Márki evangéliuma
III. rész
A halottak
Útközben, Márki felfigyelt arra, hogy társai ösztönösen elkerülik a halottakat, mintha ez valami magától értetődő dolog lenne. Ő maga azonban tapasztalatokat akart gyűjteni, ezért a következő utcasarkon álló háromfős, nagyszakállú-csoport felé tartott.
– Hello! – üdvözölte őket szertartásosan.
A nagyszakállúak elhallgattak, és szótlanul, kissé megrökönyödve felé fordították a fejüket.
– Szép napunk van – próbálkozott Márki.
– Nyugtával dicsérd a napot! – okoskodott az egyik halott.
Mert természetesen halottak voltak. Konku rájuk sem hederített, néhány méterrel odébb ugrabugrált, csapatának tagjai pedig csak udvariasságból álltak meg, néhány lépéssel Márki mögött.
– Értem – válaszolt nekik Márki. – Köszönöm a figyelmeztetést. Egyébként ki kellene már takarítani ezt a várost. Nem gondolják?
– Milyen várost? – kérdezte az egyik nagyszakállú, de szemmel láthatóan valamennyien hüledeztek.
– Hát ezt itt. Ceruzálemet.
– Ceruzálem az egyik legtisztább város az egész birodalomban – jelentette ki az egyik halott. – Mit akar rajta takarítani?
Márki szétnézett. A járdákat, úttesteket, házfalakat és ablakokat vastagon lepte a kosz és a szemét.
– Értem – adta fel a próbálkozást. – Hát bocsássanak meg a zavarásért.
– Nem történt semmi – nyilatkozott egy másik a halottak közül. Majd izgatottan visszafordult beszélgető-partnereihez.
Most Márki csapattagjaira került az ámuldozás sora. Szótlanul, mintegy magyarázatot várva néztek vezetőjükre. Márki agyában most már teljessé vált a világosság, de ezt nem mondta már ki.
A tizenöt
Ceruzálem Betlihend felé eső külvárosában jártak. Egy pizzafutár közeledett feléjük robogóján. Konku rendkívüli érdeklődést tanúsított iránta, lelkes farkcsóválással futott hozzá, és nadrágszárába kapaszkodva lerángatta motorjáról. A fiú megsimogatta az eb busa fejét, és gazdájához lépett.
– Te Dávid vagy. – üdvözölte Márki.
A fiú elkerekedett szemeket meresztett rá.
– Igen. Honnan tudod?
– Rá van írva a kitűződre.
A fiú most már azt sem tudta, hová legyen a meglepetéstől.
– Csak annyiból, hogy rá van írva a kitűzőmre, te kitaláltad a nevemet?! Akkor te nem lehetsz más, mint Márki, az új polgármester!
– Polgár-micsoda?! – kapta fel a vizet Márki, de aztán gyorsan le is eresztette. – Jaja. Már majdnem megfeledkeztem róla. De én most komoly dolgokról akarok veled beszélni. Azt akarom, hogy kövess engem!
– Boldogan! – kiáltotta a fiú. – És a pizzákkal mi legyen?
– Ne aggódj, majd mi megesszük – oldotta meg a helyzetet Márki. – Bandi, Peti, osszátok szét őket!
Ekkor Peti kíméletesen felhívta Márki figyelmét arra, hogy néhány méter távolságból több száz főnyi ceruzálemi lakos követi őket. Peti mutatóujját követve Márki látta a főleg hajléktalanokból és munkanélküliekből álló, türelmesen várakozó embereket.
– Őket is megkínáljuk? – suttogta Peti. – Nem vagyok benne biztos, hogy elég lenne…
– Semmi gond – szögezte le Márki. – Dávid céges mobiltelefonjáról rendelünk még ötszáz darabot.
A ceruzálemi külváros utcája, a mindenfelé ácsorgó halottak rosszalló tekintetétől felügyelve, egy jóízűen lakmározó, népes táborrá alakult.
Márki letörölte szája szegletéről a ketchupot, felállt, leporolta pólóját és nadrágját, majd elégedetten körülnézett. Már mindenki jóllakott, és társaival beszélgetett, kisebb csoportokban.
– No. Hát akkor haladjunk! – mozgósította csapatát.
A társak feltápászkodtak, és folytatták az utat. Csendben. De nem teljesen csendben. Némi pusmogás hallatszott.
