Oszkár, szobája ablakából nézte a fényesen csillogó utcát. Színes esőkabátok, tarka esernyők hömpölyögtek odakint. Gyorsléptű emberek kerülgették a tócsákat, mindenki sietett valahová. A kerekesszék foglya valamikor a táncparkett ördöge volt, jóképű fiatalember, aki az élet napos oldalára született. Vágyai valósággá váltak, önbizalma az égig ért. Aztán egy autóbaleset pontot tett sorsának közepére, de nem halt meg a kórházi ágyon. A szívtipró lebénult lábakkal vegetált.
Amikor az új ápolónő belépett a szobába Oszkár szíve nagyot dobbant, és elpirult az arca. Mindig elpirult Krisztina közelében, mint suhanc korában, ha csinos nőt látott.
– Pocsék idő van odakint – mondta az ápolónő, és a szekrényfiókból elővett egy pár zoknit. Leguggolt a férfi elé, levette a papucsát, közben azon tűnődött: milyen ápolt a lába, pont olyan, mint a keze. Szép formájú körme rövidre van vágva, és puha a bőre. Aztán gyorsan ráhúzta a zoknit meg a papucsot. Hogy zavarát leplezze, fölkapta az ágyról a takarót, és a férfi vállára terítette. Gondosan eligazgatta a hát mögött, de amikor közel hajolt és megérezte az illatát, az ismerős, Oszkár-illatot, tenyere önkéntelenül végigsimított a haján…, majd hirtelen, elrántotta a kezét, mert villámként hasított bele a szégyen. Mi lenne, ha kiderülne…, úristen, nem derülhet ki…, harapott az ajkába és pár lépést hátrált.
– Csak menne már ki, minél előbb – gyötrődött magában a férfi, és hallotta, hogy valamit matat a háta mögött. Pillanatok alatt rátört a vágyakozás. A testében szétterülő forróság minden porcikájában bizsergett. Aztán nyikordult az ajtó, és kattant a kilincs nyelve.
– Na, végre – sóhajtott föl megkönnyebbülve –, ez fölért egy kínzással.
Így ment ez már hónapok óta. Először a gondolataiba költözött be, aztán szép lassan beszivárgott minden sejtjébe. Állandóan jelen volt. Nappal az életében, éjjel az álmaiban.
– Mi ez? – dühöngött magában. – Vénségemre megbolondultam. Amit hosszú idő óta messziről elkerültem, most utolért.
Hiába tiltakozott ép esze a nagy korkülönbségre hivatkozva, meg, hogy egy nyomoréknak ehhez nincs joga, az érzelmei másfelé sodorták. Szinte észrevétlenül zuhant a szerelem börtönébe, mert börtön volt az az érzés, egy sötét verem, amiben magányosan vergődött. Pedig annyira szerette volna elmondani Krisztinának, hogy ő az, aki értelmet ad az életének. Csak őérte kel föl minden reggel. Hogy láthassa kócos fürtjeit és a gödröcskéket az arcán, amikor önfeledten nevetgél. Legszívesebben az ölébe kapná és csókolná minden porcikáját. Óvná széltől, napsütéstől, a tenyerén hordozná, csak elmerülhessen szemének varázslatában. Mert nélküle üres az élete, értelmetlen létezés… és az már nem kell.
Egy hónappal később
Krisztina oda-vissza járkált a folyosón, és a kezét tördelte, aztán megállt Oszkár szobája előtt. Rossz ötlet volt átkérni magát másik osztályra. Eltitkolni, hogy beleszeretett. De most bevallja. Mindent bevall. Ezerszer végiggondolta, mit fog mondani, aztán lélegzet visszafojtva nyitott be, de az ajtóban megtorpant. A szoba üres volt. Egyik kezével a kilincsbe, másikkal az ajtófélfába kapaszkodott. Talán percek múltak így. Aztán sápadtan, imbolygó léptekkel a nővérszobába támolygott.
– Paulina, hol van Oszkár? – kérdezte a főnővértől.
– Jaj, Krisztina, még nem is mondtuk neked. Oszkár elment.
– De hová ment?
– Oszkár itt hagyott minket. Örökre elment.
– De hová? – csuklott el a lány hangja.
– Krisztina, ülj le. Itt van, igyál egy kis vizet – nyújtotta felé a poharat a főnővér, és aggódva fürkészte az elfehéredett arcot. – Oszkár meghalt.
– De nem volt beteg, hogy halhatott meg?
– A múlt héten történt…
– De mi történt? – vágott közbe Krisztina, és hangos zokogás rázta a testét.
– Senki sem tudja. Egyik reggel nem kelt föl.
Juhász Gabriella-Óczy prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?