2024.07.13.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Zsuzsanna: Csiganyál

Juhász Zsuzsanna: Csiganyál

9 min read

Hegelnek

Pech ez? Vagy csoda? Én nem tudom, de szegénnyel tényleg megesett, hogy kétszer lépett ugyanabba a folyóba. Pedig azt nem lehet, nem, mert a folyó is változik egyre és az is, aki belelép.

De ez a szegény asszony tényleg jól kikapta. Rájár a rúd, kétszer is. Egyszer, mikor gyerek volt, felkészületlen, de legalább rajongó, hívő gyerek. És most is nehéz neki, most, mikor az öregségtől, nyolcvan évétől tehetetlen. Halt volna szegény meg előbb, hogy ne kelljen neki ugyanazt még egyszer megélni, ugyanazt a folyót ízlelni a szájában. Ugyanazt a keserűséget, és ugyanazt a hideget, lábszorító, combdermesztő hideget, ahogy áll a vízben. A hideg vízbe szorítottságot, a belehajtódást a lehetetlen, tűrhetetlen életbe.

Én pedig legyintenék egyet, és azt mondanám, na és, és nevetnék inkább, belenevetnék a sors vigyorgó pofájába, és a szájában is nevetnék, a fogai oszlopcsarnokában is, hogy visszhangozzon a nevetésem, és a nyelvén fekve is nevetnék a sorsnak, kiterülve is. És én, egyedül én terítném ki magamat neki. Szabadon, tudatosan, a szükségszerű kifekvést, elterülést felismerve, ha majd eljön az ideje, akkor. Mert én még friss hús vagyok, elsőáldozója a válságnak. Nekem ez a válság az első ugyanis.

            De ez a szegény asszony másodszorra szorul bele a folyóba, és nem ért semmit. És sírva, sírdogálva szedi össze az érveit, hogy kicsi volt még, és az anyja csak remegett, beteg volt mindig, gondolom pánikbeteg. Két gyerekkel szorult bele a konyhába, háló- és gyerekszobába. És a férje mindig csak dolgozott. Ő nap mint nap került szembe a rémmel, a munkanélküliség rémével, ő nap mint nap tehette próbára magát, hogy fent van-e még, úszik-e, vagy már merülni kezdett. De az anya, ennek a szerencsétlen asszonynak a szerencsétlen anyja újra és újra egyedül, válasz nélkül maradt reggelente, hogy lesz-e még holnap, lesz-e kenyér holnap is, lesz-e élés. Neki és a két gyerekének. Hogy ossza be azt, ami otthon van, és hogy rakjon félre, és mennyit, abból, ami eleve épphogy elég. És akkor remegni kezdett, mint a nyárfalevél, remegni, de főleg a két keze. A kezei kezdtek el remegni, az ujjai, és Tildi néni mutatja is, hogy hogyan. Annyira, de annyira, hogy nem lehetett rábízni semmit, se tejet, mert azt kilötyögtette volna, a drágát, se kést a pucoláshoz, mert azzal meg megvágta volna magát. Aztán pedig vissza kellett feküdnie, mert rosszul lett a légszomjtól, a lihegéstől. A sírásba,a felszabadultságba sose futó lihegéstől, ami viszont arra jó volt, hogy kilője az agyát, széndioxiddal árassza el, hogy ne lásson, ne tudjon semmit, hogy vak legyen és süket. Hogy ne lássa a vézna, kicsi, törékeny lányát, és legalább bűntudata ne legyen, jó nagy, halálos adag bűntudata. Hogy szegény, kicsi gyereke dolgozik őhelyette otthon. Látja el a háztartást és a kisöccsét, a neki, a gyereknek óriási konyhában, óriási eszközök, lábasok, kések és tűzhelyrózsák között. És Tildi csinálta, tette a dolgát nap, mint nap, és ügyesen csinálta, mert szemernyi bűntudat se maradt benne, hogy netán ő volt az, aki kitúrta az anyját az apja mellől, pedig addigra már közkincs olt Freud Ödipusz-Elektra komplexuma. Nem, ő nem érzett semmi ilyet, nem volt belemagyarázós, mert két lábbal kellett állnia a földö9n, vagyis a folyómederben, az első válság idején. Csak sajnálta az anyját, hogy beteg, hogy remeg mindig, és eszébe se jutott, hogy az anyja tán azért remeg, hogy ne kelljen semmit csinálnia, hogy ne kelljen leküzdenie a félelmet. A rettegést az esetleges nincstelen holnaptól. És megbocsátott az apjának is, meg és azonnal, és nem évek, évtizedek múlva. Rögtön, azonnal sajnálta, és minden reggel és minden este sajnálta, hogy az apjának menni kell. Ki kell mennie az otthonból, amit ő tesz otthonná a két kis kezével, ami j, biztosan jó, mert van. Van az apjának honnan mennie és hová vissza minden este. Pedig odakint nem olyan jó, mert maradni kell és dolgozni másfélkét ember helyett is, maradni, míg a másfél-két ember munkája meg nincs, el nem készül. Maradni, anélkül, hogy a túlórákat kifizetnék.

            Akkor más világ volt, mondja, hogy megértsem, én pedig azt mondanám, dehogy. De nem akarom elvenni a kedvét. Nem, és szentségtörő se akarok lenni, nem akarok belerondítani az ő szentséges, áldozatos kislánykorába, gyermekkorának világába, ami mégis csak jó volt, jó neki és az apjának is. És hiába mondja, hogy annyit, de annyit szenvedtem, csak mondja, mert nem érzi, hál’isten, a szavai nem sebeznek, nem nyilak, amik nyomán érzelmek törnének fel, mint vér, nem. Nem érez ő most már semmit, semmi rosszat azok miatt az évek miatt. Nem, ezt csak azért mondja, mert nem érti. Nem érti, mire volt jó az ő rengeteg munkája, a munkában töltött élete, mert aztán a fiát kitaníttatta szépen, dolgozott ő kettő helyett is, de most nem jönnek. Nem jönnek hozzá annyit a gyerekek, hát panasznak mondja az ő gyermeki éveit, hiábavalónak, tehát innen nézve szenvedésnek akkor, csak szenvedésnek. Hisz ide, ebbe a szenvedésbe hozta őt, hogy miért is nem jönnek őhozzá többször, mint régen, mint akár tavaly is még. Nekem meg nincs kedvem felvilágosítani őt. Nincs kedvem azt mondani, hogy dehogy, ez nem más világ, ez most ugyanaz a világ, amilyen nyolcvan éve volt. És nem mondom, nem, hogy semmi sem változott, vagy hogy ugyanoda jutottunk, oda, a válságba, a másodikba. És nem mondom, hogy az anyja legalább annyit megtehetett volna, hogy olykor az apja alatt pihegjen és remegjen, hogy olykor kéjtáncot járjon a rettegés örömtelen, lélek nélküli tánca helyett. Nem mondom, hogy ez ugyanaz a folyó, csak mi már egy kiséé istentelenül állunk és vacogunk benne, már ha az isten nélkül valóságnak lehetnek fokozatai. Hisz hogy juthatott volna másképp az eszembe, hogy egy pánikbeteg asszonyt a férje ágyába lökjek, válság idején. Hát inkább hagyom Tildát gyermeki-aggkori tudatlanságban, bár ez se igaz, ez se így igaz, inkább a kíváncsiságban hagyom, hagyom, hogy a kíváncsiság, a tudásvágy éltesse sokáig, ne az Isten. Vagy az Isten is, de napokra lebontva az életet, nap mint nap a kíváncsiság vezesse őt. Hogy mi történt? Mi, a gyerekeivel, fiával, menyével, unokáival, hogy nem jönnek. Vagy jönnek, de ha alszik, nem ébresztik fel, csak beraknak egy-két jó falatot a szekrényébe. De egy egész vödör nápolyit, olyan hercig kisvödröset már sohasem hoznak. Miért hiszek most az orromnak, pedig eddig soha, hogy kár belé, kár az édesség, mert csak a cukrát emeli.

            És igen, miért csinálnak így vele, mintha tangóznának, miért a tánc a valódi, régi gyermeki szeretet helyett. Miért csak a hirtelen, gyors, szenvedélyes közeledés őhozzá, de sose már az őszinte ölelés, csak a gyors távozás. Mintha rejtenének, szégyellnének valamit őelőtte. Ezt látom én is. De minek mondjam, minek, hogy hiába elképesztően gazdagok az utódai, félnek ők is. Rettegnek, hogy lecsúsznak, hogy a válság folyóján, torkán elúszik, lecsúszik minden, több évtizedes megtakarításuk. Hát olykor a kezükbe veszik az inflációt, remegve, félve ugyan, de extrém kiadásokat csinálnak, gyors ütemben valósítják meg gyermek- és ifjúkori álmaikat, amíg még lehet, amíg a pénzük ér még valamit. Hát hogy mondjam meg ennek a mélyen hívő, törékeny kislánynak, ennek az emberben és Istenben egyaránt hívő léleknek, ennek az agg, különben életvidám szépanyának, ennek a változatlanul szép és jó lelkecskének, hogy nem változott semmi, hogy ez ugyanaz a folyó, ugyanaz a folyóba szorítottság, ugyanaz a szenvedélytelen, lehetetlen hidegség, már-már szenvedélyesen keresett fagyás, fagyottság. Szenvedélyes tangó, szenvedélyesnek szenvedélyes tánc, csábulás és csábítás, de a beteljesülés vágya, akarata nélkül. Mert ennek a táncnak a vége a befagyás lenne, a fagyottság, a könyörületlenség, az irgalmatlanság. Hát hogyan mondjam meg neki, hogy a gyerekek, mint őszelői madarak, olyanok. Hogy rebbennének fel, mennének, repülnének el innen, innen a hideg elől, és mennek is, mentek is a nyáron pár hétre egy afrikai vadászatra, ami kib.-ul drága volt, de mentek, mert ez a fiú álma volt, a nagy vadászé. És jöttek is vissza, mire itt lett ősz, de tán szégyellték a nagy pénzelverést, ami első látásra jó volt, mert álmot teljesített be, mert örömtáncnak indult, táncnak az afrikai tűz körül, az égő, inflálódó pénz körül. De a gyerekek megbánták mégis, mert azóta a fogukhoz vernek minden garast, spórolósan élnek, spórolósabban még nálam is. Mert hisznek, gyermekmód hisznek újra, hogy a takarékoskodással a kezükben, a markukban tudják tartani az inflációt, hogy kezelni tudják a válságot, mintha az csak rajtuk múlna. Pedig hát úgy látom, verődnek, egyre szűkebb, egyre szűkülő folyosón mennek, és hol az egyik, hol a másik falnak ütődnek egyre a nagyobb iramban, egyre gyorsabban. Pontosan úgy tesznek, mint egy gyanakvó, csalódott férfi vagy nő, aki verődik a megcsalt, nem csalt meg, a szeret még vagy már nem szeret falai közt egyre gyakrabban, és magában, és választalanul, a tébolyig akár. De ők, a gyerekek, tán megállnak egyszer, vagy legalább lelassulnak, és belátják, hogy pánik ez is, az is, kijózanító pánik csupán. Pánik a menekülésük innen el, hogy még utoljára egy nagyot mulassanak, és pánik a hazatérésük is, a nagy kíváncsiságuk, hogy mi történt itt azóta, romlott-e és mennyit a forint. S míg ők belesoványodnak vagy éppen belehíznak ebbe a pánikos gazdaglétbe, abba, hogy hol egy jót akarnak még utoljára zabálni, hol pedig takarékosra veszik a figurát, hogy jojóznak, mint a rossz fogyókúrázók, megbocsátható nekik, hogy olykor Tildikétől is elspórolják a vödörke nápolyit.

            Hát nem mondok én semmit, vagy csak azt, hogy nem baj, Tildus, az a fő, hogy megmaradtunk, élünk. De látom a szemén, kihallom a hallgatásából, hogy nem hisz nekem.

Mert a szememet fürkészi, és látja is rajtam, hát csendben elválik tőlem, arra gondol, hogy ő már nem tud dolgozni, ő már haszontalan, ő már csak akkor hajtana hasznot a családjának, ha kímélné a költségeiket a gyerekeknek, s ezért meghalna. De nem mondja, nem, mert lelke van, nem akarja elrontani a vigasztalásra szánt szavaimat, a kedvemet, hogy őt jobb kedvre derítsem. Mert tán szert is. De az is lehet, hogy az anyját látja bennem, az anyját, akit ritkán látott vigaszban lenni, megvigasztaltnak lenni, nem remegve látni. S ezért hagy, hagy engem meg a hitemben, hogy sikerült, sikerült őt nekem megvigasztalni. Mert bölcs, koravén kislány volt ő, lelkes, jóravaló végtelenül. Ha anyját örülni látta, nem kérdezte, mitől, miért, kinek az érdeméből, csak hagyta, hagyta örülni bizonyára, ahogy most engem, hagyta és vigyázott rá, hogy minél tovább tartson az öröme. Hagyta a gyermek, a gyermek hagyta a felnőttet a hitben, a gyermeki hitben, hogy minden jó lesz, minden a jóság felé tart. Hát tényleg, nincs mit mondanunk egymásnak, hála a jóistennek. Elég, ha látjuk egymást. Elég, mert most már pillanatok alatt felismerjük egymást, és látjuk, látjuk rögtön, látja ki-ki a magáét, a maga sorsát, s benne a forrást, az öröm, a nevetés forrását. Mert nekem ő most már mindig főleg a gyermek, a jóságos kislány, én pedig neki főleg a megnevettetett anya leszek, a minden gondját, minden baját, búját feledő anya. A jóságos gyermek által gyerekké tett, olykor gyermekien, lélekkel telten őszülő felnőtt. A felnőtt, aki néhány percre gyermekké lesz a gyermeke jósága által, és élettel lesz tele.

            És tényleg nevetünk, előbb-utóbb tényleg nevetnünk kell Mert nekiindulunk ugyan az élet dolginak, éretten, komolyan, de aztán valahogy minden komolyságunk semmivé lesz. Mert ott van pl. a vizelettartás dolga. Ő azt mondja, tudja tartani. És azért veszi le mindig a pisis pelenkát, hogy szárazat kapjon, de ha nem kap, mert nem jár, mert még nem jött el a pelenkacsere ideje, az se baj, mert ő addig tartja, tudja tartani a pisit is, kakit is. Pedig dehogy tudja. És korholom is eleget, hogy minek veszi le a pelust, ha egyszer nem tudja tartani. Hogy is tudná, mert mozogni azt azért olykor szeret. Nem mindig, de azért a derék- és egyéb fájdalmak ellenére nekiveselkedik mindig, bár többnyire késik, folyton lekési az étkezéseket. De sebaj, megvárjuk. Csak ne mondaná, hogy ő tudja, mert képes rá, hiszen, mint csiganyál, jókora, méretes csigacsík, ott van végig a nyoma, a pisicsík az ágyától a székéig. De nem hisz, nem hiszi el, hogy csíkot húz maga után, mint a repülők az égen, mert nem hisz. Nem hisz a leépülésben, a kézbentartásban hisz, az uralomban a testünk és annak nyílásai fölött.

            Nekem meg nincs kedvem sokáig korholni, hát belemegyek, bele a játékba, és nem is nehéz, mert ha belenézek a nevetős, csintalan szemébe, elszáll minden haragom. A nagy, kerek arc, a csintalan szemek a lelkem mélyére csiklandoznak engem, ahol már én is gyerek vagyok. Ahol elválik hit és valóság, és nem a való, hanem a hit győzedelmeskedik. A hit, a gyermeki hit, hogy uralni tudunk mindent, hogy minden az embernél, az ember gyerekénél kezdődik, és ott is ér véget, ahol felcserélődik a fontossági sorrend, és a nagy komolyság elé a legfontosabb, a győztes nevetés kerül. Hogy nincs baj, ha a végén, minden törekvésünk, akaratunk végén a nevetés van. Nevetés, ha sikerül valami, de a nevetés akkor is, ha nem. Mert fontos az uralom, az uralom a test fölött, és fontos a hely is, a többiek közt elfoglalt hely, amihez ragaszkodni kell, amit olykor meg is kell védeni, de ha nem sikerül, akkor sincs semmi. Lehet nevetni, lehet főleg a saját úrhatnámságunkon nevetni, és átadni az uralmat olykor, és lemondani róla olykor boldogan. És nevetni, kinevetni a sorsot, sőt, olykor a sorsról is lemondani, íz emberi sorsról.

Mert mi ilyenkor, mikor a vizelettartás meglétén huzakodunk, olyanok leszünk, mint a színlelő, haragot játszó kölyökkutyák. Haragot, birtoklást játszva huzakodunk, egymás pofájából rángatjuk ki morogva a pelenkát, s hogy az tele van-e vagy üres, az nekünk ilyenkor édesmindegy.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.