Nem. Azt mondta, soha nem akarta még befejezni. Pedig szidta, mint a bokrot, szentségelt, hogy micsoda rohadt egy élete van neki. Most, hogy otthagyta a húszmilliós házát és a három gyerekét.
De nem, hiába kérdeztem, neki az életével van baja, és nem saját magával. Így kell ezt csinálni, gondoltam, míg én, mondtam is neki. Hogy százszor, ezerszer gondoltam rá. Hogy befejezem. Itt már legalább három nemzedék óta ahhoz vagyunk szokva, hogy feltaláljuk magunkat. Hogy a hibákért szabadon hibáztassanak bennünket. Mert faszagyerekek vagyunk, azt hisszük, minden, de minden rajtunk múlik. Ezért, ha elromlik valami, ha félresiklik, azonnal jelentkezünk. Hogy igen, itt vagyunk, mi csesztük el. És irtózatos öntudattal vonulunk a lecsóba, hullunk bele a levesbe.
Míg ez itt dehogy. Dehogy ócsárolja magát. Az életet, azt igen, de önmagát nem. Ilyen egyszerű ez. Még hogy öngyilkos nemzet a magyar. Dehogy az, ostoba kivagyi, öntelt hólyag. Azt hiszi, rajta múlik, vele kezdődik és vele fejeződik be minden. Azt hiszi, kezében tarthat mindent, hogy hatása lehet arra, amire csak akarja. Hát csalódik folyton, az öntelt sokszor csalódik, és haragszik és búsong. De az első másodpercekben megbánja, ha ugrik, vagy ha ébresztgetik a gyógyszermérgezés után. Mert rossz az öngyilkos-statisztikánk, de milyen lehet az öngyilkossági kísérletek száma? Abban már nem is világ-, hanem univerzum-elsők lettünk. Mert nem kérünk, nem követelünk, csak bólintunk. És megtesszük, amit a haza, a család vagy mifene követel? Dehogy, amit az elborult agyunk diktál, a dühtől remegő kezeink.
Míg ez itt, ez a kerti törpe. Szakállas, nagyfejű, kispocakos ember, nemet mondott mindig. A piától már alig van agykérge, furán mozog. Nézi, ha nyúl valamiért, nézi a saját kezét, hogy sikerre vigye a mozdulatot. De tényleg, mint egy nagy, komoly csecsemő, aki fogni, megragadni tanul. Hát tényleg dolga van az életben, és ezt komolyan is veszi. Pedig valaha, pár hete, hogy mondta a hajléktalanok csapatában, hogy muszáj. Muszáj neki egyig ébren maradni, mert akkor van ételosztás. Én pedig nem értettem semmi, hogy hogy lehet ez, hogy valakinek egyetlen dolga legyen nap, mint nap. Hogy ébren legyen délután egykor. Míg én ezernyi tennivalóval vagyok körülvéve.
És sikerült neki, látom. Elmúlhatott az aggodalma, mert hol itt, hol ott alszik a fűben. Fejénél szépen letéve, mint vándorglória, az ételes doboz. Szépen, fehéren, fóliázva. Míg én azon töprengek, lassan be kellene hozni az udvarról a szobanövényeket. Mentett virágok mind, a közeli komposztálóból szoktam kipiszkálni őket. A múltkor borsvirágokat szereztem. Naná, hogy nem nálunk őshonos, nézegethetem a neten, mi kell neki és mennyi. Mert mintha kiegyenlítésnek vennék ezeket a különlegességeket. A tömegember, a tömegmunkájával és a tömegkajájával azért vágyik egy kis különlegességre is. Ha ő tizenkettő egy tucat, a virága ne legyen az. Sok, nagyon sok pénzt költünk arra, hogy elváljunk kicsit a tömegtől. Hogy legyen egy valami, valaki, ami, vagy aki más. Van, akinek szeretővirágra telik. Vagyis virágszeretőre. Szeretőre, na. Mi van abban? Én meg hurcolhatom be a fokföldi ibolyát, a mexikói pletykát, a mignon dália gumót. És a törpe borsvirágot is, persze. Ami hiába törpe, azért akkora, mint más szobanövény. Csak tán tudat alatt bizget, hogy neki miért sikerül törpének lenni, és nekem miért nem? Az árvácska is kicsi marad, ha járdarepedésben kel ki. Igaz, a rosszul táplált gyerekek is kicsik maradnak. És ráadásul.
Meg kell gyászolnom a muskátlit, mert nem szabad szaporítani. A klímaváltozás úgyis kiszorítaná. Feljebb kell menniük, mint a fenyőknek. Különben egyszer előlünk innák el a vizet. Igaz, én se büszkélkedhetek, nem tudom, meddig lesz szoba a szobám. Hány fokosnak kell lennie a szobanövényekhez? Minek vágok itt fel, hogy nekem proccos virágaim vannak, ha nem telik majd eléggé felfűteni?
És milyen jó, hogy nem gyerekeim vannak odakint. Nem kicsi gyerekeim. Akiket be kell majd lassan hívnom a meleg, fűtött szobába. Csak virágok, amik nem tudnak elfutni a sorsuk elől. Előlem, ebben az öngondoskodásra, önállásra szoktatott embertömegben.
És én se. Futhatok sehová, csak félrenézek, ha terhes hasat látok. Mert nem tudom, talál-e az a gyerek vizet itt, mondjuk harminc év múlva is.
Miféle osztás lesz itt még, amihez érdemes ébren maradni?
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?