VERS

Köves István: Visszhangzó vers

Legyél vakcinagyártó technikus,
rivall rám ezen a hónaljszagú hajnalon,
tanácsolja bizalmaskodva,
mintha régi jó maligán-társam,
egy konyharuhává ázott-szikkadt hirdetésben
a Chinoin utca sarkán strichelő oszlopplakát,
s elgondolom, talán tényleg
az lenne a legjobb mindenkinek,
nekem is és a gondolattalan világnak is,
ha vakcinát gyártanék valahol vagonszámra,
törekvő technikusként, természetesen valutáért,
visszhangtalan versek hajtogatása helyett,
akkor minden reggel pontban föltalálhatnék
a vascsigalépcsőn a lebegő-libegő laboromba,
hol fényfürdette ampullák füstölve vonatozgató
néma sorfala fogadná érkezésem,
s nem közönyös karszalagos utasszámláló-
biztosok frontországi otthonom felé közeledve
e pillangókéses drótkerítések közti stadionországban,
hol úgy feszül már bennünk az indulat,
mint dobozos sörben a szilaj szisszenés,
mert szinte mindent belep itt a búbánat iszapja,
és mert a kivagyiságunk fölé csiszolt
másodlagos frissességű márvány-szivárvány alatt,
a lábcédulák, lélegeztetőgépek fölös emlegetése
helyett, marad a hivatáskeresés, mesélhetővé szelídített
múltból tákolt örökkévalóságra vágyva.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: