korábban láttam a múzeumnál, egyáltalán nem elősegíteni, hanem megakadályozni akarta ezt, mert rádöbbentek arra, hogy az új rendszer minden várakozás ellenére az előző közvetlen folytatása, még ha ezt a felszínen a még mindig diadalittas tömegek nem is vették észre. Ennyit tehát összeraktam magamtól is és megtanultam szétválasztani Tisszia hazugságait Kárpátina igazságaitól.
Mire ezt az egészet józanul végiggondoltam, és próbáltam magamnak kibúvót találni valahogy, végrehajtatott az ítélet, és ezúttal nem egy hiteles wartenista kötet lapjai közül néztem és eszméltem fel, hanem saját hálószobámban ültem a számítógép előtt, és minden, ami velem Kredóndiában és az első Tamarciában történt, nem volt több, mint a saját képzelgésem, saját álmodozásom és fantáziám, amit ahelyett kedztem el gépelni, hogy befejeztem volna az egyik házidolgozatot, aminek a következő nap volt a határideje. Teljesen valóságosnak tűnt az egész, de én tudtam, hogy nem lehet az; hogy kell valamilyen visszautat találnom, hogy nem őrültem meg és álmaimnak volt valóságalapja. Mégis be kellett látnom, hogy ,,az én szerepem ebben a játszmában véget ért, és próbálok kizárólag arra emlékezni, hogy voltak olykor ennek a történetnek néhány fejezetében azért szép dolgok.”
Viszont amikor legépeltem ezeket az utolsó sorokat, lezártam a laptopot és elnehezült fejjel végre a megváltó alvásban próbáltam keresni menedéket és vigaszt, eszembe jutott, hogy ezúttal nem végződhet úgy az események láncolata, mint korábban. Ezúttal valóban el kell varrnom a szálakat, és nem törődhetek abba bele, hogy mindent elveszítek, a jövőben egyszer valamikor örök szellemi rabszolgaságra kárhozik az emberiség és tőrbe csalták, félreállították azokat, akik tettek volna valamit ez ellen – mert ekkorra már tudtam, hogy csak egy voltam a számos wartenista szerző közül, akivel az ördögi Tisszia ugyanazt megcsinálta. Eddig is makacsságom, kíváncsiságom és hajthatatlanságom okozta a tragédiák, viszályok és félreértések egy részét, viszont azt is be kellett látnom, hogy ezeknek a tényezőknek mind megvolt talán a maguk szerepe, és nem dőlhettem kényelmesen hátra, mintha éteri büntetésem nem volna több egy vakációnál.
Lehetséges, hogy az az eszmény, amit közösen felépítettünk, mégiscsak erősebb az emberi tökéletlenségnél, és megtalálja a módját annak, hogy végre megértsék a lényegét. Ehhez pedig lehetséges, hogy a botlásokon és ellentétpárok sokaságán át vezetett az egyedüli út; erre homályosan célozgatott a létizmus is annak idején, bár az még egy nagyon kezdeti stádiumban. Önmagában Hompestus eljárása nem volt eretnek: állandó jelenlétét és munkálkodását az tette azzá, ahogyan használta ezt a hatalmat, számomra pedig itt volt a lehetőség, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok olyan, mint ő, noha akaratlanul is segédkeztem Akrónia iszonyatainak létrejöttében és énem sötétebbik felének elszabadulásában.
Hiszen kétségem sem volt már afelől, hogy a Tisszia és seregei által felépítendő Krónia nem más, mint a későbbi Akrónia – egy rettenetes és disztópikus anomália, egy paradoxon, ami kívül rekedt időn, tapasztaláson és megismerésen. Egy hely, ahol a legmélyebbre leláncolt rémálmok és elméletek is valósággá válhatnak, valamint egy erődített birodalom, amely jószándékból, kreativitásból és optimizmusból táplálkozik, viszont ez mindig kifordul magából és torzszülött gondolatiságot eredményez. Az is világossá vált, amíg emlékirataimat gépeltem immáron ismét a XXI. században, hogy a csardogály papok valójában azok az álominkvizítorok, akiket Tisszia magához édesgetett, amíg a félelmetes sárkánylovasok, az önmegvetők azok a hozzám hasonló naivak, akik részt vettek a posztwartenista forradalomban és a rossz ügyért harcoltak, mivel manipulálták őket. Fájdalmukban így önjelölt bosszúállóká, ,,vigilantékké” váltak, és ők őrködtek mindazon mutánsok, kiborgok és genetikai szörnyek fölött, amelyek Akrónia mocskos utcáin hemzsegtek.
Próbáltam aludni, de ismételten ott voltam a szörnyűséges óceáni erődítményben: láttam a tintahalsisakos akchronitákat és a bagolyfejű ultimánusokat, amint együttesen álcázzák egy boldog és tökéletes Wartenciának ármányukat, közben a jóslat beteljesülését, a Várakozás Végét hirdetve. Láttam őket, amint álominkvizítoroknak, Alapító Atyáknak, zöldpáncélos oszciánusoknak és aranyszínű ammonínóknak öltöznek, amíg kacagó császárnőjüket, az aljas és arrogáns Tisszia Kapellinát trónjára emelik, miközben ez az új, megerősödött állam végső harcot indít Kredóndia rengő kapui ellen. Olvastam a propaganda hazugságait minden röpiratban, plakáton, tévéműsorban és filmben. Figyeltem, ahogy az erőszak és a pánik lesz úrrá az utcákon, és kialakul egy olyan küzdelem, ami még a Tévely Havának polgárháborúinál is rettenetesebb.
Nem volt többé megkülönböztethető és elkülöníthető egymástól a két front, és nem is volt kérdés, hogy elpusztítják egymást, de csak azért, hogy összeolvadjanak. Csupán az volt a kérdés, kikristályosodik-e egy olyan újabb irányzat, ami képes lesz az emberek vágyait, céljait, törekvéseit és akaraterejét optimálisan kihasználni, vagy csupán visszaélnek vele és rabigába fogják azt hajtani. A legrémesebb az volt, amikor láttam, hogyan semmisül meg a Kormányzói Palota, ahol nemrég fölöttem mondtak még ítéletet a tanácstagok, és azt is végig kellett néznem, hogyan kezdik el az Archívum anyagát meghamisítani és átírni; hogyan válik a hazugság igazsággá és az igazság hazugsággá, a jóakarat cselszövéssé és a pusztítás alkotássá a lángoló falak között.
Ebben az utolsó jelenetben – amelynek bekövetkezése felől kétségem sem támadt – láttam Kárpátinát is a végsőkig küzdeni a kötetek védelmében ammonínó csapatai oldalán, és azt is, ahogyan egyikük elárulja és végül megöli őt, neki pedig szinte nyoma sem marad, annyira kitörlődik a létezésből. Sírni tudtam volna, amikor lidércnyomásomból felriadtam, majd amikor felidéztem mindhalálig küzdő arcát, rájöttem arra, hogy talán van visszaút. Nem tudtam, mennyit és hogyan lehet korrigálni, de bíztam benne, hogy legalább Kárpátina életét megmenthetem.
Nem tudom, miben reménykedtem, de mindazok után, milyen önző módon álltam hozzá már-már univerzális döntések meghozatalához, az egyetlen, amit meg akartam menteni, vagy újra akartam írni, az a mi szerelmünk volt, és elfelejtettem mellette azt, hogy egykor mindketten hittünk valami sokkal nagyobban, mégpedig egy magasabb rendű, igazságosabb, szebb, jobb és boldogabb világ eljövetelében, még ha ez kissé sztereotipikusan is hangzott. A papírlap, amit a kezembe adott titokban, erősebb titkot rejtett, mint amit bármilyen más erő képes lett volna elvenni tőlem. A lány legmélyebb és legőszintébb vallomását írta le, a tűz, a dac, a szenvedély és a lendület pedig, amely átitatta az egészet, talán annyira hatalmas volt, hogy még soha hasonló vallomás nem született a világtörténelemben. Legalábbis én így éreztem, és az volt a legfontosabb, hogyan hat az emberre a mű, még akkor is, ha az éppen csak megszületett.
Kárpátina levele a tiszta, kendőzetlen reménytelenség árnyékában fogant, mégis több remény, ábránd és hit lángolt a sorok között, mint bármely másban, amit valaha láttam vagy olvastam. Minden nagyszabású felfedezés, törvényszerűség, paradigmaváltás, elmélet, kísérlet, szabályozás és ideológiai vagy technológiai reform dacára rá kellett jönnöm, hogy talán sok tragédiához az vezetett a történelemben birodalmak pusztulásától a szörnyűséges világháborúkon át az Echódium romlásáig, valamint az emberi erkölcs és hit megroppanásáig, hogy nem vettük eléggé figyelembe: miközben annyira a tökéletesedés, a fejlődés, a haladás és a korszerűség volt a cél, a test és a szellem mellett a harmadik őselem, a lélek nem kaptam meg a maga táplálékát: az érzelmeket. Annyira banális volt a felismerés és mégis annyira elemi erővel söpört végig rajtam, hogy már tudtam, ha kapok valamilyen módon még egy esélyt ebben a különös és nyakatekert történelemben, ahol elvileg mindig lehet korrigálni, akkor mindent el fogok követni, hogy a szellem mellett a lélek is az őt megillető rangra emelkedhessen.
Meglehet, hogy erre a háromosztatúságra is utalt Hompestus Capellinus címében a háromrendbéli mester, viszont mire ő eljutott kutatásaiban erre a pontra, már túlságosan kiüresedett és apatikussá vált számára az emberi létezés. Megértettem, hogy végső soron nem én okoztam Akrónia születését és Oszta bukását, hanem csupán egyetlen verziót éltem meg a végtelen lehetséges közül, amelynek talán az volt a célja, hogy személyesen tapasztaljam meg, hogy még akár velem, még a legszolidárisabb és empatikusabb gondolkodókkal is megtörténhet az, hogy szemellenzők, hamis fátylak és keretek takarják el a teljes igazságot, és éppen ez zajlott le valószínűleg Oszta társadalmával is a polgárháború és a Tévely Hava előtt. Tudtam viszont, hogy Kredóndia más, mint az oszciánusok világa, és abban a formájában, ahogyan azt mi, a szperancisták elképzeltük, volt még esély arra, hogy valami tovább éljen belőle, még ha meg is rengeti majd egy újabb konfliktus. Ki kellett hajtania egy még nagyobb és még igazabb elhivatottságnak abból a talajból, amelyet hosszú évezredek fáradtságos munkájával hozott létre és termékenyített meg wartenista tanítók megszámlálhatatlan sora.
Mindezekre a felismerésekre akkor jutottam, amikor Kárpátina levelét olvastam. Végre megtanultam megbocsátani magamnak az önmegvető lovasokkal szemben és felülemelkedhettem azon, hogy nincsen olyan univerzális elem; nincsen olyan összetevője a wartenizmusnak, ami tökéletessé tenné, viszont kísérletezni, próbálkozni mindig lehet és kell is, mert ha létezik egyetemes felsőbb parancs, egy afféle kategorikus imperatívusz, akkor az az, hogy ha eleget teszünk azért, amire várunk, akkor mindig érdemes lesz várni rá, mert valahogy, valamilyen formában, még ha csak egy pillangó szárnycsapásainak az idejére is, de valósággá fog válni ugyanúgy, ahogyan én is éreztem húsvér alakot ölteni kedvesem szavait, valamint ahogy hallottam megelevenedni Kredóndia és Tamarcia népes főtereit és csarnokait.
A Kredóndiánus Tanács minden tilalma ellenére kirajzolódtak elődtem a múzeum vonalai, amelyet korábban is láttam, és megértettem, hogy a három tagú társaság tagja és a tanács elnöke, Nigrogus eredetileg valóban én voltam, illetve engem szándékozott odahelyezni valamilyen felsőbb hatalom. Ebben az olvasatban soha nem hagytam el az épülőfélben lévő Kredóndiát és időben értesültem arról is, mit terveznek az ultimánusok, és azt is megértettem, hogy gyakorlatilag valami téren és időn átívelő sejtelem összekötötte őket Tissziával. Emiatt tudták, hogy átírhatják úgy a posztwartenista felkelést, hogy végül félreállítsanak társaimmal együtt, hiszen mi átlátjuk az eszmény működését, ami veszélyessé tett minket a szemükben. Így pedig, ha sikerre vitték volna tervüket az ultimánusok, posztwartenisták, kronomágusok és a többi totalitárius irányzat, akkor Kredóndia is ugyanúgy semmisült volna meg pontosan, mint egykor Oszta varázslatos szigete, és a történelem cinikus módon megint csak ismételte volna önmagát.
Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, amiért nem adtam be a derekamat végül Tisszia Kapellina végső testi csábításának, viszont amikor kiderült, hogy a társaság harmadik tagja Dextrina, éppen emiatt nem értettem, hogyan lehetett ott, amikor elvileg nekem és Tissziának volt ő az egyik leszármazottja. Kiderült, hogy Dextrina Kárpátina nem Regina anyja, ahogyan az a kronomágusok hamisított változatban szerepelt, hanem az egyik húga, akinek ikertestvére, Sixtrina az, aki az ultimánusokkal szövetkezett, valójában azonban ők ugyanannak a szándéknak két testet öltött aspektusai, és mint ilyenek, mindketten az én Kárpátinám részei, akik addig vannak jelen, amíg szükség van rájuk abban, hogy eldőljön, hogyan fog kinézni a jövő, és mivé válik, vagy mivé válhat az ember, tehát arról is megbizonyosodtam egyúttal, hogy minden olyan bűnös rokoni szál Kárpátina és köztem, amit a genealógiai kötet feltételezett Tisszia szobájában, úgyszintén merő koholmány volt.
Egy pillanatra végignéztem a múzeum kertjén, és félelmetes párhuzamok találtam az osztai Zegella Park és eközött a szabadtéri kiállítás között. Belegondoltam hirtelen, mivé vált és válhatott volna eddigre az ember azon évszázadok során, amikor nem lehettem ott, amelyekről csak olvastam. Amikor az ember számára minden húsvér volt és materiális; amikor nem választhatta senki a kényelmesebb és rövidebb utat, hogy meglovagolja magát a gondolatot. A szobrok és egyéb műalkotások szinte megszólaltak, és megértettem, hogy ha nem változtatunk egy második, és végső forradalommal a helyzeten (amely immáron nem a test és a szellem, hanem a lélek és az érzelem forradalma lesz), akkor egy Új-Wartencia illúziójában fogunk csak tovább senyvedni valódi változás nélkül, és óceánnak fogjuk hinni azt, ami valójában állóvizes pocsolya, és mérhetetlen szellemi gazdagságnak, ami valójában felfoghatatlan lelki sivárság és szegénység.
Az is hiba volt, hogy a Nicrocrux-piramis sértetlen maradt, ami szintén a túlélő ultimánusoknak volt az egyik lobbizása – mégis tudtuk, hogy nem változtat a helyzeten, ha kiegyezés helyett leszámolunk velük, hiszen be kell teljesíteni azt, amit szperancistákként korábban félbehagytunk, ez az igazi prófécia, és nem feltétlenül egy valós személy. Most, hogy elérkeztünk egy új állapotba, és megtanultuk, hogyan kell kiterjeszteni a várakozást és reményt az idő minden irányába, így a múltba is, már többek voltunk, mint pusztán reménykedők: ideáloptimisták vagy metaszperancisták lettünk volna, ha lett volna értelme tovább dolgozni ezen a tételeken és új kategóriákat megalkotni. Viszont beláttuk, hogy ez olyan bensőséges és természetes mélyéről fakad már az emberi pszichének, amit nem lehet korlátok és ideák közé szorítani, ezért csak engedtük, hogy végigáramoljon rajtunk milleniák és eonok feltérképezetlen és kiapadhatatlan tudása.
Egy megfoghatatlan, megragadhatatlan, amorf és szüntelenül lüktető mágikus energia ez, amit nem lehet palackba zárni, mint egy dzsinnt, vagy teljességgel uralmunk alá hajtani. Nem mi voltunk az utolsó várakozók, még véletlenül sem mi. Hiszen ez a várakozás talán soha nem ér véget, és azt is tudtuk, hogy ott és akkor nem lesz még vége egyáltalán ennek a végtelen történetnek. Viszont bizonyos értelemben elérkeztünk egy mérföldkőhöz, és olyan gátaktól szabadítottuk meg az elménket, hogy ekkor már láttuk, hogy valójában bent állunk a piramis belsejében, az újjáépített Omniálban, majd leereszkedünk a könyvtár elé és felfedezzük, hogy egy hatalmas szerver: egy rosszindulatú, csápjait lengető mesterséges intelligencia vezérli az egészet, amely valójában nem is volt ott. Az egyik pillanatban úgy rémlett, saját lakásom szomszédságában vagyok Dolphininus mester antikváriumában, a másikban a Masinó erődítmény egyetemi szárnyában voltam, de éreztem, hogy ezek csak egy ördögi algoritmikus elme káprázatai.