– Tudom, hogy mit forgattok a fejetekben – közölte velük vezetőjük. – Azon tanakodtok, hogy Betlihendben, meg egyáltalán, hogyan választalak ki benneteket. És minek alapján fogom kiválasztani még hiányzó öt társunkat…
– Hatot – kockáztatta meg az egyik Jakab (, amelyik nem volt Jancsi testvére). – Egyelőre még csak tízen vagyunk, persze, ha a fügefát is beszámítjuk…
– Na, itt állítsd le magad, fiam! – dörrent rá Márki. – Ha valaki közületek csak még egyszer kétségbe meri vonni a fügefa hozzánk-tartozását, az tíz kilométeren keresztül cipelni fogja mindannyiunk batyuját!
– Nincs is batyunk – motyogta nagyon halkan Jakab.
– Rendben. Akkor egy kilométeren keresztül cipelni fogja mindannyiunk lelki terheit. Így mindenki bűnhődni fog az egy kételkedő bűnéért, mert a többiek pedig kötelesek lesznek folyamatosan panaszkodni. Sanyarú gyerekkorukról, eltékozolt fiatal éveikről, rossz házasságukról – nem is akarok ötleteket adni, majd jönnek maguktól. De mielőtt valaki sanyarú gyerekkoráról panaszkodna, javaslom, először gondoljon arra, hogy nekem milyen gyerekkorom volt! Hiszen ha a naptárt nézzük, még egyéves sem vagyok.
– Igen, de ha a fügefa is a csapatunkhoz tartozik, akkor is csak kilencen vagyunk – fogta pártját Jakabnak Makeus, aki igen jó matekos volt. Tehát hogyhogy öt társat kell még választanunk, és nem…
– Látom, mindannyian megfeledkeztetek Attiláról. Peti és Bandi esetében ezen kiváltképp csodálkozom. Gondoljátok, hogy őt kihagyhatnánk a tizenötből?
– De haver, hogy’ találod meg őt? – értetlenkedett Peti.
– Elég egyszerűen, hiszen itt van. Saccra ötven méteren belül. Abban a népes csoportban, amelyre éppen te mutattál rá, hogy kísér bennünket.
– Te látod őt? – ámuldozott Peti.
– Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam: itt van. Szaladjatok, hívjátok őt ide!
Peti és Bandi megiramodtak. És valóban, hamarosan észrevették Attilát. A három kőműves hangosan nevetgélve, hallelujázva érkezett vissza Márkihoz.
– Üdv, Attila! – köszöntötte Márki. – Örülök, hogy újra itt vagy.
– Én végig veletek voltam – vallotta be Attila.
– Igen, tudom – nyugtázta Márki. – Nem is mondom, hogy állj be a csapatba, hiszen te kezdettől fogva hozzánk tartozol.
– Bocsáss meg, haver – körülményeskedett Tomi. – De még mindig nem tudjuk, hogyan választasz ki minket.
– Igen. Ez jó kérdés – felelte Márki. – Igazából nem tudom megmagyarázni. Ti már ki vagytok választva, nekem csak fel kell ismernem benneteket. De ha megkérdezed, hogy csinálom, nem tudok válaszolni.
A Betlihend felé vezető úton át kellett haladniuk egy tenger-öböl mellett. Márki, ábrándos képzeletén keresztül, gyönyörűnek látta ezt a tájat. A szárazföldbe benyúló két kerekded víztükröt, mélykék, szelíden hullámzó vizével, sárga, homokos partjával, amelyen sokszáz helybeli süttetheti a hasát, vagy bújhat napernyője árnyékába, miközben a gyermekek vígan futkosnak labdáik után, vagy homokvárat csorgatnak a part szélén; miközben…
Miközben ezeket látta maga előtt, arra tért magához, hogy Peti megérinti a vállát. Ebben a pillanatban víziója eltűnt, és már csak azt látta, ami valóban ott volt a szemei előtt: mocskos, hulladékot ringató víz, és térdmagasságig mindennemű szeméttel teledobált part.
Már a szomszéd város határában jártak, és Peti egy közeledő öttagú társaságra hívta fel a figyelmét. A jól megtermett, izmos srácok hangos nevetgéléssel, kurjongatással közeledtek feléjük. Konku előreszaladt, és mindegyikükről külön-külön illatmintát vett, majd csatlakozott a kurjongatáshoz. Márki csapata pedig abbahagyta a „Ki játszik ilyet? Majd megmondom milyet” – mondóka kántálását.
– Üdv néktek, jókedvű fiatalok! – köszöntötte őket Márki. – Mi a nagyfokú derültség oka?
– Hogyne örülnénk, amikor ronggyá vertük a Maró-komákat, Maródes kommandósainak csapatát – világosította fel az egyik atléta.
– Aha. Vagy úgy. És milyen sportágban?
– Látszik, hogy nem vagy idevalósi – vonta le következtetését egy másik. Hiszen minket itt mindenki ismer. Mi vagyunk a Szívtörők, Betlihend vízilabda válogatottja.
– Értem. És most én mondok nektek valami újat. Ki fogjuk takarítani ezeket a városokat. Elérkezett az ideje. Ti pedig kövessetek engem!
A Szívtörők egy pillanatra elhallgattak, egymásra meredtek, majd dobhártyaszaggató „Hurrá”-ban törtek ki.
Az árulkodós Júdás és a piros tojás
Zoli elérkezettnek látta az időt, hogy álnok tervét végrehajtsa. A hangos üdvrivalgások – amelyek annak is szóltak, hogy végre együtt volt a tizenöt -, kézrázások, ismerkedések okozta kavarodásban, óvatosan eltávolodott a társaságtól, és előrerohant Betlihendbe, egyenesen Maródes főhadiszállására. Már késő este volt, de igyekezett, hogy még véletlenül se vegye észre senki, amíg el nem érte a magas szögesdrótkerítéssel körülvett objektumot. Egy kigyúrt kapuőrnek elmondta, hogy magával Maródessel kíván beszélni, fontos információi vannak számára. Az izomagyú kapuőr lesajnálóan nézett a sovány alakra, aki alig ért a válláig. Számos barakkot elhagyva a terület belseje felé vezette, egy félgömb formájú, terepszínű bunkerhez, amely Maródes különlegesen kiképzett kommandósainak kőhadiszállása volt; és amelynek belsejében tartózkodott maga a volt polgármester is. Itt átvette tőle egy őrt álló kommandós, és Maródeshez kísérte. Az expolgármester szobája itt sem nélkülözött semmit, amire a hájas és élvhajhász embernek szüksége volt, hogy fenntarthassa háját és hajhászhassa élveit. Félmeztelenül hevert egy franciaágyon, és szokása szerint, szakértő hetérákkal simogattatta magát. Zoli belépésekor, fél könyökére tornászta fel magát, és a jövevény felé fordult.
– Jahve növessze nagyra a szakálladat, dicső Maródes! – köszöntötte őt Zoli.
– Jól van, jól. Bökd ki, mit akarsz tőlem!
– Én Márki csapatához tartozom. Tőlük szöktem át hozzád, hogy informáljalak.
– Mondd már, hogy mit akarsz, aztán húzz el! – sürgette Maródes.
– Ki akarják takarítani a városokat.
– Ez minden? Hiszen ezt mindenki tudja.
– Igen, de én odavezetlek hozzájuk. Megmutatom neked, hogy melyikük Márki, ha el akarod fogatni. Én személyesen ismerem.
– Én is. Szóval csak ezért zavartál?
– Hát nem érted, nagyuram? Én azért jöttem, hogy eláruljam neked Márkit.
– Na és? Azt hittem valami újat tudsz mondani. Na jó. Ebből elég. Dobjátok ki!
Zoli a tábor bejáratáig sokkal gyorsabban tette meg az utat, mint idefelé. Két erős kar ragadta meg két oldalról, és már repült is, majd rövid puffanással a kapu előtti poros úton landolt, kevéssé kipárnázott ülepén. Szégyenében azt sem tudta, hogy hová legyen. Elkullogott, egy olyan irányba, amely nem is létezik. „Azt hiszem, ezt nem gondoltam át eléggé”- morfondírozott magában. Aztán önmarcangoló dühe másfelé terelődött. „Hiszen én csak szereplő vagyok egy novellában! Ez a hülye szerző tehet az egészről, aki ilyen agyalágyult szerepet szánt nekem! Már csak azért sem fogom szégyellni magam. Visszamegyek a Citromba, és addig iszom, amíg el nem felejtem, hogy meddig akarok inni!”
De nem oda ment.
Az előző részek:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