Ez csak a projekciója volt ugyanis annak, hogy testet öltött mindaz a gépies szorongás és számítás az emberben, ami miatt félreértelmeztem, mit is jelent hinni és várni, mit kijavítani még idejében, vagy utólag hibákat, amelyeket felismertünk magunkban, és milyen az, amikor megtaláljuk az egyensúlyt az individuum és a kollektíva között – amikor megtaláljuk önmagunkban a másikat és a másikat önmagunkban, ahogy ebben a pillanatban Dextrina mellett megjelent Sixtrina is, és kézenfogva váltak egylényegűvé ismét Kárpátinával, akinek Dextrina valójában az az énje volt, akit megismertem, Sixtrinában pedig az a motívum élt tovább, akit Tissziában fedeztem fel. Ezáltal gyakorlatilag mindvégig ugyanazt az asszonyt szerettem, mialatt bármit is tettem, vagy fogok tenni a múltban, ugyanazt az eszményt is szerettem, viszont hol az egyik, hol a másik oldalát megragadva, néha átértelmezve vagy megváltoztatva annak a lényegét. Sokszor félre is értelmeztem azokhoz a tömegekhez hasonlóan, akiktől annyira féltettem a titkos tanokat, ez pedig elgondolkodtatott azon, hogy talán nem is létezik olyan személy, aki méltó arra, hogy teljességgel ennek a tudásnak a birtokába jusson, de ha van is ilyen, akkor ez minden bizonnyal nem én vagyok.
Hamarosan ammonínó csapatok jelentek meg a piramisban, és elsöpörték mindazt, ami megmaradt ebből a hatalmas szerkezetből, ebből a kolosszális Mechanonból: a rettenetes hálózatból, amely lekötötte és lekapcsolta az embernek éppen azt az áramkörét – vagy ha úgy tetszik, kioltotta azt a lángját – ami megkülönböztette minden más entitástól és nagyobb felelősséggel ruházta fel. Ez az a tényező, amit még wartenista számításainkba és irodalmi műveinkbe sem tudtunk belekalkulálni a legprecízebb uomo-állandókkal sem. A roncsok között bujkáló ultimánusok teljesen megdermedtek, amikor szembesültek vele, hogy nem viselkedhetnek többé bábmesterekként, sőt, ők maguk is bábok voltak korábban, akiket egy még sötétebb hatalom rángatott – noha nem drótokon, hanem hazug ingereken és ígéreteken keresztül történt mindez.
Az ellenállásuk innentől kezdve gyakorlatilag nullára redukálódott, és lényük beolvadt a kredóndiánusok közé felismerve azt, hogy beleestek saját illúziójukba egy elérkezett aranykorról, ami soha nem is létezett. Új tartalommal telítődtek meg, ahogy Kredóndia is még inkább megerősödőtt és kibontakozhatott azok után, hogy egy jelentős része megsemmisült a kiújult harcokban, hiszen valahogyan egyszerre vált valósággá az a forgatókönyv, miszerint az ultimánusok elpusztították a várost és az is, hogy véglegesen megállítottuk őket. Bekövetkezett a béke, amiről tudtuk, hogy olyan messzességekig szilárdítja meg helyünket és szerepünket térben és időben, ami miatt a munkánk, ha nem is örökre, de jó időre véget ért. A város továbbra is megőrizte nevét, a körülötte kialakuló birodalmat viszont – ahogy azt az első forradalom után elmulasztottuk megtenni – Impérium Szperanciumnak kereszteltük el.
Eközben nem felejtettük el, hogy az a győzelem, amit egy pillanat alatt vívtunk ki kívülről, belülről hosszú évszázadok, sőt évezredek munkájának volt az eredménye, és talán csak metaforákkal, szimbólumokkal és allegóriákkal hadakoztunk mindvégig – noha nekünk olyan kézzelfoghatóak voltak ezek a harcok, mint ahogyan azt is tisztán éreztem, hogy a rend helyreállítása után, amikor már valóban nem volt ránk szükség, egy kicsit háttérbe húzódhattunk végre, és újra érezhettem Regina izgatott ölelését, meleg testét és hálás csókjait. Én azonban legalább olyan hálás voltam, ha nem jobban, hiszen az ő hite, az ő levele volt az, ami igazán megmentette azokat a tapasztalataimat, amelyekkel legyőztük, vagy jobban mondva inkább meggyőztük ellenfeleinket.
Természetesen mindenre emlékezett és mindenről tudott Kárpátina annak ellenére, hogy csak a mi kettőnk valóságában zajlott le ténylegesen az összes változata a háborúnak, és amikor ismételten együtt lehettünk a kőbe vájt üregben, ahol otthonunkat rendeztük be, akkor láttam igazán, hogy egy történelem előtti őskőkorszakban vagyunk, mint afféle első emberpár, illetve az első párok egyike. Ott voltunk még a zéró pillanathoz, az origóhoz közel, ahol találkoztak egymással a létezés vízszintes és függőleges dimenziói, és hirtelen már azt sem tudtam biztosan, hogy az első vagy az utolsók vagyunk-e igazán. Minden, amit átéltünk, még meg nem történt volt, mégis megnyugodhattunk afelől, hogy a maguk medrében fognak zajlani a dolgok, ahogyan az Olüsszia folyója is újra önmagára talált és vize megtelt fickándozó és tetterős élettel.
Nem érdekelt már, hogy melyik utódunk, mikor és hogyan lesz valamilyen messianisztikus alak; Sircundus, Dextrina, Sixtrina, vagy bármi egyéb, mert tudtuk, hogy ez az illető soha nem fog elérkezni, ahogyan maga a tökéletes korszellem sem, hanem a prófécia azoknak az embereknek az összessége, akik utánunk következnek majd és fognak kapni lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljenek ehhez az álomhoz, ebben a formában pedig valóban igaz a szperancista jóslat, még ha nem is konkrét személyről van szó benne. Ott feküdtünk egy paradicsomi fenyőerdőben, körülöttünk forrásokkal és sziklákkal a teljes meztelen természetességben a mindennek a kezdetén vagy a végén, a Tudás Fájának gyümölcse előtt még, vagy talán már a Bölcsesség Fájának gyümölcse után, amely utóbbit talán soha nem ültetik el – de akkor is törekednünk kell rá, hogy egyszer megkósolhassuk.
Néha úgy rémlett, ismét forradalmárok vagyunk valahol egy távoli, válságos pillanatban, de az is lehet, hogy ezen már rég túl vagyunk, és élvezzük azt a harmóniát, ami ha nem is tarthat örökké, egy ideig jótékonyan tompítja el érzékeinket. Néha viszont azt láttam, hogy még mindig ott ülünk azon az erkélyen: ő Krisztina, én pedig Ernő vagyok, ő mellém ül, mi pedig közömbös, hétköznapi témákról beszélgetünk egy alternatív valóságban, és a saját jelenkoromban éljük tovább az életünket, a wartenizmussal pedig nem foglalkozunk többé, mert megértettük, hogy ha valóban létrejön valamikor egy későbbi évszázadban, mint idea, akkor az tévútra csal, és soha nem fejtheti ki úgy a hatását, mintha az ember lelke és szelleme eredendő ambícióit és érzékenységét engedné szabadon.
Nem akartam többé szétválasztani ezeket az erőket táborokra: oszciánusok és akchroniták, szperancisták és ultimánusok, kronomágusok és álominkvizítorok nem léteztek többé, csupán az az álomszerű sziget, amit azután láttam, miután megismertem Regina Kárpátinát, az egyetlen és igazi múzsát, aki számos alakban, számos néven jött el azóta is hozzám. Aki ott volt mindenben, ami hatott rám és amiben hittem, és akinek valamelyik megtestesülése ott szunnyad kiegészítő felünkként, jobbik énünként mindannyiunkban, vele pedig aztán frigyre lépve megértjük részlegességünk és időlegességünk halhatatlan természetét, bármilyen eszmény vagy nemesebb célú vágy is legyen ő.
Ha pedig ezt megértettük, akkor méltán találtunk rá a wartenisták titkos tanításaira, amelyek szintén sok néven, sokféle formában térnek vissza újra és újra hozzánk – így ha disztópiák árnyékában is élünk, mindig maradhat egy irracionális, irreális és szemernyi esély arra, hogy eljussunk a magunk utópiájába.
Vége
Ocsovai Ferenc regényének utolsó előtti része a Szöveten:
